Lukács György

"Gyuri új nagy filozófiája: a messianizmus. A homogén világ, mint megváltási cél. A mûvészet a luciferi »jobban csinálás«. A világ homogénné látása annak megváltódási processzusa elõtt. A mûvészet erkölcstelensége. Gyuri nagy fordulója az etika felé. Ez lesz életének és munkájának centruma."¹ Balázs Béla írja e sorokat Napló jába 1913 júliusában. A katalógus, melyben szinte tételszerûen felsorolja Lukács nagy és új témáit, láthatóan jóval többet és lényegesebbet is tartalmaz. Balázs leírása ugyanis Lukács filozófiájának centrumát, már évek óta jelenlevõ középponti tétjét érinti."A homogén világ, mint megváltási cél."
      "Platónnak volt formája, Szókratésznek nem, mert a tiszta dialektika a forma ellentéte, az abszolút formátlanság, csak álarc, ami mögé sokat el lehet rejteni. Szókratész szentimentális volt, egy nagy és mély értelemben gondolom, és Platón mûvész volt, és nincs mélyebb ellentét, mint formálás és szentimentalitás."² Lukács idézett levele évekkel korábban 1909 elején született. A személyes válság motívumain túlmenõen Lukács számára a formálás és szentimentalitás ellentéte ekkor reprezentálja azokat az antinómiákat, melyek mintegy két éve már jelen vannak gondolkodásában, és, mutatis mutandis még majd egy dekádig filozófiájának meghatározó sajátosságát alkotják. "Arról van szó, hogy kritikátlanul magamévá tettem az ellentmondásosság, mint merev megoldhatatlan és megszüntethetetlen antinómikus jelleg kanti felfogását."³ Ez az önjellemzés a hatvanas években íródik. Lukács értékelését, noha mint látható egy szempontból nagyon is igaz elemet tartalmaz, fenntartással kell fogadnunk. Valóban, hosszú listáját nyújthatnánk azoknak a bináris oppozícióknak, melyek a "Kanttól Kierkegaardhoz" vezetõ úton a fiatal Lukácsot kísérik. A maga helyén néhány antinómiát rögzíteni is fogunk. Amiben Lukács véleményem szerint igaztalan, pontosabban pontatlan, az maguknak az antinómiáknak az elhelyezkedése, és ezen keresztül jellegüknek és értelmezésüknek a meghatározása.
      Napló jában Lukács a következõ módon fogalmaz: "Hanem igenis élet és az élet  különbsége. Az élet  mindent elmos, az idõ, a fejlõdés, a pillanatok ott összehoznak, együtt tartanak mindenek ellenére embereket, akik empirikusan egymásnak rendelvék (leszámítva a leszámítandókat). Az élet nem »számít le« soha semmit. Téren és idõn kívül van. Nincs feledség, nincs bocsánat, nincs hangulat. Lényegek érintkeznek lényegekkel."⁴ Lukács antinómiái egyszerre kívánják mintegy rögzíteni a "világ" struktív szerkezetét, és ugyanakkor megmutatni az értelmezés és/vagy életvezetés számára az egymást kizáró alternatívákat. Ez a leírás azonban nem csak félreérti, de el is véti ezeknek a valóban kanti szigorúságú dichotómiáknak a jelentését és szerepét. A kérdés ugyanis a következõ: "mivel ember létemre soha nem kerülhetek ki az etikus szférából, hogyan ábrázolhatom a magasabb rendût?"⁵
      Lukács György, hogy Popper Leóról írott nekrológját parafrazáljuk, egyetlen gondolata a homogenizáció volt. A döntõ szöveghely az 1911-es Hegel-jegyzetekben található: "A forma lényege éppen a paradoxon: hogy valami egységeset alkosson abból, amibõl hiányzik az egység (das Uneinige)… az út éppenséggel ez: különnemûség (a szubjektív oldalon: a szenvedés és a teremtményiség)–disszonancia (szubjektíve: a megváltás vágya és a harc a teremtményiség ellen: ellenfelet csinálni abból, akit szorongat, rögzíteni õt, a fogalmára hozni – azaz teremtmény-voltát önmagunkon kívülre helyezni, azt ellentétként tételezni, és a legnagyobb mértékben kiélezni –, egynemûsíteni) – Forma (szubjektíve: megváltás)."⁶
