Az 1910 március végén tartott nürnbergi pszichoanalitikus kongresszuson használta Freud elsõ alkalommal tudományos módon a viszontáttétel (Gegenübertragung) fogalmát. Az eme fogalom által jelzett probléma, amely a késõbbiekben minden pszichoanalitikus terápiás képzésének és munkájának alapvetõ részévé vált, kevés figyelemben részesült az analitikusok részérõl. Ez csupán akkor változott meg, amikor az 1950-es években D. W. Winnicott, Heinrich Racker és Paula Heimann csaknem egy idõben megjelent munkái a viszontáttételt mint a pszichoanalízis technikájának lényegi eszközét tárgyalták.

Ferenczi Sándor egyike volt annak a néhány analitikusnak, aki Freud 1910-ben felvetett gondolatából kiindulva megkísérelte, hogy azt elmélyítse, majd kialakítsa a viszontáttétel olyan elméletét, amely számot vet azzal a sok kihívással, amellyel a klinikai pszichoanalízis csak lassan volt képes szembenézni. Ferenczi volt az, aki kidolgozta azoknak a folyamatoknak a metapszichológiáját, amelyek az analitikusban mennek végbe az analízis során. Továbbá, Ferenczi sok évvel megelõzött számtalan olyan szerzõt, aki a viszontáttételben találta meg a páciensek tudattalan problematikája megértésének és megvilágításának a kulcsát. Mindazonáltal, a pszichoanalízis történetének egyik legkirívóbb cenzúrázása miatt Ferenczi gondolata "feledésbe merült" és agyonhallgatásra ítéltetett. Még ma is találunk nagyon részletes és kimerítõ tanulmányokat a viszontáttételrõl, amelyekben még a neve sem szerepel annak, aki a pszichoanalízis egyik leglelkesebb úttörõje és huszonöt éven át Freud gondolatainak rendíthetetlen szóvivõje volt.

Ebben a rövid munkában nem kívánom ennek a feltûnõ "elhallgatásnak" sem tudományos, sem politikai okát fejtegetni. Szándékom csak annyi: megkísérlem bemutatni, hogy sok olyan nézet, amely az ötvenes években "hirtelen" merült fel, s attól kezdve reflexiók és tudományos értekezések végeérhetetlen sorát hozta magával a viszontáttétel témájában, nagymértékben Ferenczi gondolataira támaszkodik.
 
 

Freud kiindulópontja

Freud tudta már, hogy a páciensbõl az analitikus kezelés során kisugárzó érzelmek az analitikusban is megannyi érzelmet keltenek. Számos levélben írt arról, hogy ez a helyzet aggodalommal és nyugtalansággal tölti el, és nemcsak legjelesebb munkatársaival, Junggal, Jonesszal, Oskar Pfisterrel és magával Ferenczivel kapcsolatosan, hanem saját magát illetõen is. Így például, Ernst Falzeder egy nemrégiben írt tanulmányában kimutatta (Falzeder, 1997), milyen nagyfokú érzelmi és affektív bevonódást tapasztalt Freud "nagy nõbetege", Elfriede Hirschfeld terápiája során, akit nyolc hosszú éven át kezelt, és akinek a kezelése a pszichoanalízis technikájának freudi elméletére kétségtelenül nagymértékben hatott. Közismert, hogy Freud a "viszontáttétel" kifejezést elsõ alkalommal 1909. június 7-i, Junghoz írott híres levelében használta, amelyben Jung és Sabina Spielrein "afférjára" utalva arra a járulékos veszélyre figyelmeztet, hogy az ember érzelmileg túlságosan bevonódik, és hogy ez vele magával is megtörtént.¹

Mindazonáltal, Freud a viszontáttétel fogalmát a nürnbergi kongresszuson, 1910. március 30-án használta elsõ alkalommal tudományos módon, a Die Zukünftigen Chancen der psychoanalytischen Therapie [A pszichoanalitikus kezelés jövõbeli esélyei] címû elõadásában (Freud, 1910a). Ha figyelmesen elolvassuk a szöveget, Etchegoyennel (1986) egyetértve arra kell gondolnunk, hogy Freud feltételezte: "a viszontáttétel ismerete a pszichoanalízis jövõjével kapcsolatos, és megértése a pszichoanalitikus technikák nagy elõrehaladását eredményezné". Freud mindemellett teljesen forradalmi elméleti és módszertani változtatásokat is bevezetett. Ezzel megváltoztatta az analitikus megfigyelõi terét, az analitikus pedig puszta megfigyelõbõl aktív résztvevõvé vált, a pszichoanalitikus vizsgálódás többé már nem objektív, az egykori megfigyelésekbõl tapasztalat lesz.²

Freud hozzáfûzi, hogy az analitikustól általános normaként megkövetelendõ a viszontáttétel felismerése és egyben leküzdése is (Bewältigung), mert ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki analitikus lehessen. Vagyis Freud a viszontáttétel leküzdésén azt értette, hogy fel kell tudni dolgozni, nem pedig egyszerûen "túljutni rajta", mint ahogy Strachey angol fordításában az overcome kifejezés sugallja. Talán éppen ezek azok az elméleti feltételezések, amelyek nyomán Ferenczi a maga viszontáttétel-elméletét kidolgozta, és még néhány zseniális megérzését kifejtette.

Bár Freud a késõbbiekben többször is foglalkozott a kérdéssel, különösen az "pszichoanalitikus kezelést folytató orvosoknak szóló tanácsaiban", a Ratschläge für den Arzt bei der psychoanalytischen Behandlung címû munkájában (Freud, 1912), a viszontáttételt rossznak tartotta, megítélése szerint az analitikusra negatívan ható, burkolt akadályozó tényezõ, a munkájával járó veszélyes dolog, amit önanalízissel lehetne kordában tartani. Úgy vélem, hogy Freud kezdeti lelkesedését a téma iránt részben az attól való félelem fékezte, hogy egy ilyen bonyolult dolog, amirõl nincs elegendõ klinikai tapasztalat, hiteltelenné teszi és érvényteleníti azt a terápiás modellt, amit a pszichoanalízis kialakított magának. Így például, 1911. december 31-én kelt, Junghoz írott hosszú levelében, akár Pfisternek, neki is szemrehányást tett, hogy érzelmileg túlságosan implikálta magát egy nõbetege kezelése során, amit súlyos hibának tartott, arra intette õket, hogy ne hajoljanak meg a páciens akarata elõtt, és tanúsítsanak szigorúan receptív magatartást. Úgy vélekedett, hogy rövid ideig még le kell mondania arról, hogy a viszontáttételrõl szóló írást publikálja, megelégedett azzal, hogy a nagyobb tapasztalattal bíró analitikusok között a kéziratot másolatban terjessze (Freud és Jung 1991 [1974]: 212 skk.).

