Munkám Hitler fajelméletének egy sajátos
aspektusával és a náci gondolkodásmóddal
kíván foglalkozni. Elõször azonban néhány
olyan egyéni és kollektív jelenségre szeretném
felhívni a figyelmet, amely az általam vizsgált folyamatokhoz
hasonló mentális folyamatokat tükröz.
Mindenekelõtt az egyén szintjén a klinikusok arról
számolnak be, hogy a pszichés területre korlátozódó
tüneteket mutató neurózisok napjainkban egyre ritkábban
jelentkeznek. A páciensek többsége drogfüggõ,
illetve perverz, szuicid vagy klasztikus magatartásformákat
mutat, vagyis problémáik mentális zavarok helyett
egyre inkább magatartászavarként jelennek meg, úgy,
mint cselekvés. Kollektív szinten (s most nem térnék
ki a háború kérdésére) az utóbbi
húsz évben nyugtalanító jelenségeknek
lehettünk tanúi az emberi tevékenység azon területein,
amelyeket eredetileg fantáziáink játékként
való megélésére hoztunk létre. Bár
ezek a jelenségek mindig csak bizonyos kereteken belül érvényesülhetnek,
nem kevésbé beszédesek számunkra. Jelentkeznek
a színház, a mozi és általában a mûvészet
területén. Például Münchenben az izraeli
atléták meggyilkolásakor egy éppen turnézó
színtársulat azonnal összecsomagolt, mondván,
hogy egyetlen színházi teljesítmény sem tudja
utolérni azt az elõadást, amelyet a terroristák
mutattak be a közönségnek. A színházi illúzió
tagadását az illúzióét, melynek egyaránt
része a színpad, a bársonyfüggöny vagy a
nézõt egy másik dimenzióba való belépésre
figyelmeztetõ három gongütés , a fikció
és a realitás közti határ ilyetén elmosódását
igen nyugtalanítónak tartom. Közel egy idõben
jelent meg Észak-Amerikában egy igen különös
titkos moziipar, amelyben a gyilkosságot már nem eljátsszák,
nem szimulálják, hanem ténylegesen elkövetik.
Hasonlóképpen, a pornófilmek színészei
sem utánozzák a koituszt, hanem ténylegesen véghezviszik.
Ezzel semmiképp sem szeretném a gyilkosságot és
a nemi aktust közös nevezõre hozni, csupán arra
szeretnék rávilágítani, hogy napjainkra mindkét
tevékenység ábrázolásából
eltûnt mind az elmélkedés, mind a játék,
tehát lényegében maga a reprezentáció.
Egy olyan tevékenységet, mint a vadászatot, tekinthetünk
(jobb szó híján) játékosnak, ha egy
állat az áldozat. De minek nevezzük például
akkor, amikor szórakozni vágyó vadászok indiánokat
mészárolnak le Brazíliában? És hasonlóképen
mit gondoljunk a body-artról, ahol maga a mûvész
teste válik vászonná vagy márványtömbbé,
ahol a festmény vérrel készül, ahol a szobrász
vésõjét kés helyettesíti, ha tudjuk,
hogy a mûvészet célja ennek éppen ellenkezõje
lenne: a vér festékkel, a kés vésõvel
való helyettesítése? Hiszen a mûvész
artifex, aki azt alkotja meg, amit a természet nem hozott
létre.
E néhány példa az emberi léleknek egy olyan
területére vezet el bennünket, ahol megszûnt fantázia
és realitás határa, ahol testet öltöttek
a fantáziák, tehát a léleknek egy olyan dimenziójába,
amelybõl eltûnt a szimbolikus tevékenység. Ezekben
a példákban már nyomát sem találjuk
annak a jól ismert szellemi áttörésnek, melyet
Izsáknak a kossal való helyettesítése jelentett
Ábrahám áldozatának történetében.
A pszichoanalízisben a szimbólum és a szimbolikus
kifejezések használata nem keverendõ össze a
"jel", az "embléma", vagy hasonló kifejezésekkel.
Így a fekete egyenruha, a halálfej, az SS két betûjét
formázó villámok pszichoanalitikus értelemben
nem szimbólumok. Nyilvánvaló (tudatos) jelentésük
és latens (tudattalan) jelentésük egybemosódik.
Nem kell megfejtenünk õket, hiszen egyértelmûek.
A pszichoanalízis ezzel szemben általában azt vallja,
hogy a szimbolizált mindig tudattalan.
"A gyermeki lelket (valamint a felnõtt tudattalanjának
belõle származó tendenciáját) saját
testén eleinte kizárólag, késõbb fõképpen
ösztöneinek kiélése érdekli, azok a kedvkielégülések,
melyeket szopás, evés, erogén testtájak érintése,
exkreciós mûködések révén szerez.