      "Objektíve" a séma így fest: különnemûség-disszonancia-egynemûsíté-forma. "Szubjektíve": szenvedés és teremtményiség-a megváltás vágya és harc a teremtményiség ellen-egynemûsíteni-megváltás. A négy tag mindegyike tehát mind a két oldalon megfelel egymásnak. Egyetlen csúsztatás azonban van a sémában. Mind az objektív mind a szubjektív oldalon a harmadik tag az egynemûsítés. Valamint a sémába nem vettem fel a már elõbb idézett egyik szövegrészt: "azaz teremtmény-mivoltát önmagunkon kívülre helyezni, azt ellentétként tételezni, és a legnagyobb mértékben kiélezni". E félmondat értelmezéséhez és ezzel a homogenizáció "terének" kijelöléséhez segítségül hívjuk Lukács Kant-jegyzeteinek geometriai részébõl a következõ tételt: "egy változatlan alak mozgása lehetséges." (Sophus Lie tétele)⁷ A teremtmény mivolt ellentétként kezelése és önmagunkon kívülre helyezése úgy tartozik a disszonanciához, hogy közben "változatlan alakban" (azaz a harcban) az egynemûsítés terébe "mozog". Ily módon a distancia egy fenomenológiai alakváltozáson megy át. Az egynemûsítés terében konstitutív kategóriává válik. Kant azt mondja: "egy mozgás mint valamilyen tér kirajzolása a produktív képzelõtehetség tiszta mûvelete, mely létrehozza a külsõ szemléletben mint olyanban adott sokféleség szukcesszív szintézisét, és ezért nem csupán a geometria, de egyszersmind a transzcendentálfilozófia területére is tartozik".⁸ Lukács ezt közvetlenül az elõbbi geometriai tétel után idézi. Ha most visszaváltunk a sémára, akkor azt látjuk, hogy a forma és a disszonancia között elhelyezkedõ egynemûsítés, mely a harcon túl és a megváltáson innen helyezkedik el, megképzi azt a teret, melynek az antinómiák konstitutív kategóriái lesznek, éppen ezért az egynemûsítés terében homogén ellentétek lesznek, Hegel szavával, "különbözõk, de elválaszthatatlanok". A homogén antinómia: paradoxon.
      A heterogeneitás világával szemben az egynemûsítés útja nem királyi út. Az antinómiák nem csak kizárják, de feltételezik is egymást. Az egynemûsítésért folyó harc adekvát formája Lukácsnál az önvita. Mint látni fogjuk, dichotomikus "kísérletei" összetartoznak, benne foglaltatnak az egynemûsítés terében, tehát azzal az újabb paradoxonnal kell szembenéznünk, hogy a homogenizációért folyó harc és kísérletezés ugyanakkor feltételezi magát a homogenizációt. Itt csak utalok a Kant jegyzetekben feltûnõ föltétlenség kategóriájára, mely módszertanilag Lukács számára a Mûvészetfilozófia   "megfordított kanti kérdését" eredményezte. Elõzetesen egyetlen példát szeretnék mondani az önvitára. Márkus György mutat rá alapvetõ tanulmányában a fiatalkoron végighúzódó metafizikai-egzisztenciális, valamint a történeti analízis párhuzamosságára és együttállására.⁹ Az egymást váltó reprezentatív esszék és mûvek szinte periodikusan váltogatják e két módszert, nem leküzdésrõl van tehát szó, hanem körben forgó összetartozásról. (Ez persze nem jelenti azt, hogy Lukács az adott pillanatban ne részesítené elõnyben az éppen alkalmazott módszert.)