Minden valószínûség szerint az "Elma-ügy" személyes és az analitikus jellegû kifejlete, amibe Ferenczi és õ maga is belebonyolódott, vezette arra, hogy megírja Bemerkungen über die Übertragungsliebe [Megjegyzések az áttételes szerelemrõl] címû cikkét (Freud, 1915), ahol a viszontáttétellel ismét mint elkerülendõ, illetve korlátozandó veszéllyel száll szembe. Annak szemléltetésére, hogy mennyire tisztában volt Freud ennek a kérdésnek a bonyolultságával, álljon itt az a levél, amelyet 1913. február 20-án írt Binswangernak:

"A viszontáttétel problémája az egyik legnehezebb dolog a pszichoanalitikus technikákban. Amit a páciensnek adni kell, az soha nem lehet spontán affektus, hanem mindig tudatosan kell megnyilvánulnia. Egyes helyzetekben sokat kell adni, de olyat soha nem szabad, ami az analitikus tudattalanjából fakadna. Ahhoz, hogy szabadok maradjunk, mindig fel kell ismerni és le kell küzdeni a viszontáttételt. Ugyanakkor azonban, ha keveset adunk a páciensnek csak azért, mert túlságosan szeretjük, azzal megzavarjuk, és ez technikai hiba. Nem könnyû, és sok tapasztalat kell hozzá" (Freud és Binswanger, 1992: 126. skk.).
 
 

Hogyan "gyõzzük le" a viszontáttételt?

Freud szövegének közlése után nyolc évvel Ferenczi ismét a témához nyúlt. Talán azt gondolta, megérett rá az idõ, és hogy Freud óvatossága, amellyel arra törekedett, hogy a viszontáttétel témája szigorúan csak hívei szûk körében kerüljön terjesztésre, már nem idõszerû. Valószínûleg a budapesti V. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszuson támadt fel ismét az érdeklõdés a pszichoanalitikus technikák iránt. Akárcsak 1910-ben, Freud most is elõadást tartott: ezúttal Wege der psychoanalytischen Therapie [A pszichoanalitikus terápia útjai] (Freud, 1919) címmel, melyben az elmélet megújítására hívott fel.³ Ebben a szövegben vázolta Freud az "aktív technika" elméletét, amelynek a szerzõségét többször tévesen Ferenczinek tulajdonították.                             

Csak három hónappal az idézett kongresszus után érzi magát feljogosítva Ferenczi, hogy határozottan hozzányúljon a viszontáttétel kérdéséhez, s ezt A pszichoanalízis technikájához címû írásában tette meg (Ferenczi, 1919a).

Az egyik fejezetet éppen a "viszontáttétel legyõzésének" szenteli (Die Bewältigung der Gegenübertragung), és ugyanazt a szót használja, mint Freud, a fent említett 1910-es szövegben. Ferenczi véleménye szerint a pszichoanalitikus technika "kettõs funkciót" igényel az analitikustól. Egyrészt meg kell figyelnie a pácienst, meghallgatnia, amit mond, szavaiból összerakni a tudattalanját, másrészt viszont állandóan kontrollálnia kell a maga viselkedését a pácienssel szemben, és ha szükséges, korrigálni. Mindehhez nélkülözhetetlenül szükséges a viszontáttétel feletti uralom. Mindazonáltal, ahogy Freud az önanalízis útján kívánta ezt elérni (Freud, 1910a), Ferenczi úgy vélekedett, hogy feltétlenül szükséges, hogy az analitikus elõzõleg részt vegyen analízisben. Ferenczi makacs ragaszkodása az analitikus analíziséhez nemcsak arra utal, hogy Freuddal való analízise nem volt elégséges, hanem azt a gondolatot is elhinti, hogy még a legtapasztaltabb analitikus is súlyos hibát követhet el, ha nem figyel oda és feldolgozza a maga viszontáttételét.⁴

A viszontáttétel legyõzése folyamatának három, egymástól elkülönülõ fázisát írja le Ferenczi. Az elsõ fázisban "az orvostól mi sem áll távolabb, mint hogy a viszontáttételt észrevegye, vagy pláne legyõzze. Átengedi magát minden érzésnek, ami az analitikus-páciens-viszonylatban felmerül, meghatódik minden szomorú eseménytõl, a beteg fantáziáitól is, felháborodik mindenkin, aki a betegrõl rosszat gondol, vagy vele rosszat tesz." (Ferenczi, 1919a: 110.). Ilyen körülmények közt az analitikus folyamat véghezvitelének esélye gyakorlatilag a nullával egyenlõ.

A második szakaszt Ferenczi a "viszontáttétellel szembeni ellenállásként" határozza meg. Ez az elõzõ helyzettel homlokegyenest ellenkezõ elõjelû, és ugyancsak az analízis kudarcához vezethet. Amikor "…a pszichoanalitikus lassanként megtanulta helyesen értékelni a viszontáttétel tüneteit és nagynehezen elérte, hogy minden szavából és tettébõl, sõt még az érzésébõl is kiküszöböl mindent, ami zavarokra adhat alkalmat, akkor az a veszély fenyegeti, hogy beleesik a másik végletbe és a pácienssel szemben túl ridegen és visszariasztóan fog viselkedni; ez viszont lassítaná az indulatáttételnek, minden sikeres pszichoterápia elõfeltételének a létrejöttét, vagy egyáltalán lehetetlenné tenné azt." (Ferenczi, 1919a: 111.). Néhány évvel késõbb Racker felelevenítette Ferenczinek ezt a gondolatát (Racker (1982 [1953]; 1982 [1960]), rámutatva arra, hogy az analitikus ellenállásának következménye lehet a páciens regressziójának megakadályozása, az analízis monoton folyamattá válása a folytonosan ismétlõdõ interpretációkkal, amelyek képtelenek a páciens belsõ világában akár a legcsekélyebb változást is elõidézni. Ám ugyanitt Racker Ferenczivel csaknem szó szerint egybehangzó dolgot vet fel, amikor megkérdõjelezi az analitikus objektivitását. Racker szerint az analitikus két, potenciálisan neurotikus pólus között mozog, vagyis hogy belemerüljön-e a viszontáttételbe, vagy pedig kényszeresen próbáljon megfelelni a szorongás és haragmentes analitikus mítoszának. Racker szerint az analitikusnak az egyetlen lehetõsége a páciensével szembeni objektivitásra, ha maga is önmegfigyelés és analízis tárgyává teszi saját magát.

A Ferenczi által leírt harmadik fázis maga a viszontáttétel feletti dominancia, ami az elõzõ fázisokon túljutva érhetõ el. Ez akkor következik be, amikor az analitikus olyan pszichés állapotba kerül, hogy szabadjára hagyja a saját tudattalanját a kezelés alatt úgy, ahogy azt a pszichoanalitikus kúra megkívánja. Ebben a felvetésben az az újdonság, hogy elsõ alkalommal fordul elõ, hogy a viszontáttételt nem akadályozó vagy veszélyes körülményként fogja fel, hanem mint elkerülhetetlen és hatékony eszközt. Ebben az értelemben sok évvel megelõzte a késõbbi analitikusokat (Bálint, Bion, Heimann, de Forest, Winnicott, Racker, Little stb.), akik az analitikus viszontáttételes reakcióját az analitikusi munka nélkülözhetetlen technikai eszközeként javasolták felhasználni, és az analitikus interpretációját a viszontáttétel feldolgozásának egyenes következményeként fogták fel.

Ferenczi szövegében rengeteg utalást találunk olyan technikai problémákra, amelyekkel rendszeresen találkozunk mindennapi munkánkban. Ide tartozik a hallgatás, az ellenállás, az álmosság (aluszékonyság), az "ágálás", ám nemcsak a beteg, hanem az analitikus részérõl is. Nagy óvatosságra inti azokat az analitikusokat, akik hajlamosak beleártani magukat pácienseik valóságos életébe, oly módon, hogy olyan közvetlen tanácsokat adnak nekik, melyekkel nem veszik figyelembe a páciens valódi problémáit kísérõ áttételes alapokat. Egy szép és összetéveszthetetlenül rá jellemzõ metaforát kínál: az analitikust a bábaasszonyhoz hasonlítja, aki, amennyire az lehetséges, egy természetes folyamatnak csupán nézõje marad, a kellõ pillanatban azonban elõkerül a fogó, amellyel megkönnyítheti a szülést, ha az magától nem halad megfelelõen.