Csodálatos-e, ha a külvilágban is azok a dolgok és
folyamatok kötik le elsõsorban a figyelmét, melyek,
ha mégoly távoli hasonlóságukkal is, legkedvesebb
élményeire emlékeztetik? Így születnek
meg azok a bensõ, egész életünkön végigkísérõ
kapcsolatok az emberi test és a tárgyak világa között,
melyeket szimbolikusoknak hívunk. Ebben az idõszakban a gyermek
egyrészt csak a saját testisége másait látja
a világban, másrészt megtanulja annak gazdag változatosságát
szerveivel érzékeltetni. Így következik be »a
mindenség szexualizálódása«. Ezen a
fejlõdésfokon a fiúgyermekek nemi szervük gyermeki
elnevezésével illetik a hosszúkás tárgyakat,
hajlandók minden lyukat anusnak vagy szájnak […] tekinteni.
[…] Ez az azonosítás azonban még nem szimbolika. Csak
mikor a nevelés folytán az azonosság egyik (és
pedig jelentõsebb) tagja elfojtódik, nyer az azonosság
másik (elõbb jelentéktelenebb) tagja indulati túlsúlyt
és válik az elfojtottnak szimbólumává."1
Tudjuk, hogy a mindennapi szóhasználat a testnek errõl
a külsõ világba való kivetítésérõl
árulkodik, s talán még a tárgyak, edények,
bútorok és a gépek felépítése
is az emberi test és az emberi szervek mintáját követi.
Beszélünk az asztal lábáról, a fotel hátáról,
a metró szájáról, az üveg fenekérõl
stb. A pszichopatológusok pedig a gyermekrajzokat abból a
feltevésbõl kiindulva értelmezik, hogy a gyermek saját
testét vetíti ki a külsõ térbe.
Melanie Klein igen sokban járult hozzá a szimbolizáció
elméletének kidolgozásához. Véleménye
szerint a szimbolikus tevékenység forrása a gyermeknek
azon szükséglete, hogy megvédje a tárgyat vagy
a tárgy részeit saját támadásainak
következményeitõl vagy azok retorzióitól.
Így jut el a valós tárgy egyre távolabbi helyettesítõihez,
kiszélesítve a távolságot, elmélyítve
a szakadékot a tárgy teste és az azt helyettesítõ
test között, a szimbolizált és a szimbólum
között. A szimbolikus tevékenység tehát
szükségszerûen három összetevõbõl
áll: az alanyból, a tárgyból s mindabból,
ami azt helyettesítheti, azaz a szimbólumból.
Remélem, hogy e napjainkból vett példák,
amelyekkel a szimbolikus tevékenység fokozatos visszaszorulásának
nyugtalanító tendenciáját kívántam
szemléltetni, megkönnyítik számunkra a náci
ideológia néhány jellegzetességének
felismerését, s talán azt is jobban megértjük
segítségükkel, hogy ami sokáig többé-kevésbé
a fantázia területén maradt (valójában
a történelem folyamán mindig is voltak zsidógyilkosságok),
hogyan nõtte ki magát végül tömegmészárlássá.
Mivel a náci ideológia mögött meghúzódó
fantáziák az emberi test és mint tudjuk a vér
képzete köré épülnek, ezért úgy
vélem, teljesen komolyan kell vennünk a rasszista tanok biológiai
vonatkozását. (Idézhetnénk Rudolf Hesst a nemzeti
szocializmusról mint alkalmazott biológiáról
vagy Hitlert, aki szerint "minden politika, melynek nincs biológiai
alapja vagy biológiai célja, vak politika"2).
Yves Chevalier3 "a társadalom organicista szemléletérõl"
beszél Hitler esetében. Valójában ez a biológiai
megközelítés sokkal tovább terjed annál,
amit a nácik stricto sensu rasszista elméletnek neveznek.
Amire valójában vállalkozni szeretnék,
az a rasszista fantáziának összetevõire bontása
néhány korabeli szöveg segítségével.
A nemzet (vagy a föld) mint az anya élõ teste4
A nemzet (vagy a föld) a náci írásokban az
anyát jelképezi, akihez vissza kell térnünk,
akivel újra egyesülni szeretnénk. "[…] én
tehát kizárólag azokhoz fordulok, akik hazájuktól
elszakítva […] fájdalmas meghatottsággal gondolnak
arra az órára, amelyben drága anyjuk keblére
siethetnek vissza".5 "Csak az tudja felmérni az anyaországtól
elválasztott gyermeknek szívét égetõ
nagy vágyakozását, aki saját magán tapasztalja,
mit jelent németnek lenni anélkül, hogy szeretett hazájához
tartozhassék az ember. Addig kínozza a hatalmába kerítetteket
[…] míg csak ki nem nyílnak az atyai hajlék kapui,
és a közös birodalomban a közös vér6
ismét megbékél és megnyukszik."7
Ez a nemzet (föld-anya) élõ test, melyet át-
meg átszõnek a vörös vérerek. "A lengyel
korridor olyan, akár egy testünkbõl kimetszett húsdarab,
egy folyton vérzõ seb nemzetünk testén, amely
mindaddig vérezni fog, míg a föld nem lesz ismét
a miénk."8 Vagy ahogy Hitler másutt fogalmaz: "
[…] Nem egyes különálló jelenségekrõl
van szó, hanem lidércfények borzalmas számáról,
amelyek a nép testén hol itt, hol ott lángolnak fel,
vagy mint a mérges sebek egyszer az egyik helyen, máskor
másutt kezdték ki a nemzet testét. Úgy látszott,
mintha tartós mérgezési folyamat árasztaná
el ennek a hõsi testnek egész véredényrendszerét."9
(Y. Chevalier szerint itt az Isten és a gonosz között
folyó harc átalakul egészség és betegség
harcává.)