      A most tárgyalandó antinomikus "utak" valamilyen módon szervesen kötõdnek az 1910-es évhez. "Tisztulnak az utak a tudományban. Látom az utamat; látom, hogy lehet menni; hogy kell menni – és hogy még senki sem látta meg rajtam kívül." A Napló ba írt bejegyzés azonban folytatódik: "És egy ember kellene, akivel beszélni lehetne! Dadogni! Akinek hallgatásai vakmerõséget csalnának ki belõlem, akinek kérdései erõt adnának bizonytalanul érzetteknek – egy ember kellene – Irma kellene! – Mert más nincs." A júniusi bejegyzés egyszerre állítja a produktivitás magabiztosságát és az egzisztenciális válság továbbélését. (Ez utóbbi gyakorlatilag végig jelen van a Napló ban.)
      Megjelent már a Lélek és a formák  magyar kiadása, Lukács már a német kiadást próbálja intézni. Ebben az évben írja meg a Philippe-esszét, mely "igazán nagy Irma-esszé lesz". Megírta már az Esztétikai kultúrá t, és elkészül A tragédia metafizikája.   Szempontunkból még érdekes, hogy Lukács decemberben válaszol Babits Nyugat ban megjelent kritikájára, valamint az év vége felé átdolgozza a Levél a kísérletrõl  elsõ verzióját a német kiadás számára.
      A Levél a kísérletrõl két verziója a lukácsi önvita paradigmatikus esete. Ha a késõbb elemzendõ változat teljesen újraírt végét nem számítjuk, az esszének Lukács nem kevesebb mint 47 helyen változtatta meg kisebb-nagyobb mértékben a szövegét. Néhány példát szeretnék kiemelni a változtatásokból. "Nézés" helyett "nézõpont" szerepel, majd ugyanezen az oldalon "az életet közvetlenül mozgató" helyett "spontán lételv", a következõ mondatba Lukács egy új tagmondatot illeszt: "De csak mint kérdések, mert a felelet itt sem felelet igazán, nem »megoldásokat« hozó mint a tudományban, vagy miként – tisztább és magasabb síkon – a filozófiában…" A "tartalom és kifejezés" átírva: lélek és forma. Az "életforma" átírva "az élet formája", az "õ"-bõl valakinek a lényege lesz, a "kísérletbõl" "mû". A vége elõtti összefüggõ változás elõtt bekerült a következõ mondat: "Hiszen ami a tragikus életet megkoronázza, az csak a lezárás, a lezárás ad elõször jelentést, értelmet és formát mindennek." (Mint az ismeretes A tragédia metafizikája   csak a német kiadásban szerepel.) A bekezdés alján pedig az "ez szakítja meg" helyett "ami lényeges, azt mindig valami efféle" szakítja meg. Szándékosan kiragadva idéztem. A cserék és a betoldások ugyanis a nyelvhasználat felõl is világosan mutatják: Lukács kategóriái mintegy "szubsztancializálódtak", az önvita stilárisan egy "metafizikusabb" nyelvhasználatot eredményezett a lukácsi koncepció jegyében. A két szöveg végének összevetésével nézzük meg a koncepció tartalmi megváltozását.