Túl azon, hogy igyekezett lebírni, Ferenczi szigorúan, aprólékosan igyekezett feltárni a viszontáttételt, az aktív technika segítségével,⁵ melynek elméleti kidolgozása és klinikai alkalmazása egy sor, addig nem ismert problémát hozott a felszínre. Az analitikus helyzetben levõ páciens bizonyos sajátos és ismétlõdõ magatartásából kiindulva – olyan tüneti jelenségekbõl, melyeket Ferenczi múló szimptómaképzõdésnek nevezett (Ferenczi, 1982 [1912]) – próbált következtetni arra, hogy a páciens tudattalanjának mely térségeibe szûrõdtek be az analitikus tevékenységbõl elõzõleg kivont libidinális megszállások. Amikor ezeket feltárta, arra ösztönözte a páciensét, hogy kerülje az ilyen magatartást, például az onánia-ekvivalenst, és így mondjon le az abból eredõ pótkielégülésrõl. De paradox módon, minél inkább iparkodott Ferenczi a páciensét "aktivizálni", annál jobban "aktivizálta" a maga viszontáttétel-élményeit, anélkül, hogy azt észrevette volna.
 
 

Az áttétel és a viszontáttétel kölcsönhatása

A második topológia megalkotása és a halálösztön fogalmának a bevezetése nyomán Freud nem csupán módosította pszichés apparátusról vallott felfogását. A nárcizmus, a mazochizmus és a destruktív ösztön mint új fogalmak, valamint az az elképzelés, hogy az én az azonosulási folyamat révén alakul ki, a pozitív és negatív áttételnek sokkal bonyolultabb felfogásához vezetett. Freud szándéka, hogy egy új metapszichológiát teremtsen, kétségtelenül a klinikai munkája során tapasztalt nehézségeibõl eredt, különösképpen a negatív terápiás reakciók következtében.

Talán éppen ezért szólított fel minden analitikust és tûzött ki díjat a legjobb pályamunkák jutalmazására a berlini kongresszuson, hogy gondolkozzanak el és írjanak a pszichoanalitikus technikák és az elmélet közötti kapcsolatról, "arról, hogy e technikák mennyiben befolyásolták az elméletet, valamint hogy e kettõ milyen mértékben segíti elõ vagy gátolja egymást" (Freud, 1919; 1922).

Freud kihívását azonnal elfogadta Ferenczi és Rank, akik már egy ideje dolgoztak a témán, és együttesen publikálták minden munkájuk közül a legragyogóbbat, amely számos szerzõ szerint a jelenkori pszichoanalízis-felfogások egyik kiindulópontja. A mûnek Entwicklungsziele der Psychoanalyse [A pszichoanalízis fejlõdési céljai] címet adták (Ferenczi és Rank, 1924), alcíme pedig – Freud felhívására válaszolva – Zur Wechselbeziehung von Theorie und Praxis [Az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatása] lett.

A szerzõk kritikus hangon tárgyalják az analitikus kúra irányításának a válfajait, annak technikai és elméleti aspektusairól elmélkedve. Egészen addig az analízis fõ célja a "visszaemlékezés" volt, annyira, hogy az ismétlõdõ aktusokat a páciens ellenállásából származó akadálynak tekintették, s azokat az analitikusnak semlegesítenie kellett.⁶ Ezzel szemben Ferenczi úgy véli, hogy az analitikus feldolgozás és ebbõl következõen az analitikus interpretáció fõ tárgya az ismétlési kényszer és az áttétel változatos megnyilvánulásai, amelyeket igazi tudattalan anyagnak kell tekinteni. Az, hogy Ferenczi meghatározó fontosságot tulajdonít az áttétel-interpretációnak és az analízis folyamatának, a tudattalan tartalmak intellektualizált jelzései, a fantáziák és a reprezentációk rovására, nem csupán a viszontáttétellel párhuzamos módosítás, hanem lényeges irányváltás magának az analízisnek a felfogásában. Ferenczi többek között például megjegyzi, hogy sokszor valójában magának az analitikusnak a nárcizmusa forog a kockán (narcisztikus viszontáttétel), ami esetleg a pácienseket is olyan módon befolyásolhatja, hogy azok olyan anyaggal hozakodnak elõ, ami neki a leginkább megfelelõ. A páciensek megpróbálják kerülni ellenséges érzületüket, ezzel tudattalanul erõsítik a saját bûntudatukat, és akadályozzák a kúra elõrehaladását. Ebbõl a gondolatból indul ki Ferenczi, hogy kialakítsa az áttétel és a viszontáttétel kölcsönhatásával kapcsolatos felfogását, interakciós koncepcióját, nem annyira mint terápiás eszközt, mint inkább az analitikai munka központi magvát.

Ennek a munkának a végigolvasása után - melybõl rendre kihagyták a második, a negyedik és a hatodik fejezetet, amit Ranknak tulajdonítanak -, jobban érthetõ Ferenczi intuícióinak gazdagsága és azok lenyûgözõ modernsége. Az elmélet és gyakorlat kölcsönhatásáról szóló negyedik fejezetben Ferenczi sajátos módon mutat rá annak fontosságára, hogy az analitikusoknak, valahányszor analitikus helyzetbe kerülnek, mindannyiszor félre kell tenniük elméleti feltételezéseiket. Minden új esetnek új módon kell nekivágni, azaz csak akkor lesznek eredeti felfedezéseik, ha nem hátrálnak meg az új tapasztalatok elõtt. Talán Bion volt, aki Ferenczinek ezt a megérzését még jobban kibontotta, amikor azt állította, hogy az analitikusnak az analízishelyzetet emlékezet és vágy nélkül kell vállalnia.

Ferenczi szilárdan meg volt gyõzõdve arról, hogy minden, ami az analitikus helyzetben az "itt és most"-ból felmerül, az a páciens áttételének és az analitikus viszontáttételének a találkozásából ered, s ez a pszichikum legmélyebb rétegei feltárásában határtalan lehetõségeket nyit meg. Igazolja annak szükségességét, hogy a páciensnek megengedtessék bizonyos szintû regresszió, így a viszontáttétel nélkülözhetetlen eszközzé válik a páciens áttételében a felmerülõ lényeges aspektusok felismerésére és érzékelésére.

Ferenczi felvetései visszhangra találtak korának pszichoanalitikus irodalmában. Az egyik szinte észrevétlenül elsikkadt munka, Helene Deutsch Okkulte Vorgänge während der Psychoanalyse [Okkult folyamatok a pszichoanalízis során] címû mûve (Deutsch, 1926) amelyben a szerzõ rámutat, hogy az analitikusnak a páciens gyermeki ösztöneivel és annak önanalitikus feldolgozásával való azonosulása nemcsak nem akadálya a kezelésnek, hanem éppen az analitikus intuíciójának és empátiájának gyümölcsözõ módon való kibontakoztatásához ad alapot. Érdemes rámutatni, hogy egyes gondolatait Racker dolgozta fel az egyetértõ és a komplementer viszontáttétel elemeirõl.