Ilyen és ehhez hasonló idézetekkel lépten-nyomon
találkozunk Hitler írásaiban, csakúgy, mint
más náci szövegekben. Walter Darré, a "Blubo"10
legfõbb teoretikusa Neuadel aus Blut und Boden (1930) címû
könyvében így fogalmaz: "Úgy véljük,
hogy a föld a német népnek legalább annyira jelent
egészséges alapot vérének megõrzéséhez
és megújításához, mint a táplálék
forrását."11
Egy tápláló és vérét a nép
ereibe pumpáló föld képe jelenik meg szemünk
elõtt, akár egy magzatát méhében növesztõ
anya képe.
Egy másik lényeges pontról is említést
kell tennünk: a vérnek mint a test tartalmának állandó
jelenlétérõl a náci irodalomban. Ehhez nélkülözhetetlen
néhány megjegyzést fûznünk.
A vérre való utalás igen ritka, hacsak nem sérülésrõl,
betegségrõl, bûntényrõl vagy vallási
rituáléról van szó. A vér a testnek
igen értékes része, s általában láthatatlan
(most figyelmen kívül hagyom a menstruációs vérzést).
Sokan nem bírják elviselni a vér látványát,
mintha a test eme értékes tartalmának láthatóvá
válása különösen elviselhetetlen lenne számukra.
Szemben a testtel és a test egyes részeivel, a vér
sosem válik a szimbolizáló tevékenység
kiindulási pontjává. A vér az álmokban
minden álca nélkül jelenik meg: közvetlenül
olyannak látjuk, amilyen valójában. Néhány
kivételtõl eltekintve csak pszichotikus páciensek
álmodnak vérrel (vagy inkább személyiségük
pszichotikus magja jut kifejezésre "véres" álmaikban.)
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a vér
a szimbolizáció folyamatát gátló tényezõ.
A vér mindig vér…
A pogány rítusok és primitív vallások
felhasználják emberi vagy állati áldozataik
vérét. De minél fejlettebb egy vallás, annál
kevésbé folyamodik a tényleges áldozathoz,
annál kevésbé érintkezik a vérrel. S
most nem térek ki az eucharisztia problémájára,
csupán megjegyzem, hogy még a valódi jelenlét
tana is elkerüli a vérrel való közvetlen érintkezést.
Mindamellett a két szín a kenyér és a bor
a szó pszichoanalitikus értelmében nem szimbólumok,
mivel jelentésük teljesen tudatos a hívõ számára.
Még egy sor más érdekes kérdéssel is
foglalkozhatnánk e témával kapcsolatban, melyekre
most csak utalni volt módom.
A náci tanok esetében a testtel és a vérrel
összefüggésben nem szimbolikus gondolkodásról,
hanem konkrét, egydimenziós gondolkodásról
kell beszélnünk, mivel nincs többé eltérés
a tárgy, az alany vagy éppen a kettõ közötti
akadály és azok helyettesítõi között.
A test és a vér így semmi másra nem utal, mint
önmagára. Mindkettõ jelen van, kétségbevonhatatlanul,
egy a hentes pultjára helyezett húsdarab bizonyosságával.
(Látható, hogy milyen nehéz feladat az aszimbolikus
gondolkodásról számot adni: én is csak egy
metafora segítségével tudtam megértetni magam.)
A szimbolikus tevékenység elvesztése elkerülhetetlenül
a gyilkossághoz és az öngyilkossághoz vezet.
Valójában a gyermek és az anya közti tökéletes
egyesülés, az elvesztett paradicsomba való visszatérés
fantáziája minden elválasztó elv megszüntetésére
törekszik. Márpedig a szimbolikus tevékenység
alapja éppen az alany és a tárgy közötti
fúzió hiánya, azaz három elem együttes
jelenléte. A nácizmusban tehát egybeesést találunk
a vágyott egyesülés fantáziája és
a megvalósításának érdekében
mozgásba hozott mentális mûködés között.
Walter Darré utóbb idézett mondatában már
világos utalás történik a nemzet-föld-anya
összefüggésre, illetve a benne foglalt német népre.
A német nép, gyermektest avagy az anyai szubsztancia által táplált
magzat
A náci tanokban a német nép úgy jelenik
meg, mint egy gyermek vagy egy magzat, melynek testét az anyai erõ
védi és táplálja. Mindenki, aki eltávolodik
a földanyától, elveszti "belsõ érzékét".
"Ez a belsõ érzék az, amellyel minden egészséges
anya rendelkezik, s amely képessé teszi védtelen gyermeke
fájdalmának és gyötrelmeinek átérzésére
anélkül, hogy a szellem erejéhez kellene folyamodnia.