      "A kritikus írásaiban a forma sors, a forma a sorsot teremtõ princípium… A kritikus sorspillanata tehát a formába növés pillanata, az a pillanat, amikor a formákon innen is, túl is levõ érzések és élmények formát kapnak… A forma a valóság a kritikus írásaiban, és rajta keresztül kérdezi õ végsõ kérdéseit az élettõl." Nagyon elnagyoltan ez a Levél   álláspontja mind a két változatban. És az elsõ változat lezárása homogén ezzel az állásponttal. "Hiszem, hogy egyre fogalmibbak lesznek az élményeink. Eleget szenvedett ettõl a mai poézis, talán megszületik mégis ebbõl az élményformából a kísérlet formája, a költõi forma kiegészítõje és ekvivalense." Lukács az elsõ változatban egyenrangú félként tekinti a kísérletet a költészettel, a tudománnyal és a filozófiával. A második változat elõször is elmélyíti a modern esszé problematikusságát. "A modern esszé elveszítette azt az élethátteret, amely Platónba és a misztikusokba erõt öntött, és elvesztette a könyv értékébe vetett naiv hitet is. És ami ezen túl elmondható, számára nincs adva már." A kritikust legyûrte az eszme, melynek közvetítése a kritikus legmélyebb feladata. "Csak a szemlélt eszme ítélõ ereje menti meg õt a viszonylagosságtól… de ki ruházta fel õt az ítélet jogával?" A paradoxon az, hogy a kritikus "önmagából teremti meg ítéletet szabó értékeit", noha "nem õ az, aki életre hívja és életre készteti õket: az esztétika nagy értékmeghatározója, a mindig közelgõ, a soha meg nem érkezett, az ítélni egyedül hivatott, õ sugalmazza az esszéistának értékeit." Az esszéista, tehát a keresztelõ, aki a saruját sem méltó megoldani annak, akirõl prédikál. Másképpen: elõfutár. Az esszé legragyogóbb sikere is elhalványul, ha a "nagy esztétikus elérkezik". Az esszé az utolsó elõtti fok, ámbár önálló értékû, hiszen nem csak beteljesedésre van szükség, de állandó megformálásra is. Ezt nyújtja az esszé. "Az esszé ítélõszék, de nem az ítélet a lényege, miként a rendszerben, nem az dönt az értékek felõl, hanem az ítélés folyamata." Jól látható immár a két álláspont: az októberi tanulmányban megjelenik a nagy esztétika, a rendszer mint az esszé által részben anticipált, részben föltétlenként már valahol meglevõként tételezett forrása az értékeknek. Rendszertanilag az esszéistából elõfutár, relatív önállóságú, a hierarchia második helyére kerülõ parergista lesz. Rendszer és esszé úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az ítélet és az ítélés folyamata. Még az elõzõekben írja Lukács: "te egyszer már formulát adtál rá, hogy mi a nagy és talán egyedül teljesen általános követelmény, a minden alakot öltött dologgal szemben, követelmény, mely kérlelhetetlen, és nincsen alóla kivétel, az hogy egyfajta anyagból kell teremtve lennie mindennek, hogy egy pontból legyen látható minden része." S noha persze Lukács erõsen átinterpretálja Popper Leó elméletét, a lényeges az, hogy az esszé és rendszer miközben szemben állanak egymással, ezáltal közvetítik a lukácsi álláspont megváltozását, de viszonyuk nem "meghaladásról" árulkodik. A végig elmenés etikája itt is a homogenizáció terében jelöli ki a pólusokat, s mint mindjárt látni fogjuk, nem arról van szó, hogy Lukács a rendszer álláspontjára helyezkedett volna az esszével szemben, noha ez is igaz, hanem inkább arról, hogy a homogenizáció, mely az antinómiák tagjainak paradox egymást kizáró, egymást feltételezõ viszonyára épül, megnyitott egy újabb dichotomikus szerkezetet.