1928 elején Ferenczi megírta A pszichoanalitikus technika rugalmassága címû mûvét (Ferenczi, 1997b [1928]), amely megerõsíti, hogy teljesen eltávolodott az aktív technikától, és elõre jelzi azt, amit két évvel késõbb õ maga neokatarzisnak nevezett el. Néhány oldalon nagyszámú klinikai megfigyelést ír le, és olyan technikai tanácsokat ad, amelyek lényege: szükséges, hogy az analitikus beleérzésre (Einfühlung) tegyen szert, azaz legyen empatikus, képes legyen együtt érezni a pácienssel.⁷ Ferenczi ismét használja a Freudtól örökölt, annak 1910-es cikkében használt kifejezést.⁸ Míg azonban Freud beleérzése, úgy tûnik, közelebb volt ahhoz a fogalomhoz, amit az analitikus megértõ szimpátiája takar, Ferenczi beleérzés-fogalma már messzebb megy. Szinte az empátia szinonimája, amit minden korabeli pszichoanalitikus alkalmaz a mindennapi gyakorlatban. Ferenczi nemcsak kiemeli a fontosságát, hanem a pszichoanalitikus technika alapjává teszi.

Nem nehéz feladat Ferenczi beleérzés-fogalmát a Kohut által bevezetett empátiával rokonítani (Kohut, 1973 [1971]), vagy a Zetzel által leírt terápiás szövetséggel és fõleg az egyetértõ viszontáttétellel, amit Racker fejtett ki húsz évvel késõbb. Maga Paula Heimann mutat rá egyik utolsó mûvében (Heimann, 1989 [1980]), hogy minden páciensnek szüksége van arra, hogy "érezze, analitikusa egy hullámhosszon van vele".

Ferenczi végiggondolja az analitikusnak a kúra során kialakuló viszontáttételét, és ennek következtében kezdi tárgyalni az analitikus analízisének a problémáját, vagyis az úgynevezett második alapszabályt. Ugyancsak ebben a fejezetben meglepõen modern gondolatairól ad számot azzal, hogy támogatja a kiképzõ analízist, mint olyan terapeutikus analízist, amelyik nem összetévesztendõ az intellektuális vagy elméleti tanulási folyamattal. Meggyõzõdése szerint azért fontos ez, mert minden páciens analízise során addig kell folytatni és mélyíteni az analízist, amíg a jövendõ analitikus hozzáfér a pszichopatológia legrejtettebb és legmélyebb zugához. Szilárdan kiáll amellett, hogy a legjobb analitikusokká azok válnak, akiket páciensként alaposan analizáltak. Ez a gondolat fokozatosan ideálképévé válik, és késõbbi tudományos tevékenysége során is mûveiben tükrözõdik.

Ferenczi lassacskán elkezd technikai módosításokat javasolni. Elõször terápiás célként veti fel, hogy a merev szülõi felettes-ént váltsák fel egy rugalmasabb analitikusi felettes-énnel. Majd azt hirdeti, hogy a mindentudó attitûdtõl eltávolodva egy elfogadóbb és intuitívabb magatartásra van szükség. A család alkalmazkodása a gyermekhez címû cikkében (Ferenczi, 1928), amikor a felnõtteknek a gyerekkel kapcsolatos értetlenségérõl ír, azt párhuzamba hozza az analízishelyzettel. Ha a szülõk elsõ tévedése abban áll, hogy megfeledkeznek a maguk gyermekkoráról, az analitikus akkor téved, amikor a páciensét úgy kezdi analizálni, hogy nem vesz figyelembe vagy nem megfelelõen analizál egyes pszichés konfliktusokat. A hipokrita, mindentudó autoritás képében képtelen arra, hogy meghallja páciense lelki fájdalmát. Különösen mellbevágó Az analízisek befejezésének problémája címû írásában (Ferenczi, 1997c [1928]) az a kritikus álláspont, amellyel az olyan analitikusokat bírálja, akik a páciensre nyomást gyakorolnak, hogy hagyják már abba az analízist, jóllehet maga a páciens még nem érzi úgy, hogy jelentõs lelki változások történtek volna az életében és viselkedésében. Az analízisnek a páciens szükségleteihez kell alkalmazkodnia és "úgymond a kimerültségben kell kihúnynia" (Ferenczi, 1997c [1928]: 55.).

Ha Ferenczi e korszakban írt szövegeit olvassuk, amelyek, kétségtelen, a pszichoanalitikus szemszögébõl rendkívül izgalmasak és vitára serkentõek, tanúi lehetünk egy betegei lehetõ leghatékonyabb megsegítésére igyekvõ klinikus elkeseredett próbálkozásainak, aki számára a pszichoanalízis lett az élet értelme. A pszichoanalízis terápiás lehetõségeinek idealizálása és az azokba vetett szilárd meggyõzõdés indokolja személyében azt a "furor sanandi"-t, "a gyógyítási szenvedélyt", ami idõnként odáig vezette, hogy az analitikust egy örökbefogadó apával vagy inkább anyával azonosítsa, aki azzal tesz jót, ha pácienseit egy normális gyermekkor kiváltságaihoz juttatja. Ez lehet a célja Ferenczinek, amikor az egyik leghatásosabb szövegében, A relaxáció elve és a neokatarzis címû mûvében (Ferenczi, 1997d [1930]), ahol Freud "klasszikus technikáját" a megértõ magatartással elegyíti, hogy a páciensnél regressziót idézzen elõ, feltéve, hogy az analitikus szigorúan ura a maga "viszontáttételének", és "le tudja küzdeni a maga ellenállását".

Ferenczi, azon túl, hogy radikálisan megváltoztatja a sebész-metaforát, lerakja a viszontáttételnek mint anyai késztetésnek az elméleti alapjait. A páciens az analízis során hozzájuthatna egy gyermekkorában számára megtagadott jólesõ tapasztalathoz, s ez több lenne, mint az elfojtás megszüntetésébõl származó nyereség. Ebbe az elméleti vonalba illeszkedik az is, amit évekkel késõbb Winnicott tett hozzá, aki egy olyan terápiás stílust vezetett be, melynek során az analitikus helyzet az anya-gyermek kapcsolathoz hasonló, annak folytonos interakcióihoz, és leírta azt, amit "primer anyai gondoskodásnak" nevezett el, az anyának lehetõvé téve, hogy természetes és spontán módon, aktívan alkalmazkodjon gyermeke szükségleteihez. Ferenczi felvetéseivel analóg módon Winnicott azt állította, hogy az analitikus és a páciens között hasonló jellegû, kölcsönösen szubjektív kapcsolat alakul ki, ami az analitikus számára lehetõvé teszi, hogy empátiás módon felismerje betege elsõdleges szükségleteit. Valószínûleg ebbõl a koncepcióból származtak késõbb az olyan fogalmak, mint Bionnál a reverie, Paula Heimann-nál az "analitikus tudattalan percepciói"; újabban Leon Grinbergnél a "projektív ellenazonosulás" és Christopher Bollasnál "az analitikus mint változási tárgy" (Verwandlungsobjekt).
 
 

A Klinikai napló

Ferenczi Klinikai naplója, amely úgy is felfogható, mint egy Freudhoz kilenc hónapon át írt "hosszú levél" (1932. január 7-október 2.), egy sor, a pszichoanalitikus technikák számára felbecsülhetetlen intuíciót és adalékot szolgáltat. Az itt kifejtett elgondolások némelyike, különösen, ami viszontáttételre vonatkozik, még ma is érvényesnek tekinthetõ.

