A pszichoanalízis nem egyszerûen a beszélgetésen alapuló kezelés koncepcióját fedezte fel, hanem megteremtette annak huszadik századi ideáját és alkalmazását is. Jóval azelõtt, hogy Sigmund Freud megalkotta volna a "pszichoanalízis" kifejezést, a huszadik század hajnalán, a szó- vagy szó általi terápia már a tizenkilencedik században elõrevetítette árnyékát Franciaországban, Angliában és Németországban. Számos orvos, elmegyógyász és független kutató álmokkal, szuggesztióval, hipnózissal, mesmerizmussal, holdkórossággal, hisztériával, nem organikus eredetû bénulással és tébollyal foglalkozó közös munkája fokozatosan vezetett el az olyan morális vagy pszichológiai szenvedések fogalmának megalkotásához, amelyek alkalmasak arra, hogy verbális úton kezeljék õket.
      A tizenkilencedik században a verbális terápia legfigyelemreméltóbb és egyben legkifejezettebb megjelenési formája a lehetõ legvalószínûtlenebb szellemi tartományban gyökerezik: a görög filológiában. Jacob Bernays, aki nem volt más, mint Freud feleségének, Martha Bernaysnak a nagybátyja, 1857-ben Breslauban, Németországban, tette közzé általánosan elismert könyvét, Grundzüge der verlorenen Abhandlung des Aristoteles über die Wirkung der Tragädie  (Arisztotelész a tragédia hatásáról szóló elveszett értekezésének alapvonalai) címmel. Bernays vizsgálódásait teljes egészében az Arisztotelész által a Poétikában használt központi, ám rejtelmes formulára összpontosította: katharsis ton pathemon – az érzelmektõl való megtisztulás katarzisa. Számos kortárs és késõbbi gondolkodó, köztük Nietzsche is, azon a véleményen volt, hogy Bernays lenyûgözõ megoldást talált arra az itáliai és angol reneszánsz évszázadaitól Corneille-en, Lessingen, Goethén, Schilleren és mások munkásságán áthúzódó polémiára, amely a drámában megjelenõ katarzis vagy megtisztulás morális és/vagy esztétikai implikációiról folyt. Mindamellett Bernays megoldása elutasította az összes megelõzõ interpretációt azzal, hogy leszögezte: a katarzis antik orvosság, csakúgy, mint az orgiasztikus kultuszokkal és a Dionüszosz-imádással kapcsolatos gyógyító gyakorlatok. Ez az új katarzisértelmezés természetesen nem maradt észrevétlen. Bizonyosan nem a véletlen mûve, hogy Josef Breuer és Freud 1893-ban megjelent, "elõzetes közleményükben"¹ a "katarzis" szót éppen ebben az értelemben használták (amelyet lereagálásként, abreakcióként határoztak meg a német abreagieren szó alapján, s amely azt jelenti, éleszd fel újra és szabadulj meg tõle) – abból a célból, hogy megjelöljék azokat a gyógyító hatásokat, amelyeket verbális terápia alkalmazásával értek el hisztériában szenvedõ betegeiknél. Mindez azért jelentõs ebben az összefüggésben, mert Freud saját ármányos és elhúzódó tétovázása a pszichoanalízis törekvéseinek megfogalmazását illetõen a csúcspontjára emelkedett akkor, amikor legjobb barátja, a magyar pszichoanalitikus Ferenczi Sándor, a sorsszerû neokatarzis elnevezés alatt 1929-ben felelevenítette módszeres vizsgálódásait és kezelési eljárásait a pszichológiai traumák terén. Hamarosan megjelent az eredetileg Breuer és Freud által bevezetett traumakezelés, de utóbb maga Freud is határozottan és kétségtelenül felhagyott vele, mivel a pszichoanalízisre egyre inkább mint egyfajta univerzális antropológiára tekintett, amely a pszichoszexuális ösztönökön, fantáziákon, illetve azok elfojtásaival járó viszontagságokon alapszik.
      De térjünk vissza egy pillanatra az 1857-es esztendõhöz. Bernays vitába szállt az összes korábbi szaktekintéllyel, egyrészt abban, hogy a katarzis arisztotelészi elmélete semmiféle kapcsolatban sem áll a szenvedélyektõl való megtisztulással, illetve azok erénnyé való transzformálódásával, másrészt hogy a színház ennek megfelelõ, javító hatású szerepe – mint az egyház morális leszármazottja, vagy éppen mint riválisa az emberiség jobbításának vállalkozásában – nem vezethetõ vissza Arisztotelészre. Ehelyett Bernays a következõ forradalmian új, orvosi – azaz pszichológiai indíttatású – definícióját adta a katarzisnak: "a testi tartományból a pszichológiai tartományba áthelyezõdve [a katarzis] kijelöl – a nyomasztó, legátolt, elfojtott dolog számára – egy sajátos típusú gyógyító eljárást, amely nem ezen nyomasztó tartalom átalakítására vagy elfojtására törekszik, hanem, ellenkezõleg, inkább serkenteni próbálja, és szabad folyást enged neki, annak reményében, hogy ez csillapító hatással lesz arra a tartalomra, amely legátlásra vagy elfojtásra került." A katarzis hamísítatlanul fogalmi lényegének rekonstruálásában Bernays annak a "patológiai nézõpontnak" a rekonstrukcióját látta, amely oly jellemzõ volt Arisztotelészre – akit Bernays mint orvost mutat be nekünk, mint orvost, aki maga is egy orvos fia volt.