      Lukács ezt írja szeptember végén Poppernek: "Most »tudomány« jön. Lassan. És talán megjön – kárpótlásul az elmaradt lyráért – az igazi metaphysika." Alig három hónappal késõbb Plotinos esztétikáját kommentálva Lukács ezt írja Poppernek: "Azt hiszem látod, hogy ez mi: a Breughel Alltegje mint Metaphysika. Úgy t. i., hogy ezt nem a mûvészet csinálja, teljesítvén ezzel a legmélyebb emberi vágyódást, amit semmi más nem bírna teljesíteni, hanem úgy, hogy ez a metaphysikai valóság, das wahre Sein. Ezt mondja minden rationalistikus filozófia… És innen ered az õ világképüknek az a rettenetes nagy baja, aminek kritikájával én most foglalkozom… A legmélyebb vágy az, hogy a világ úgy ahogy van egységes. Minden filozófiának ez a célja. Azonban a filozófia nem teszi fel tisztán a kérdést: azt kérdezi: hogy lehet egység a sokból; és megfelel rá, és nem veszi észre, hogy megkerülte a fõkérdést…: hogyan lehet egységnek látni… a sokfélét, …Mert nem dissonantiák feloldásáról van szó. Ha eljutottunk addig, hogy a dolgok conconánsok, vagy disszonánsok, már könnyû dolgunk van. De a valóság dolgai oly távol vannak egymástól, …hogy ilyen viszonyba csak egy erõszakos vetítés segítségével lehet õket hozni. Ezt teszi minden tudomány és mûvészet… A filozófia most már (a racionalistikus) ezeken az egységeken túl keresi az egységet. De itt következik a nagy tévedés: amikor egységesít és megrajzolja a világképet, elfelejti, hogy õ már egységesített, már heterogeneitásától megfosztott, már consonantiákra és dissonantiákra redukált világot egységesít. A rationalistikus filozófia tehát… öntudatlan mûvészet… Itt van most már a tragikus helyzet: a mûvészetfilozófia a czél, a formafogalom a végsõ, a mindent eldöntõ fogalom – és ezzel a módszerrel nem lehet megtalálni. "Még egy helyen, nevezetesen a Hegel-jegyzetekben tûnik fel a racionalista metafizika öntudatlan egynemûsítésnek bírálata. A metafizikai rendszer alapproblémája éppen azon a ponton ragadható meg, mely a fentebb rekonstruált séma egységességét biztosítja: nevezetesen a konszonancia és a disszonancia már a konstitutív egynemûsítés kategóriái, a heterogeneitás világát élesen meg kell ettõl különböztetni. "A forma élményszükségszerûség, az átélés kategóriája. Csak azáltal van, hogy a világot ettõl radikálisan különbözõnek tudjuk, és ezt nem bírjuk ki."
      Az önvita újabb jellegzetes dokumentumai állnak elõttünk. A két reprezentatív esszét az Esztétikai kultúrá t és A tragédia metafizikájá  t csakis abból a szempontból érintem, mely a homogenizáció terében fogant antinómiákra vonatkozik. Kant harmadik Kritiká jában a kultúra A természet mint teleologikus rendszer végsõ céljáról c. paragrafusában jelenik meg, nevezetesen a végcél vonatkozásában. A végcélt mondja Kant, nem szabad a természetben keresni. "Mármost egy eszes lény arra való készségének létrehozása, hogy általában vett tetszõleges célok szerint – következésképp szabadságában – cselekedjék: ez az amit kultúrának hívunk." A kultúra genealógiája Kantnál a társiatlan társiasság antagonizmusa. "Az emberiséget érintõ minden kultúra és mûvészet, s a legszebb társadalmi rend egyaránt a társiatlanság gyümölcsei, amely maga kényszerül önmaga fegyelmezésére s a természeti csírák kifejlesztésének mûvészetére." Függetlenül attól, hogy egzisztenciális vagy történeti módszerrel közelíti meg, Lukács a kultúra problematikussá válásából indul ki. "Nincsen már kultúra, amelyben ugyanazon ösztön határozza meg, milyen legyen az ember háza, öltözete, bútorai, képei, teljes az anarchia." – írja korai Gauguin cikkében, s már ekkor jelen van a kultúra homogenizációjának szükségessége és lehetetlensége: "Abban a pillanatban, amikor a tárgy, a mûvész és a publikum közötti kapcsolat megszûnik konvenció lenni, és egyéni gondolkodás eredménye lesz, problematikussá válik minden gondolat festõi kifejezhetõsége, és végül mûvészietlen lesz minden, ami nem tartozik kizárólag a monde visible -hez."