Már az elsõ naplójegyzettõl, amelynek címe "az analitikus érzéketlensége", kirajzolódik valamennyi feljegyzésének fõ gondolata, az analitikus "valódi viszontáttétele". A viszontáttétel nemcsak nem akadály, hanem az analitikus nélkülözhetetlen eszköze lesz. "Majdhogynem azt mondhatnánk, hogy minél több olyan gyengéje van az analitikusnak, amelyek miatt kisebb-nagyobb balfogásokat és tévedéseket követ el, amelyeket aztán feltárnak és kölcsönös analízisben kezelnek, annál jobbak a kilátásai egy mély és valódi alapokon nyugvó analízisnek" - állítja Ferenczi.⁹

Miután rámutatott arra, hogy mivel az analízis következtében a páciensben olyan "kifinomult érzékenység" alakul ki, amivel képes az analitikus viselkedésében a teljességgel észrevehetetlen árnyalatokat is felfogni - hacsak saját projekcióinak az intenzitása ebben meg nem akadályozza -, Ferenczi megpróbálja bizonyítani, hogy az áttétel nem egy spontán ténynek a következménye, hanem elõidézõje maga az analitikus és az általa alkalmazott pszichoanalitikus technika. Ugyanakkor kritikával illet egy az analitikusi munkával kapcsolatos felfogást, egyetérthetünk vele ma is: "…egy része annak, amit áttételes helyzetnek nevezünk, valójában nem teljes egészében a betegben meglévõ érzések spontán megnyilvánulása, hanem az analitikus helyzettel, vagyis az analitikus technikával mesterségesen keletkezik […] elsõsorban az analitikushoz fûzõdõ személyes affektus értelmében, amely alkalmas arra, hogy egyfajta paranoid légkört teremtsen, amit az objektív megfigyelõ az analitikus narcisztikus, különösen erotomániás tévelyeként jellemezhetne. Lehet, hogy túlságosan gyorsan hajlunk arra a feltételezésre, hogy a beteg szerelmet vagy gyûlöletet táplál irántunk…"¹⁰ Éppen ilyen értelemben figyelmeztet Paula Heimann a viszontáttételrõl szóló híres munkájában (Heimann, 1950) arra, hogy azok az analitikusok, akik kevéssé figyelnek oda a maguk lelki konfliktusaira és belsõ világuk dinamikájára, félõ, hogy pácienseiknek fogják felróni azt, amirõl valójában csak maguk tehetnek, és hozzáteszi, hogy ezt a veszélyt csak úgy lehet semlegesíteni, "ha maga az analitikus személyes analízise során feldolgozta a maga gyermekkori konfliktusait és (üldözéses és depresszív) szorongásait úgy, hogy a maga tudattalanjával kapcsolatba tudjon lépni…"

Ferenczi azonban távolabbra jut. Ahogy a viszontáttételt az interpretációk alapjaként kezdi használni, úgy kezdi azt a feltételezését is mérlegelni, hogy az analitikus nemcsak nem képes a páciens jó apjává vagy anyjává válni, hanem éppen ellenkezõleg, olyan aktív fõszereplõvé válik, aki megismétel egy olyan traumatikus helyzetet, amelynek a páciens gyermekkorában áldozatává vált.

A pszichoanalitikus technikával kapcsolatos alapgondolatok mellett úgy tûnik, Ferenczinél egy olyan embernek a töprengései jelennek meg, aki, közel a halálhoz, számot vet bûntudatával, és aki empatikus képességeit a legvégsõkig kiterjesztve intenzíven azonosul a páciens szenvedésével és fájdalmával. Amikor az ember ilyen mélységbe jut, "…az orvos és a beteg könnyei egyfajta szublimált közösségben vegyülnek össze, amire analógiát talán csak az anya-gyerek kapcsolatban lehet találni".¹¹ Így kovácsolódik ki a "kölcsönös analízis" gondolata, melynek szerzõségét Ferenczi híres páciensének, annak az Elisabeth Severnnek tulajdonítja, akirõl a Naplóban R. N. monogrammal tesz említést.

Ahogy május 5-i bejegyzésében írja, a nõ kezdetben inkább ellenszenves volt a számára, de reakcióképzése és a vele kapcsolatosan alkalmazott engedékeny és rugalmas technika oda vezette, hogy leereszkedõ és nyílt magatartást tudott vele szemben kialakítani. Ettõl a páciens azt gondolta, hogy az analitikus beleszeretett. Ferenczi megriadt és negatív áttételként értelmezte. A páciensre gyakorolt hatás leírhatatlan volt, reaktiválta egy gyermekkori traumatikus helyzetét. A páciens azt állította, hogy érzi, analitikusa hevesen gyûlöli õt, és hogy ezt a gyûlöletet álszentül szimpátia mögé rejtve igyekszik elnyomni. Ferenczi, tudva, hogy páciensének igaza van, elfogadta és a páciense iránti viszontáttételes gyûlöletét összekapcsolta azzal a gyûlöletérzéssel, amit kisfiú korában az anyja keltett benne. Ettõl a perctõl fogva Ferenczi belement abba, hogy kísérleti jelleggel felváltsa analitikusi szerepét a páciensével. Minden valószínûség szerint Ferenczi bevetette gyenge fékezõ képességét, s ami ennél is több, tudattalanul használta fel páciensét arra, hogy a maga érzelmeinek gátat vessen. Mindazonáltal annak, hogy közölte a pácienssel viszontáttétel-érzéseit, a pszichoanalitikai szakirodalomban további folytatása lett. Egy 1947-ben írott híres és vitára késztetõ cikkben, melynek címe "Gyûlölet a viszontáttételben", Winnicott azt állítja, hogy a viszontáttételes gyûlölet megvallása nem csupán nem tilos, épp ellenkezõleg, mind a páciens, mind az analitikai folyamat javára válik. Ugyanebben az értelemben állította M. Little, hogy jó, ha a páciensnek felfedjük saját viszontáttételes érzéseink természetét (Little, 1951), amennyiben azt akarjuk, hogy a páciens elfogadjon meghatározott áttételes élményeket. Langs és Searles néhány késõbbi munkáját megelõzve azt állította, mintha Ferenczi kölcsönös analízisgondolatát visszahangozná, hogy a páciens nagyon hasznos interpretációkat nyújthat az analitikusnak a viszontáttétele megértéséhez (Langs 1974; Searles, 1975). Nemrégiben olyan analitikusok, mint Epstein és Gorkin vetették fel annak a szükségességét, hogy a viszontáttételes vallomásokat, fontos fejezet gyanánt, fel kell venni a pszichoanalitikus technikák közé (Epstein 1977; Gorkin 1987).

