Az, amit Ferenczi thalasszális regressziónak nevezett,
alapvetõen járult hozzá az emberi szexualitás
jobb megértéséhez. Ezen a pszichoanalízis egyfajta
bioanalitikai kiegészítéseként azt értette,
hogy "az õsidõkben elhagyott tenger utáni vágy"
a továbbiakban is ösztönerõként van jelen,
s ez megnyilvánul a genitalitásban. (vö. Ferenczi 1997,
73.) Ferenczi a kettõs katasztrófa egyben és egyszerre
történõ feloldásáról szólt:
"a közösülési és a hozzá szorosan kapcsolódó
megtermékenyítési aktusban nem csupán az
egyéni (születés) és az utolsó faji katasztrófa
(beszáradás), hanem az élet keletkezése óta
elszenvedett összes katasztrófák olvadnak össze
egységgé; az orgazmusban tehát nemcsak az intrauterin
nyugalom és egy barátságosabb környezet
biztosította nyugodt lét nyilvánul meg, hanem
még az élet keletkezése elõtti nyugalom
is, azaz az anorganikus lét halálos nyugalma."
(uo. 85-86.)
A thalasszális organikus regresszió mint a kettõs
katasztrófa ellenereje, nem jelentette Ferenczi számára
az õsi létbe való visszahelyezõdést,
hanem azt a kínokkal és feszültséggel teli kísérletét
az embernek, hogy önnön létében egy másik
testében kielégülve feloldódjék és
nyugalmat leljen. "A kínos feszültség fokozódása
és annak tetõpontja, az orgasztikus kielégülés,
ezek szerint két ellentétes irányú törekvés
egyidejû ábrázolása: megismétli a megszületés
kínos élményét annak szerencsés kimenetelével
együtt és visszaállítja a még egészen
zavartalan intrauterin helyzetet, újra behatolva az anya ölébe"
(uo. 51.).
Franz Kafka éveken át levelekben biztosította szerelmérõl
Felice Bauert, és tartotta ezekkel a levelekkel a rögzített
távolság közelségében. Kafka 1913.
április elsején a következõket írta Felicének:
"Az én tulajdonképpeni félelmem nem más - s
bizonnyal nem lehet ennél rosszabbat mondani és hallani -,
mint hogy sohasem leszek képes téged birtokolni. S hogy szerencsés
esetben is csak arra korlátozódnék, hogy alkalmakként
odanyújtott kezedet esztelen ölebként nyaldossam, ami
nem a szerelem jele, hanem csak a némaságra és örök
távolságra ítélt állat kétségbeesésének
a jele. Hogy melletted ülve, mint ahogy az történt már,
tested légzését és életét fogom
érezni magam mellett és alapjában véve távolabb
leszek tõled, mint most a szobámban… Röviden, hogy mindörökre
kizárt maradok belõled, s hogy vajon te le fogsz-e hajolni/le
fogod-e magadat alacsonyítani hozzám/meghajtod-e magadat
elõttem, hogy az téged is veszélybe sodor." (Canetti
1983,169-171.) Kafka, aki magát ebben a levélben a földi
létre képtelennek nevezi, egyben egy lehetséges,
általa megteremtett nyugalom részévé teszi
Felicét. Nem egyszerûen arról van szó, mint
Canetti egyébként gyönyörû bevezetõjében
állítja, hogy Kafka szorong az impotenciától.
Azt gondolom, hogy a magyarázat éppen Ferenczi elgondolásaiból
adódhat: a szexualitás mint én-vesztés, a testi
létet legközelebbrõl fenyegetõ és félelemmel
eltöltõ magára maradás (kielégületlenség),
az egyesülés csodájának rövid idejûsége,
azaz a bekebelezés/birtokbavétel soha-nem-teljes megvalósulása,
vagyis végsõ soron a másik teljes és veszélyes
inkorporálása stb. Canetti azt írja a bevezetõben,
hogy itt Kafka számtalan testi szorongásának egyike
nyilatkozik meg. Biztos, de ez a magyarázat kevés. Persze
Kafka az íráshoz szükséges távolságot
állítja így elõ, a levélben meg- és
fenntartott szerelem mindig egyforma távolságáról
van itt szó. 1913 nyarán írta Felicének: "Az
írásomhoz elkülönültséget igénylek,
nem olyat mint "egy remetéé", az nem lenne elég,
hanem mint egy halotté. Írni ebben az értelemben mély
alvást jelent, tehát halált…" Kafka mindenfajta
külsõ behatolástól való szorongása,
mely összeroppantja természetét, a belsõt, de
a maga számára kialakítottat is, megint csak arra
utal, hogy milyen nehezen õrzi az ember azokat a viszonylatait,
ahogy számára "a valóság van". Ferenczi
utalt arra, hogy jóllehet a valóságérzék
akkor fejlett, ha nem hajlik a regresszióra, és kárpótlást
talál a valóságban, mégis az alvásban,
az áloméletünkben, szexuális és fantáziaéletünkben
megmarad az õsi vágy, a sértetlen állapot (anyaméh)
visszaállítására (vö. Ferenczi id. mû
35-36.).
A sértetlen állapot legkülönfélébb
módokon való elõállításának
(szimulálásának) a mestere az ember. Ehhez az állapothoz,
és ennek az állapotnak a megjelenítéséhez
alkalmazta Kafka a Canetti által frappánsan megfogalmazott
módozatot "Verwandlung ins Kleine", ami védettség,
észrevétlenség, távolság… a maga alakította
távolság (öleb!) "örökre" rögzítettsége,
ami által nincs regressziós vágyakozás.
Végül álljon itt egy sor 1913. július 21-én
írott naplóbejegyzéseibõl: "Die Angst vor der
Verbindung, dem Hinüberfließen. Dann bin ich nie mehr allein."
(Szorongás a kapcsolattól, az összekapcsolódástól,
az átfolyástól/a beleömléstõl.
Akkor aztán többé nem vagyok egyedül.)
***
MÛVEK
Canetti, E. (1983): Der andere Prozeß. Franz Kafka:
Briefe an Felice. Reclam Verlag, 1983.
Ferenczi S. (1997): Katasztrófák a nemi mûködés
fejlõdésében. Budapest: Filum.
Kafka, F. (1954): Tagebücher 1910-1923. Fischer Verlag.
|