      Genealogikusan a kultúra nagy lehetõsége és feladata, hogy a társiatlan értelemegységeket társiassá homogenizálja, vagyis a kultúra a disszonanciák és konszonanciák architektonikája. Ha a heterogén és homogén világ, a jelentésnélküliség és a jelentõség világa oly módon antinomikus, hogy nem léphet be a homogenizáció terébe akkor a feladat: megtalálni az élettel szemben azt a centrumot, a léleknek azt a formáját, mely, ha szemben is áll magával az élettel, de koncentrációjában egy tragikus paradoxonban a maga szingularitásában reprezentálja a kultúra értelemegységet teremtõ sokféleségének ellehetetlenülését és feladottá válását. "Kultúra: az élet egysége, az egység életet fokozó, életet gazdagító ereje." hangzik az Esztétikai kultúrá ban az elsõ meghatározás. Az esztétikai kultúra éppen centrumtalanságában és odasimulásában tagadja el a homogeneitást. A külsõ szükségszerûség világában az aktivista princípium is csõdöt mond. "Nincs az a zseni, aki ennek a vaskényszerûségét megingathatná, nincs az az egyéni kultúra, mely szociálisat, az a belsõ, amely külsõt teremthetne." A tét a homogenizáció, és útja az ellentmondások felvállalása, az egységet teremtés a széthúzóból. Ára: ami igazán mélyen, lelke legmélyéig individuális, az messze túlmegy a pusztán individuálison. A forma etikája, ítéletmondás az élet felett, az egynemûsítés magányában: "ma csak a magunk harmóniáját remélhetjük, ma csak a mi metafizikai valóságunkról beszélhetnek a formák, nem a világiról."
      A tragédia metafizikájá nak jól ismert gondolatait most nem rekonstruálom. Sajátos szempontunkból elegendõ a lezáró mondatok értelmezése: "Az etika érvénye és ereje független attól, hogy követik e. Ezért tudja csak az etikává tisztult forma – anélkül, hogy vak és szegény lenne általa – minden problematikusság létezését elfelejteni és örökre számûzni országából. "Úgy gondolom, hogy nem érdemes és nem szükséges egy ilyen etika – egyébként Lukács által is megfogalmazott – demokráciaellenességérõl értekezni. Lukács nem tesz mást, mint az etika stilizációját hajtja végre, levonva a chiaroscuro anarchiájából fakadó összes következményeket. A forma homogenizáló hatalma és feladata azzal a tragikus következménnyel jár, hogy nincsen átjárás a heterogeneitás világába, vagyis a kultúra közösségi posztulátuma a tragikus én "társiatlan társiasságába" húzódik vissza. "Csakis az egyes, csakis a végsõ határig hajtott egyes ideájának megfelelõ és valóban létezõ."
      Ha elfogadjuk Lukács metafizika kritikáját az öntudatlan homogenizáció vonatkozásában, akkor így fogalmazhatjuk meg a már 1910-ben felmerülõ Mûvészetfilozófia   alapdilemmáját: hogyan lehetséges az élményvalóság tárgyiatlan heterogenitásából és egy nem stilizált homogenizációból egyszerre kiindulni oly módon, hogy ezen antinómia már eleve ne legyen egy hamis egynemûsítésbe zárva, de ugyanakkor ne kelljen a brutális antinómiát a séma meghamisításával "átmenetté" oldani. A, többek között Max Weber által melegen üdvözölt kiindulópont: mûalkotások vannak, hogyan lehetségesek? Mint ismeretes, a Mûvészetfilozófiá ban a kultúra kategóriája nem fordul elõ. (Az õt követõ nagy mûvekben, A regény elméleté ben és az Esztétiká ban tér majd csak vissza.) Nos, Lukács e mûvében a forma egyetlen tényébõl indul ki, a mûalkotásból, melyet a megváltás itt jelentkezõ luciferikusságának megfelelõen ugrás választ el minden rá irányuló magatartástól. A kultúra egy következetesen végigvitt paradoxon következtében a mûalkotás mikrokozmoszába záródik. "Minden mûvészi forma teodiceia: valamilyen vonatkozást teremt a megváltással, mivel minden olyan dolgot, amely egynemû világában elõfordulhat, eszméjüknek abszolút módon megfelelõ létezéshez juttat, és egyúttal olyan univerzumba helyez, amely mintha eleve a megérésükre és önmaguk elérésére rendeltetett volna."

JEGYZETEK