Anélkül hogy Ferenczi nevét említené, talán Searles az, aki klinikai szempontból a legelmélyültebben foglalkozik ismét a Klinikai napló intuícióival. Õ is, akár Ferenczi, tevékenysége nagy részében súlyos pszichózisban szenvedõ betegekkel foglalkozott, és hatalmas mennyiségû tapasztalatot szerzett a munka során. Egy cikkében, melynek a címe The patient as therapist to his analyst [A páciens mint analitikusának terapeutája] (Searles, 1975), igazolja azt a hipotézist, hogy az analízis során a pszichózisban szenvedõ betegnek "meg kell kreálnia" a maga "testre szabott" analitikusát, hogy annak módja legyen introjiciálni, és felépíthessen benne egy bizalomteljes, kevésbé üldözõ belsõ világot, ami pedig elõfeltétele annak, hogy a beteg megszabaduljon pszichózisától. Ferenczivel egybehangzóan abból a feltételezésbõl indul ki, hogy minden páciens tudattalanul vágyat érez arra, hogy a saját analitikusának a terapeutájává váljon és "meggyógyítsa".

Searles burkoltan kritizálja a kleini teóriát, amely szerint az analitikus meggyógyításának a fantáziája csak a páciens szadizmusát reparáló gesztus. Ugyanakkor szintén nem ért egyet a Bion által felvetett parazita viszony gondolatával. Searles inkább egy lényegében szimmetrikus pszichoanalitikus kapcsolat koncepcióját hirdeti, amennyiben a terápiás szövetség egyformán alkalmazható az analitikus helyzet mindkét fõszereplõjére, és ahol az analitikus felismeri a páciens terápiás impulzusait, amelyeknek a célja például olyasmi, hogy az analitikust egy olyan anyává alakítsa, aki elég jó ahhoz, hogy a pácienst képes legyen megtartani, vagy egy szexuálisan eléggé potens apává, és így szövetségük kiemelkedõen fontos szerepet játszik a pszichoanalitikus folyamat véghezvitelében.

Személy szerint nem osztom az utóbb említett elméleti fejtegetések némelyikét, és M. Manciával egyetértésben vallom, hogy a páciensnek feltárni a magunk viszontáttételes érzéseit annyit tesz, hogy beismerjük, mi magunk nem vagyunk képesek adekvát módon feldolgozni azokat (Mancia, 1995). Ez az analitikusi munka által igényelt kreativitás alapjának, az átalakulási képességnek a kudarca. Úgy vélem továbbá, hogy egyes felvetésekben – nevezetesen Searlesnál – az áttétel és a viszontáttétel közötti demarkációs vonal veszélyesen egybeolvad, ugyanakkor úgy hiszem, hogy Ferenczi, legvégsõ klinikai intuícióiban, nagyon sok korabeli elméletet megelõzött: például a viszontáttételnek, a projektív azonosulásnak és ellenazonosulásnak mint nélkülözhetetlen technikai eszköznek a hasznosságáról az analitikus munkában, az analitikus emocionális részvételének a felismerésérõl, vagy arról, hogy lehetséges a páciens áttételébe behatolni és a viszontáttételes reakciókat megfigyelni, illetve interpretálni õket.

Naplója végén Ferenczi azt állította, hogy sok analízisnél a terápiás kudarc oka nem a hozzáférhetetlen ellenállás, s nem is az, hogy a páciens áthatolhatatlanul narcisztikus, hanem éppen az, hogy maga az analitikus küzd nehézségekkel. Például mert érzéketlen, vagy mert híján van a tapintatnak és az empátiának. Amikor Ferenczi kiemelten szól az analitikusnak az analitikus folyamatban való érzelmi részvételérõl és a viszontáttétel szerepérõl, hangsúlyozza az analitikus személyének és különösen a saját analízisének a fontosságát, ami az ilyen munka alapvetõ része.

Halála után Ferenczi zseniális klinikai intuíciói, köztük elsõsorban a viszontáttételre vonatkozók, gyakorlatilag feledésbe merültek. Bár, az igazság kedvéért, meg kell említenünk , hogy Melanie Klein, Ferenczi páciense 1919-tõl kezdve felhasználta a viszontáttételt, amit õ "a tudattalannak a tudattalannal való kommunikációjaként" emlegetett, és sok olyan ismeretet merített belõle, amit a gyermeki pszichérõl és a pszichotikus állapotokról írt mûveiben olvashatunk. Hann Fanny megemlítette a viszontáttétel hasznosságának a lehetõségét a pszichoanalitikus technikákban (Hann-Kende, 1933), figyelembe véve Freud megállapításait a telepátia kérdésérõl, Bálint Alice és Mihály kiemelte "az analitikus személyiségének az analitikusi viszonyba való elkerülhetetlen behatolását" (Bálint és Bálint 1939), és Izette de Forest "az áttétel és a viszontáttétel közötti interakciós jelleget" hangsúlyozta (Forest, 1942). Mégis, végeredményben csak az ötvenes években bukkannak fel, egy idõben, a viszontáttétellel kapcsolatos hozzászólások, amelyek Ferenczi egyes intuíciói nyomán jelentõsen módosították annak elméleti és klinikai dimenzióját.

Paula Heimann kijelentette a zürichi 16. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszuson (1948), hogy a viszontáttétel lényeges technikai eszköze annak, hogy megértsük a páciens tudattalan anyagát, és annak adekvát interpretációját alakítsuk ki.¹² Szinte ugyanakkor Racker vetette fel, bár Paula Heimann-nál kevésbé radikális módon, azt a hipotézist, hogy az analitikus érzelmeinek fõ forrása a páciens elméjében keresendõ, és már ekkor megemlítette azt a gondolatot, amit aztán késõbb M. és W. Baranger fejlesztett tovább (Baranger és Baranger, 1969), amely szerint az analízis olyan, mint egy kétpólusú mezõ. M. Little szembeszállt a klasszikus tüköranalitikus nézettel (Little, 1951), és a viszontáttételes érzelmeknek az interpretációban való felhasználását szorgalmazta. Sullivan az javasolta, hogy az analitikus legyen "résztvevõ megfigyelõ" (Sullivan, 1980 [1953]). Ezekbõl az elméleti fejtegetésekbõl kiindulva számos kitûnõ analitikus – köztük M. Khan, M. Mahler, Searles, Fromm-Reichmann, Rosen, Guntrip, Spitz, Nacht, Kohut stb. – fejlesztette tovább Ferenczi némely zseniális klinikai intuícióját - szinte minden esetben anélkül, hogy õt magát megemlítette volna.

Végezetül, szeretném jelezni, hogy Ferenczi, 1928-ban Madridban elhangzott elõadásában (Ferenczi, 1930) azt állította, hogy a közép-európai embereknek adósságaik vannak a hispán szellemmel, a mûvészet és az irodalom iránt. Viszonzásul én is, szerény hozzájárulásommal, szeretném hálámat kifejezni egy olyan ember iránt, aki nemcsak példás módon járult hozzá a pszichoanalitikus gyakorlat elméleti fejlesztéséhez, olyan kiváló analitikusokat analizált és képzett ki, mint Ernest Jones, Melanie Klein, Bálint Mihály vagy Spitz René, megalapította a magyar pszichoanalitikusi iskolát, ahová többek között Hermann Imre, Hollós István, Bak Róbert, Rapaport Dávid, Gyömrõi Edit, Alexander Ferenc, Radó Sándor és Kovács Vilma tartozott, több mint száz felbecsülhetetlen értékû és meglepõen modern, számtalan analitikus elméleti fejlõdését szolgáló teoretikus és klinikai mûvet alkotott. Mindezen túl a terápiás hatékonyságot a pszichoanalitikus etika alapjává tette. Végtelen empátiás képesség valamennyi páciensének fájdalma és kétségbeesése iránti szolidaritássá változtatta és – André Haynal szavaival – "nagylelkûség, intellektuális bátorság, függetlenség és páratlan becsületesség" jellemezte õt (Haynal, 1989).