Ez a belsõ érzék, az igazi humanizmus talán
legistenibb adománya, csak Anyánkkal a Földdel létesített
kapcsolatunkban fejlõdik ki."12 Ilyenkor egy "a talajjal
létesített természetes kapcsolatról"13
kell beszélnünk (vagyis egy a föld-anyával létesített
közvetlen kapcsolatról). Darré egészen messze
merészkedik, amikor azt állítja, hogy az elsõ
világháborúban a lövészárkokban
harcoló katonák azért nem betegedtek meg soha, mert
közvetlen kapcsolatban voltak a földdel. A gyermeket tápláló
anyával való közvetlen és teljes kapcsolat az
urbanizációval lehetetlenné vált. "Elpusztítjuk
a német lelket, ha elvesszük tõle a vidéket,
ahol megszületett."14 "A német nép olyan különleges
kapcsolatot tart fenn a természettel, amellyel egyetlen más
népnél sem találkozunk".15
Rauschning hasonlóképpen számol be Hitlernek Darréhez
intézett parancsairól: "A parasztnak tudnia kell, mi
az, amit az Egyház elvett tõle: a Természet titokzatos
és közvetlen megértését, a föld Szellemével
létesített ösztönös kapcsolatot […]. Ha egy
kicsit megkaparjuk a keresztény mázat, újra megleljük
fajunk vallását. A vidékkel fogjuk kezdeni, és
nem a nagy városokkal!"
A pogány szellemhez való visszatérés tehát
nemcsak a zsidó-keresztény erkölcstõl való
szabadulást szolgálja, de egyszersmind, s talán elsõsorban
(valójában a kettõ szorosan összetartozik) a
természettel, a földdel, az anyával való egység
megtalálását segíti.
Világosan láthatjuk, hogy a nép teste, akár
az anyáé élõ szervezet, saját vérkeringéssel.
A. Rosenberg "az autentikus fajok és kultúrák
ereiben csörgedezõ vörös vérrõl és
igazi életrõl" beszél.16 És ismét
Hitlert idézve: "A legkevesebb, amit meg kell tennünk
az, hogy megakadályozzuk […] az idegen vér beszivárgását
népünk ereibe."17 Tudjuk, hogy a tét a vér
tisztaságának megóvása. "Minden eszközzel
azon kell lennünk, hogy a népünk testét tápláló
vért tisztaságában megõrizzük és
megsokszorozzuk, hiszen ettõl függ germán kultúránk
további léte és fejlõdése".18 "[…]
az öröklõdõ német protoplazmák megtisztítása
azok nem nordikus elemeitõl a szelekció lehetõségeit
tekintve egyszerû feladat."19
A nép testének vérét meg kell tisztítanunk
ahhoz, hogy teljes mértékben megvalósulhasson a nép
és a nemzet, avagy a föld-anya egyesülése. Valójában
a háttérben az egyedüli gyermek és az anya egyesülésének
fantáziája áll. A társadalom azonban bizonyos
engedményekre kényszerít bennünket. A gyermek
megsokszorozódik és néppé válik. Ahhoz
azonban, hogy fenntarthassuk az anyával való egyesülés
fantáziáját, az egész népet egyetlen
azonos sejtekbõl álló testként kell elképzelnünk.
"Míg csak ki nem nyílnak az atyai hajlék kapui,
és a közös birodalomban a közös vér ismét
megbékél és megnyugszik", azon kell munkálkodnunk,
hogy a népet alkotó egyének vére azonos legyen,
hogy megtisztuljon minden idegen, egységét veszélyeztetõ
elemtõl. Ahogyan Claude Lefort20 írja egy tanulmányában
Hannah Arendt antiszemitizmusról vallott nézeteit bírálva:
a nácizmusban van egyfajta "makacs akarat, amely a társadalom
testének integritását védi, ezt a természetes
testként elképzelt fantáziatestet, egy olyan testet,
melynek egymáshoz szigorúan szolidáris részei
biztosítják mindegyik a maga fizikai valóságában
az organizmus egészének tisztaságát".21
Valójában az imént egy még összetettebb
fantázia feltárására tettünk kísérletet:
ebben a fantáziában az organizmus egészének
tisztasága válik az anya testével való egyesülés
zálogává. "Német népünknek
sajnos már nincs egységes faji alapja. […] az idegen vérnek
erõteljes és állandóan megújuló
beáramlása a birodalomba, nem hagy elegendõ idõt
a teljes összeolvadásra […] így az egyes etnikai elemek
egymás mellett élnek tovább. Ez az állapot
számos hátránnyal jár: megfosztja a németeket
a nyájösztöntõl, a vérazonosság
természetes velejárójától."
A németek teszi hozzá Hitler ebbõl kifolyólag
nem alkothatnak "egységes csordát". "Ha a
német nép rendelkezett volna a csordaösztönnel,
a német birodalom ma a világ ura lenne". "Az a
tény, hogy népünk nincs birtokában annak az összetartó
erõnek, amelyet az egységes és tisztán megõrzött
vér biztosítana számára, kimondhatatlanul sokat
ártott nekünk […]. A német nép még ma
is a belsõ egységnek ettõl a hiányától
szenved. Mindamellett bármilyen káros is volt számunkra,
hogy a fajunkat eredetileg alkotó elemek nem olvadhattak teljes
egységbe, bármilyen lehetetlennek is tûnt az egységes
néptest létrehozása, mégiscsak szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, hogy vérünk legjavának legalább
egy része megõrizte tisztaságát."22
A német népnek egyetlen, azonos sejtekbõl álló
testtel való azonosítását a korban távolról
sem tekintették metaforának, hanem szó szerint értelmezték.