Amikor véget ért a fent említett madridi konferencia, Ferenczi hangot adott annak a vágyának, hogy a közeljövõben Spanyolországot is azok közé az országok közé sorolhassák, amelyekben a pszichoanalízist mûvelik. Bizonyára nem gondolta akkor, hogy hetven évvel késõbb, Madridban, kongresszust rendeznek a munkásságáról, ahol talán a résztvevõk képesek lesznek lelkesedését és az analízisbe vetett hitét, Freudhoz való hûségét, klinikai becsületességét és tudományos munkásságát a pszichoanalitikus elmélet és technika élõ örökségeként felidézni. Ez pedig friss fuvallat és reménység a mi "lehetetlen" szakmánk jövõbeli lehetõségeinek szempontjából.

Gyõri Anna fordítása

IRODALOM

BALINT, A.-BALINT, M. (1939): On transference and countertranference. In: International Journal of Psycho-Analysis, 20(3-4): 223-230. (Németül, Übertragung udn Gegenübertragung. In: Die Urformen der Liebe und die Technik der Psychoanalyse. Stuttgart: Klett 1966.)

BARANGER, M.-BARANGER, W. (1969): Problemas del campo psicoanalítico. Buenos Aires: Kargieman.

BION, W. R. (1970 [1966]): Catastrophic change. In: Attention and Interpretation. London: Tavistock, 100-124.

BION, W. R. (1992 [1962]): Lernen durch Erfahrung. Frankfurt/M.: Suhrkamp.

BOLLAS, C. (1983): Expressive uses of the countertransference. In: Contempory Psychoanalysis, 23: 1-34.

DEUTSCH, H. (1926): Okkulte Vorgänge während der Psychoanalyse. In: Imago, 12: 418-433.

EPSTEIN, L. (1977): The therapeutic function of gate in the countertransference. In: Contemporary Psychoanalysis, 13: 442-461.

ETCHEGOYEN, H. R. (1986): Los fundamentos de la técnica psicoanalítica. Buenos Aires: Amorrortu editores.

ETCHEGOYEN, H. (1993): Freud, Ferenczi y el análisis didactio. Barcelona: Tres al cuarto.

FALZEDER, E. (1997): Ma grande patiente, mon fléau principal. Un cas de Freud inconnu jusqu' a` présent. In: Revue Française de Psychanalyse, 61: 1265-1290.

FERENCZI S. (1919a): A pszichoanalízis technikájához. In: A pszichoanalízis haladása. Budapest: Dick Manó, 101-111.

FERENCZI S. (1919b): Technikai nehézségek egy hisztéria-eset analízisénél. (Megfigyelések a rejtett onániáról és "onánia-equivalensekrõl"). In: A hisztéria és a pathoneurózisok. Pszichoanalitikai értekezések. Budapest: Dick Manó, 39-43.

FERENCZI S. (1928): A család alkalmazkodása a gyermekhez. In: Korunk, 3: 593-599.

FERENCZI S. (1930): A pszichoanalitikus kiképzés menete. In: A pszichoanalízis rövid ismertetése. Budapest: Pantheon Kiadás, é.n. (1937), 88-89.

FERENCZI S. (1982 [1912]): Ideges tünetek keletkezése és eltûnése a pszichoanalízis folyamán. In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Budapest: Magvetõ, 175-192.

FERENCZI, S. (1984 [1924]): Über forcierte Phantasien. In: Bausteine der Psychoanlyse. Bern-Stuttgart-Wien: Huber, II. köt.: 87-98.

FERENCZI S. (1996 [1933]): Klinikai napló 1932. Budapest: Akadémiai Kiadó.

FERENCZI S. (1997a [1921]): Az "aktív technika" továbbépítésérõl a pszichoanalízisben. In: Technikai írások. Budapest: Animula,5-22.

FERENCZI S. (1997b [1928]): A pszichoanalitikus technika rugalmassága. In: Technikai írások. Budapest: Animula,57-70.

FERENCZI S. (1997c [1928]): Az analízisek befejezésének problémája. In: Technikai írások. Budapest: Animula,48-56.

FERENCZI S. (1997d [1930]): A relaxáció elve és a neokatarzis. In: Technikai írások. Budapest: Animula, 71-86.

FERENCZI, S.-RANK, O. (1924): Entwicklungsziele der Psychoanalyse. Zur Wechselbeziehung von Theorie und Praxis. Turia und Kant, Wien, 1996.

FOREST, I. DE (1942): The therapeutic technique of Sándor Ferenczi. In: International Journal of Psycho-Analysis, 23: 120-139.

FOREST, I. DE (1965): The Leaven of Love. A Development of the Psychoanalytic Theory and Technique of Sándor Ferenczi. Hamden: Anchor Books.

FREUD, S. (1910a): Die zukünftigen Chancen der psychoanalytischen Therapie. G.W. VIII. köt.: 104-115.

FREUD, S. (1910b): Über "wilde" Psychoanalyse. G.W. VIII. köt.: 118-125.

FREUD, S. (1912): Ratschläge für den Arzt bei der psychoanalytischen Behandlung. G.W. VIII. köt.: 376-387.

FREUD, S. (1914): Erinnern, Wiederholen und Durcharbeiten. G.W. X. köt.: 126-136. (Magyarul egy részlete: Emlékezés, ismétlés és átdolgozás. In: Buda Béla (szerk.) (1981): Pszichoterápia. Budapest: Gondolat, 49-56.)

FREUD, S. (1915): Bemerkungen über die Übertragungsliebe. G.W. X. köt.: 306-321.

FREUD, S. (1919): Wege der psychoanalytischen Therapie. G.W. XII. köt.: 181-194.

FREUD, S. (1922): Preisausschreibung. G.W. Nachtr.: 712.

FREUD, S. (1933): Ferenczi Sándor. [Nekrológ.]. In: Lélekelemzési tanulmányok, Budapest: Somló Béla Könyvkiadó. (Reprint: Budapest: Párbeszéd Kiadó és T-Twins Kiadó, 1993), 5-8.

FREUD, S.-JUNG, C. G. (1991 [1974]): Briefwechsel. Frankfurt/M.: Fischer.

FREUD, S.-BINSWANGER, L. (1992): Briefwechsel 1908-1938. Fischer, Frankfurt/M.

GORKIN, M (1987): The Uses of the Countertransference. New York: Aronson.

GRINBERG, L. (1956): Sobre algunos problemas de técnica psicoanalítica determinados por la identificación y contraidentification proyectivas. In: Revista de Psicoanálisis, 13: 507-511.

GRINBERG, L. (1963): Psicopatología de la identificación y contraidentificación proyectivas y de la contratransferencia. In: Revista de Psicoanálisis, 20: 113-123.

GRINBERG, L. (1990 [1976]): Teoría de la identificación. Paiddós, Buenos Aires; The theory of identification. In: The Goals of Psychoanalysis. London-New York: Karnac, 3-97.

HANN-KENDE, F. (1933): On the Role of Transference and Countertransference in Psychoanalysis. New York: International Univiversities Press

HAYNAL, A. (1989): De la Correspondance (avec Freud) au Journal (de Ferenczi). In: Revue Internationale d'histoire de la psychanalyse. Paris: P.U.F., 2: 167-254.