A cél a vérközösség (Blutgemeinschaft)
megteremtése volt, s ezért minden, az "egység
szenvedélyét" (Fourier) megtörõ elemet fel
kellett kutatni és könyörtelenül el kellett távolítani.
Természetesen elsõként az egyéni akaratot kellett
felszámolni. "Az egyéni boldogság kora lezárult.
[…] A közösség boldogságára való
törekvést tesszük helyére. Van-e nagyobb boldogság,
mint egy barnainges gyûlés, amelyen egyetértésben
rezdül szónokok és hallgatóság lelke?
[…] Ezt a boldogságot, csupán az elsõ keresztény
közösségek érezhették ugyanilyen erõsen."23
Edmond Vermeil már korábban rámutatott a náci
mítosz és a Krisztus testét formáló
nyáj keresztény mítosza közötti rokonságra.
De egyelõre maradjunk meg abban a hitben, hogy itt pusztán
metaforáról, egy a totalitárius rendszerekre jellemzõ
közös vágyról van szó: a privát szféra
megszüntetésének és az individuumok egyetlen
tömegbe sûrítésének vágyáról
(Hitler maga többször is használja a "fémtömb"
kifejezést). Erre valójában már a 19. században
Ludwig Börne is felhívta figyelmünket: a nacionalisták
"akár az operában egységes kórusra, egyszólamúságra
vágynak; Tacitus erdeibõl származó vörös
hajú, kék szemû németekre. A sötét
zsidók olyanok számukra, mint megannyi disszonáns
akkord […]".24
De amint Hermann Rauschning is megjegyzi Hitler bizalmasa voltam
címû könyvének elõszavában:
"Egy ember […] majd szó szerint veszi azt, ami sokak számára
sosem volt más, mint a lélek megkísértése."
Egy ember, minden bizonnyal, de vele együtt a náci vezérek
és a német tömeg is.
A vér megtisztítására vonatkozó
gondolatnak több aspektusát különíthetjük
el. Az egyik az idegen elsõsorban zsidó elemek megbélyegzése,
azoké, amelyek megmásítják a nép vérét,
és megakadályozzák a "vérközösség"
létrejöttét. Ennek megfelelõen számos
ábrázolás a zsidót mint szétválasztót
mutatja be, aki gátolja a vérsejtek fúzióját,
s ezzel megsemmisíti a nép és a nemzet, a vér
és a föld, az anya és a gyermek egyesülésének
tervét. "Bosszantó volt számomra ez a faji egyveleg,
amely e birodalom fõvárosát jellemezte […] és
mindenekelõtt visszataszító az emberiség örök
bomlasztó eleme, a zsidóság és mindig csak
a zsidóság."25
Civilizációnk egy "általános széthullás",
egy "bomlási folyamat" áldozata. A német
parasztok gyarmatosították a germán földet. "Népünk
idegen vérrel való keveredése azonban csak elõsegítette
lényünk ama szerencsétlen szétforgácsolódását,
amely sajnos, az olyan gyakran dicsõített német »Überindividualismus«-ban
[az egyéniség túlértékelésében]
jut kifejezésre."26
A tiszta vért védeni kell mindenfajta "megmásítástól".
A zsidók egy "destruktív elv" hordozói.
A népek és a fajok "széthullását
élesztik", és a szó legtágabb értelmében
bomlasztják az emberi civilizációt. Az olyan kifejezések,
mint "széthullás", "felbomlás",
"szétesés", "felmorzsolódás",
"összeomlás", "szétválás",
állandóan visszatérõ kifejezések a Mein
Kampf ban, Hitler beszédeiben és általában
a náci írásokban. Elsõsorban a zsidók
tevékenységére vonatkoznak, de ezzel párhuzamosan
a marxizmust, a parlamentarizmust, a liberalizmust és a kapitalizmust
is jellemzik.
A bomlásnak, széthullásnak ezekhez a képeihez
más, szintén jól ismert ábrázolások
is kapcsolódnak, melyek a zsidót mint egy a nemzet, a föld-anya
testén az árja germánok kárára élõsködõ
parazitát mutatják be. A zsidók tehát olyan
testvérek, akik nem olvadhatnak bele az anya testének birtokbavételéhez
egyetlen testté redukált testvéri közösségbe.
Az anyához való visszatérés nosztalgiája
hol a nemzetben, hol a földben, hol pedig a természetben ölt
testet. Mindegyik, akár az anya, egyetlen élõ szervezet.
A német nép a gyermekkel válik azonossá, aki
ég a vágytól, hogy visszatérjen az elvesztett
paradicsomba (az anya mellére). Az árja kiûzetett ebbõl
a paradicsomból eredendõ bûne miatt, amely ez esetben
nem más, mint a vér tisztaságának elvesztése.
Ahhoz, hogy újra egyesüljön az anyával, hogy visszatérjen
a paradicsomba, a népnek egyetlen testet kell alkotnia, melyben
ugyanaz a vér folyik. A zsidó azonban megtöri az egységet.
Õ a gyûlölt testvér (a féreg, a parazita,
a bacilus), aki jogtalanul táplálkozik az anyai vérbõl.
Most sem kerülhetjük meg a jól ismert kérdést:
miért éppen a zsidó? Minden bizonnyal nehéz
lenne újabbakat felsorakoztatnunk a korábbi nagyszámú,
lehetséges hipotézis mellé. Az antiszemitizmus okai
valószínûleg túlmotiváltak. Ezért
most csak azokkal foglalkoznék, melyek beleillenek a következõ
sémába: az anyával való egyesülés
vágya és a nép testének egységbe kovácsolása.
Ebbõl a perspektívából nem meglepõ,
hogy miért válhatott a zsidó par excellence
bomlasztó elemmé. Míg egyeseknek az antiszemitizmus
az antijudaizmus természetes továbbélési formája,
másoknak inkább alakváltozata. Véleményem
szerint leginkább annak betetõzése: az antiszemitizmus
nem más, mint antijudaizmus más eszközökkel végrehajtva.
Hitler szerint Mózes vallása pusztán álca
a zsidó faj számára, ugyanakkor ezzel a kijelentésével
össze is kapcsolja faj és vallás fogalmát. Ha
azonban ellentétes irányból közelítjük
meg a kérdést, akkor magához a zsidó valláshoz
jutunk el, s annak specifikus jegyeihez: az apa és a törvény
jelentõségéhez, valamint ahhoz az elválasztó
elvhez, mely a judaizmus és a törvény alapját
képezi. De pontosan mi is az, amit a rasszizmus a zsidók
szemére vet? Mint azt már említettük, a zsidó
fõ szerepe a bomlasztás, megakadályozva a nemzet és
az anya egyesülését.
A zsidó, akár hívõ, akár hitetlen
s hitét mindig kulturálisan s nem örökletesen
adja tovább , éppen annyira az apa gyermeke marad, mint
az anyáé, s ennyiben a kereszténység szembe
helyezhetõ a zsidó vallással. Az Isten-Fiú,
a keresztény vallásban szinte átveszi az apa helyét,
õ adja nevét a vallásnak, s a katolicizmusban egyesül
egy szûz anyával, mint azt a nyugati ikonográfia századokon
át egyik legfõbb témája mutatja.27 Ezzel szemben
a héber Biblia minduntalan hangsúlyozza, hogy egy gyermek
születéséhez két szülõ kell. Az anyával
való egyesülés vágya itt tehát összeütközésbe
kerül az intellektussal.
Rosenberg szerint: "A zsidó legfõbb fogyatékossága
intellektualizmusa, a lélek, a gondolatok és a cselekedetek
végzetes elszakadása a vér és a faj képviselte
természetes és ösztönös alaptól."
Hermann Rauschning jegyezte fel Hitler következõ aforizmáit:
"Az értelem századának végét éljük,
a szellem fensõbbsége nem más, mint a normális
élet kóros lealacsonyítása […] Ne bízzunk
a szellemben, a lelkiismeretben, de bízzunk ösztöneinkben
[…] A Gondviselés arra szemelt ki, hogy az emberiség nagy
szabadítója legyek. Megszabadítom az embert az értelem
minden bilincsétõl, amely céljául tolja fel
magát; kiszabadítom a lealacsonyító agyrém
karmaiból, amelyet lelkiismeretnek vagy erkölcsnek neveznek.
[…] A Sinai-hegy törvénytáblái teljesen értéküket
vesztették […] A lelkiismeret zsidó találmány;
akárcsak a körülmetélés, nem más,
mint az ember megcsonkítása."28
George Steiner29 fogalmazta meg azt a hipotézist, mely szerint
a Soá legfõbb oka a lelkiismeret feltalálása
volt a zsidók részérõl, de az értelem,
az intellektus szintén nekik tulajdonítható, s egyként
pusztító hatású.
A lelkiismeret vagy a vágynak gátat szabó értelem
a szeparáció elvének és az apai dimenziónak
részeként megakadályozza az anyával való
egyesülést. Ebbõl az egyesülésbõl
fakadó közvetlen kielégülés kirekesztené
az apát és annak képviselõit, a szimbolikus
gondolkodással éppen ellentétesen, amelynek, mint
említettük, szerves része az elmélkedés,
és szükségszerûen az apai dimenzióhoz tartozik.
A konkrét gondolkodásra épülõ univerzum
olyan univerzum, amelybõl a közvetítõ, az elválasztó
apát már részben kiutasították. A náci
gondolkodás megpróbálja teljesen megszüntetni
az apa jelenlétét, s mindazt, ami õt helyettesítheti,
mindazt, ami magán viseli a lelkiismeret és az értelem
nyomát, mivel a zsidó vallás és világszemlélet
valójában a szeparáció hatáskörébe
tartozik.