HEIMANN, P. (1950): On countertransference. In: International Journal of Psycho-Analysis, 31: 81-84.

HEIMANN, P. (1989 [1980]): About children and children-no-longer. In: About Children and Children-No-Longer. London: Routledge.

KOHUT, H. (1973 [1971]): Narzißmus. Eine Theorie der psychoanalytischen Behandlunk narzißtischer Persönlichkeitsstörungen. Frankfurt/M.: Suhrkamp.

LANGS, R. (1974): The Technique of Psychotherapy. New York: J. Aronson.

LITTLE, M. (1951): Countertransference and the patient response. In: International Journal of Psycho-Analysis, 33: 32-40.

MANCIA, M. (1995): Percorsi. Torino: Bollati Boringheri.

RACKER, H. (1982 [1953]): Bedeutungen und Verwendungsmöglichkeiten der Gegenübertragung. In: Übertragung und Gegenübertragung. Studien zur Psychoanalytischen Technik. München-Basel: Reinhardt Verlag, 150-201.

RACKER, H. (1982 [1960]): Übertragung und Gegenübertragung. Studien zur Psychoanalytischen Technik. München-Basel: Reinhardt Verlag.

SEARLES, H. F. (1975): The patient as therapist to his analyst. In: P. L. Biovacchini (szerk.): Tactics and Techniques in Psychoanalytic Therapy. London: Hogarth.

SPEZIALE-BAGLIACCA, R. (1986): La Corrispondanza con Groddeck e il Diario Clinico: S. Ferenczi e il contenitore. In: Rivista di Psicoanalisi, 32(október-december).

SULLIVAN, H. S. (1980 [1953]): Die interpersonale Theorie der Psychiatrie. Frankfurt/M.: Fischer. (Magyarul: Interperszonális elmélet (részlet) Posztulátumok. In: Székács Ferenc-Kulcsár Zsuzsanna (szerk.) (1980): Személyiség-lélektani szöveggyûjtemény, 2. Elméleti irányzatok. Budapest: Tankönyvkiadó, 140-159.)

WINNICOTT, D. W. (1974 [1947]): Haß in der Gegenübertragung. In: Von der Kinderheilkunde zur Psychoanalyse. München: Kindler, 170-183.

WINNICOTT, D. W. (1965): The maturational process and the facilitating environment. London: Hogarth Press.

ZETZEL, E. (1974 [1956]): Das Konzept der Übertragung. In: Die Fähigeit zu emotionalem Wachstum. Stuttgart: Klett-Cotta.

JEGYZETEK

^* Az 1998. március 6–8 között Madridban rendezett Ferenczi-kongresszuson tartott elõadás szövege. A szöveget a szerzõ bocsátotta rendelkezésünkre. A spanyol eredetibõl készült fordítást a német változattal vetettük egybe (Psyche, LIII. Jahrgang, Heft 5, Mai 1999, 455-476.)

¹ 1910. február 2-án egy Junghoz írott másik levelében rámutat arra, hogy milyen nehéz "»legyõzni« a viszontáttételt, amikor az ember a saját feleségét analizálja… Én csaknem teljesen lehetetlennek tartom, hogy az ember a saját feleségét analizálja. A kis Hans apja bebizonyította nekem, hogy nagyon jól meg lehet csinálni. De az a technikai premissza, ami újabban nagyon nyugtalanít, hogy hogyan »gyõzzük le« a viszontáttételt, túlságosan nehéz ilyen esetben."

² "Egyre jobban figyelünk a viszontáttételre, amely a páciens hatására alakul ki az orvosban, beépül az orvos tudattalan érzéseibe, és nem vagyunk távol attól, hogy megkívánjuk, az orvosnak fel kell ismernie ezt a viszontáttételt saját magában és azt »le kell gyõznie«." (Freud, 1910a)

³ Freud ebben a munkájában ténylegesen a "lehetséges mértékû" absztinencia szabályának elsõbbségét hirdeti, és az analízis feladatául jelöli meg, hogy "tegyük tudatossá az elfojtottat és fedjük fel az ellenállást", azonban hozzáfûzi, hogy alkalmanként nem elegendõ ez a technika, és az analitikusnak bizonyos "tevékenységhez" kell folyamodnia ahhoz, hogy azokat a pácienseket, akik szívesen húznák el a végtelenségig a kezelést, arra ösztönözzenek, hogy nézzenek szembe a szorongásaikkal, s ugyanakkor az analitikus egyetlen esetben se engedjen érzelmi szükségleteinek.

⁴ Ferenczinek ez a gondolata véleményem szerint a viszontáttételes neurózis fogalmát vetíti elõre, melyet Racker dolgozott ki (Racker, 1968), és amely az analitikus viszontáttételes neurózisrészét jelenti, ami megzavarja az analitikus munkáját.

⁵ Lásd "Technikai nehézségek egy hisztéria-eset analízisénél" (Ferenczi, 1919b), "Az »aktív technika« továbbépítésérõl a pszichoanalízisben" (Ferenczi, 1997 [1921]), "Über forcierte Phantasien" (Ferenczi, 1984 [1924]) stb.

⁶ Lásd Freud, 1914.

⁷ "Arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy mindenekelõtt lélektani tapintat kérdése, mikor és hogyan szabad az analizálttal valamit közölni, mikor jelentheti ki valaki, hogy a nyújtott anyag elégséges ahhoz, hogy következtetést lehessen levonni belõle, adott esetben a közlés miféle formába öltöztetendõ, hogyan szabad reagálni a beteg valamely váratlan vagy meglepõ reakciójára, mikor kell hallgatni és további asszociációkra várni, mikor haszontalan kínzás a beteg számára hallgatásunk stb. … Egyáltalán mit jelent az a szó, hogy tapintat? … A tapintat a beleélési képesség. Ha sikerül tudatunk segítségével úgy, hogy azt sok emberi lélek elemzésébõl, mindenekelõtt azonban személyes elemzésünkkel szereztük, a beteg lehetõ vagy valószínû, de számára nem sejtett asszociációit megjelenítenünk, akkor, mivel nekünk nem kell küzdenünk ellenállásokkal, mint a betegnek, nemcsak a páciens visszafojtott gondolatait vagyunk képesek kitalálni, hanem azokat a tendenciákat is, amelyek számára tudattalanok" (Ferenczi, 1997b [1928]: 59.).

⁸ A "vad" pszichoanalízisrõl (Freud, 1910b) c. munkában Freud így ír: "…Ezekkel a pontos technikai elõírásokkal helyettesíti a pszichoanalitikus a megfoghatatlan »orvosi tapintat« iránti igényt, mert benne valami különleges képességet sejt…"

⁹ 1932. január 19-i bejegyzés (Ferenczi 1996 [1933]: 45.).

¹⁰ 1932. május 3. Uo. 113. o.

¹¹ 1932. március 20. Uo. 87. o.

¹² Kevéssé meglepõ, hogy Paula Heimann felvetése különösen nagy újdonság volt és kihívást jelentett a pszichoanalitikus közösség számára, és nemcsak azok számára akik fenntartották Freudnak az analitikusi semlegességgel kapcsolatos nézeteit, hanem M. Klein elméleti pozíciójára nézve is, aki analitikusa és mestere volt. Továbbra is nagyon figyelemre méltó, hogy Klein és Heimann adják egy ugyanolyan konfliktusnak a nõi verzióját, amilyen Freud és Ferenczi között volt húsz évvel korábban.