Nem szeretném, ha azt gondolnánk, hogy itt Ödipusz-komplexussal
állunk szemben. Ez nem lenne nagy felfedezés részünkrõl,
hiszen az Ödipusz-komplexus szinte mindenütt fellelhetõ.
Úgy vélem, sokkal inkább egy archaikus pszichés
alakulattal van dolgunk, amely sok szempontból szembeállítható
a fejlett Ödipusz-komplexussal. Míg ez utóbbit az ambivalencia
és az integráció jellemzi, addig az elõbbit
a vak gyûlölet és a teljes destrukció.
Ez az archaikus alakulat30 figyelhetõ meg a páciensek
cselekvéseiben és néha a közös jellegzetességeket
mutató álmokban is: a páciensek gyakran álmodnak
sivatagokról, végtelen pusztaságokról, a jégkorszakba
visszatért kietlen, puszta és terméketlen földrõl.
Nagy apokaliptikus jellegû pusztulás elõzte meg az
álom eseményét: például egy atomháború
vagy olyan gigantikus méretû balesetek, amelyekben ezerszámra
pusztultak el az emberek. Az alany álmaiban részben vagy
teljesen magára marad… Ezek a ritka álmok szinte mindig az
analitikustól mint anyai áttételtõl való
elszakadást megelõzõ idõszakban jelennek meg,
s általában a pszichózishoz közel álló
pácienseknél. Az álmoknak és kontextusuknak
tanulmányozása a következõ értelmezést
teszi lehetõvé: a páciens álmában a
föld-anya-analitikus testével való egyesülés
fantáziáját éli meg, amikor egy lakóitól
megszabadított, sivataggá változtatott, kietlen, steril,
s így ismét elérhetõvé vált anyáról
álmodik, T. S. Eliot szavait idézve, egyfajta Átokföldjérõl.
Hitler egy 1920. augusztus 13-án, Münchenben megtartott
beszédében a "Miért vagyunk mi antiszemiták"
témával kapcsolatban elmagyarázza, hogyan született
meg a civilizáció a föld északi területein,
"ezeken az ismeretlen jégsivatagokon". A Mein Kampfban
pedig kifejti, hogy véleménye szerint a zsidók birtokában
vannak egy olyan tervnek, amely "az emberi kultúra összeomlásához
és ezzel a világ összeomlásához vezet".
Ha a harcból a zsidó kerül ki gyõztesen, akkor
"gyõzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja
lesz, és akkor ez a csillagzat ismét emberek nélkül
fog bolyongani a világûrben, mint sok millió évvel
ezelõtt".31 Ha felhagynánk a harccal abból megint
csak "barbárság és káosz" születne.
" […] bolygónk már évezredek hosszú során
keresztül lebegett a világûrben anélkül,
hogy ember lakta volna, és eljön majd az idõ, midõn
az emberiség kihal."32 "Õ [az árja] az emberiség
Prométheusza; akinek homlokából kipattant a lángész
isteni szikrája, õ szítja állandóan
a megismerés tüzét […] Ha az árja fajt kikapcsolnánk,
néhány évezred múlva talán újra
mély sötétség borulna földünkre, megszûnne
az emberi kultúra és kietlenné válna a világ."33
(Gondolom, mindenki egyetért velem abban, hogy itt projekciókról
van szó.)
Ugyanakkor Hitler, mint tudjuk, tervbe vette Európa keleti részeinek
elnéptelenítését, hogy ott német kolóniákat
hozzon létre. "Így válik kötelességünkké
az elnéptelenítés, aminthogy kötelességünk
módszeresen elõmozdítani a német népesség
szaporodását. Elnéptelenítési eljárást
kell megállapítani. Azt kérdezheti tõlem, mit
jelent az »elnéptelenítés«, vajon az-e
a célom, hogy egész nemzeteket kiirtsak? Nos, igen, ilyesmirõl
van szó. […] Ki vitathatná el tõlem a jogot, hogy
megsemmisítsem alacsonyabb fajú emberek millióit,
akik úgy elszaporodtak, mint a legyek, s akiket egyébként
nem fogok kivégeztetni, hanem csak tervszerûen megakadályozom
szaporodásukat?"34 Akár Mefisztó szavait is idézhetnénk
a Faustból: "A tagadás a lényegem! / És
joggal az, mert minden születõ: / elpusztulást érdemelõ…"
S most nem térnék ki külön a mentális betegek,
a nyomorékok, a gyógyíthatatlanok, a nép egységes
testébõl kirívó "ördöngösök"
sterilizálásának részben véghez vitt
vállalkozására. Rita Thalmann35 a "Wansee-konferenciával"36
kapcsolatban felhívja figyelmünket Heydrich nyitóbeszédére.
Göring azt a parancsot adta neki, hogy találjon végleges
megoldást a zsidókérdésre. Azzal kezdjük,
mondta, hogy nyugatról keletre lesöpörjük a földet
(Durchkämmen). Vajon nem ez a tökéletes kifejezési
módja annak a fantáziának, hogy megszabadítsuk
az anya testét a nem kívánt betolakodóktól,
hogy ezzel a "kürettel" ismét elérhetõvé
tegyük azt számunkra?
Ezek az ábrázolások pácienseimnek a föld
katasztrófák utáni sivataggá válásáról,
eljegesedésérõl szóló álmaira
emlékeztetnek. Többek között ezekre a hatalmas katasztrófákra
is utalnak Hitlernek a háborúról mondott szavai: "Gigászi,
mindent összezúzó kalapácsütések
sorozata, csak ezt látom magam elõtt […]."37
Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy a náci
írások közvetlenül beszélnek mind a testrõl,
mind a vérrõl. Ugyanakkor a test, annak részei, váladékai
és belsõ szervei a szimbolizáló tevékenység
alapját képezik. Attól a pillanattól, hogy
közvetlen módon vesznek részt egy ideológiában,
magának a szimbolikus tevékenységnek megszûnésével
fenyegetnek. "Wenn Juden Blut vom Messer spritzt, dann geht's nochmal
so gut" [kétszer jobban érzem magam, ha zsidó
vére spriccel késem alatt] (náci dal).
Az a tény, hogy az anyával való egyesülés
regressziója áll a náci gondolkodás aszimbolikus
jellegének hátterében, s hogy ezt a regressziót
igen szoros szálak fûzik a nemzeti szocializmust a fasizmustól
megkülönböztetõ rasszista tanokhoz, egyben azt is
feltételezi, hogy a regresszió megjelenésének
valószínûleg specifikus okai voltak. Dolgozatomban
csupán utalni tudok a problémára. A nácizmus
térhódításának közvetlen okait
már számtalanszor kielemezték: a versailles-i egyezmény
szégyenét, a németeket súlytó helyreállítási
munkák elképesztõ költségeit, a gazdasági
válságot, a weimari köztársaság gyengeségét
vagy a német kommunista párt és a szociáldemokraták
nézeteltéréseit…
A közvetett okokról szintén sok szó esett.
Pierre Vaydat csodálatra méltó mélységgel
tanulmányozta a nácizmus térhódítását
elõkészítõ írók és gondolkodók
mûveit.38 A második világháború kirobbanása
elõtt Edmond Vermeil, a Sorbonne német civilizáció
tanára nem gyõzte figyelmeztetni honfitársait a náci
veszélyre. Mint tudjuk, közvetlen kapcsolatot látott
a nácizmus és a német romantika között.
Nézeteim szerint a Nagy Egésszel való egyesülés
vágya, amely olyan fontos szerepet játszott a romantikában,
valóban összefüggésbe hozható a harmadik
kizárásával és a szimbolikus tevékenység
késõbbi elvesztésével. Hegel nem úgy
ünnepli-e a romantikus mûvészetet, mint az egyediségek
és a szeparáció megszûnését? S
nem támadja-e a zsidóknak és transzcendens Istenüknek
kapcsolatát, melyben az úr-szolga viszony pontos mását
látja? A 19. századi német filozófiában
valóban sok zsidóellenes részlettel találkozunk,
mind Fauerbachnál, Fichténél vagy Schopenhauernél.
De én most inkább Heinére hivatkoznék, aki
Hitler hatalomra kerülése elõtt egy évszázaddal
így írt a franciákhoz Németországról
szóló mûvében: "De mindennél szörnyûbbek
lennének a német természetbölcselõk, akik
cselekvõleg vennének részt a német forradalomban,
és magával a rombolás mûvével azonosítanák
magukat. […] a természetbölcselõ azáltal lesz
iszonyú, hogy a természet õsi erõivel szövetkezik,
hogy az ógermán panteizmus démoni erõit képes
felidézni, és […] felébred benne majd az a harci kedv,
amely a régi németekben élt […]. Eljön a nap,
mikor […] a régi kõistenek […] kikelnek a széthullt
omladékból, kidörzsölik szemükbõl az
ezeréves port, és Thor végre felugrik óriási
kalapácsával, és szétveri a gótikus
dómokat… […] A gondolat elõtte jár a tettnek, mint
a villám a mennydörgésnek. A német mennydörgés
ugyan szintén német, nem túlságosan fürge,
és kissé lassan dördül meg; de megdördül,
és ha egyszer majd ropogást hallotok, amilyen ropogás
még nem volt a világtörténelemben, akkor tudjátok
meg: a német mennydörgés végre elérte
célját. Erre a robajra a sasok holtan fognak lezuhanni a
levegõbõl, és az oroszlánok Afrika legtávolabbi
sivatagában behúzzák a farkukat, és elbújnak
királyi odúikban. Olyan színjátékot
fognak elõadni Németországban, hogy ahhoz képest
a francia forradalom ártatlan idillnek tûnhetik. […] És
ez az óra eljön. Mint valami amfiteátrum lépcsõin,
úgy ülnek majd a népek Németország körül,
hogy lássák a nagy harci játékokat. […] Mivel
mostani romantikátok ellenére született klasszikusok
vagytok, ismeritek az Olümposzt. A meztelen istenek és istennõk
között […] láthattok egy istennõt, aki […] mindig
páncélt visel, fején tartja a sisakot és kezében
a dárdát. A bölcsesség istennõje õ."39
Csajbók Sarolta fordítása
|