      Freud és Breuer "elõzetes közleményébõl" könnyen felmérhetõ Bernays munkásságának jelentõsége, amelyet mindezidáig ritkán méltattak, ám mégis döntõ hozzájárulással szolgált a huszadik századi beszélgetõ terápia létrejöttéhez.
      "Minden egyes egyéni hisztérikus tünet azon nyomban eltûnt, amikor sikerült napvilágra hoznunk a esemény világos emlékét azáltal, hogy elõhívtuk és serkentettük annak kísérõ affektusait, és amikor a beteg leírta azt az eseményt a lehetõ legnagyobb részletességgel, és képes volt szavakba önteni az affektust. (…) A testi folyamatot olyan elevenséggel kell megismételni, amilyennel csak lehetséges… aztán verbális kifejezést kell adni neki. Ezáltal válik érthetõvé, hogy az általunk fent bemutatott pszichoterápiás eljárás gyógyító hatással bír. Véget vet az elsõ alkalommal nem lereagált emlék operatív, kényszerítõ befolyásának azáltal, hogy lehetõséget nyújt a hozzá tartozó, elfojtott affektusoknak ahhoz, hogy a beszéden keresztül törjön utat magának, (…) és ezáltal bekerüljön a tudat normális területére." Mint az köztudott, az úgynevezett katarzisos kezelés – az elfelejtett traumákhoz asszociálódó elfojtott affektus vagy érzelem emocionális és verbális kitörése – központi elképzelése visszanyúlik Anna O. (Bertha Pappenheim) esetére, akinek kezelését Breuer 1880-ban kezdte meg. Akár befolyásolta Breuert, akár nem, hogy olvasta, vagy esetleg hallott Bernays értekezésérõl – amely parázs vitákat szított az obskurus filológiai társaságokon túl a legkülönbözõbb intellektuális körökben is –, ez mindenképpen csak sejtés marad, és végtére is teljesen lényegtelen. Az eredet puszta megállapításának kérdésénél sokkal, de sokkal fontosabb Bernays, Breuer és Freud közös gondolata a szavakon keresztül ható pszichoterápia létezésérõl és lehetõségeirõl.
      Valóban szembeötlõek a hasonlóságok Bernays egyesített hermeneutikája – amely napvilágra hozta az orvosi gyakorlat egy õsi formáját –, és a kezelési eljárás leírása között, amely a Tanulmányok a hisztériáról ² lapjain jelent meg. Bernays a következõ megjegyzéseket fûzi Arisztotelész enigmatikus formulájához, a katharsis ton panthemonhoz és annak kontextusához: "A tragédia úgy fejti ki hatását, hogy a bánatteli szánalom és a rettegés felerõsítésének segítségével elõidézi a fájdalmas és rettegett fizikai affektusoktól való enyhülést hozó megszabadulást." Breuer így beszél Anna O.-ról: "Már ismertettem, hogy Anna O. teljes mértékben megnyugodott lélekben, miután rettegéstõl és borzadálytól reszketve felidézte azokat a bizonyos rettenetes emlékeket, és verbális kifejezést adott nekik." Ezenkívül Bernays egy sereg pszichológiai-orvosi kifejezést használ, amelyeket mintha Breuer és Freud mûvébõl emelt volna át, habár azok számos õsi görög szövegben is léteznek: enyhíteni, csillapítani az emóciókat, affektusokat, vagy a lélek kóros területeit; affektív megkönnyebbülést nyújtó módokon kezelni; felszabadulni és kiegyezni a pszichológiai affektusokkal; eliminálni a kóros vagy betegséget gerjesztõ anyagot.
      A katarzisra vonatkozó "patológiai nézõpontjának" alátámasztására Bernays megidéz egy görög gondolkodót, Porphürioszt (akire Eusebius, Caesaria püspöke hivatkozik a Praeparatio Evangelicában): "Az affektusokat támadó erõk, melyek rendszerint bennünk, emberekben lakoznak, csak erõsebbek lesznek, ha megpróbáljuk õket teljes egészében elfojtani. Másfelõl, ha ezeket az affektusokat elõcsaljuk, hogy röviden és helyes arányban kifejezzük õket, akkor csillapodnak, és ezáltal örömöt adnak, [az affektusok] elcsendesednek, kisülnek és elnyugszanak, minden durva hevesség nélkül, a helyes módon. Ez az, amiért a komédiát, csakúgy, mint a tragédiát, enyhítésre, csillapításra használjuk, és kiürülünk önnön érzelmeinktõl azáltal, hogy mások affektusait nézzük." Bernays ezt a pszichológiai affektusok "ösztönzõ (aktiváló) elméletének" nevezi, röviden: megerõsíti az õsi idõk egy olyan elméletének létezését, amely gyógyító hatásokat tulajdonított az az idáig elfojtott, elnyomott vagy legátolt érzelmek verbális és/vagy megjelenítõ (dramatikus) elõhívásának.
      A lehetséges fogalmi kapcsolat az õsi, arisztotelészi elmélet és a modern idõkben alkalmazott verbális pszichoterápia gyakorlati használata között legalább két okból is elsõdleges fontossággal bír. Noha a tizenkilencedik században még nem voltak "kettõsen vak" klinikai vizsgálatok (olyan módszerek, amikor maga a kísérletvezetõ sem ismeri a kísérlet célját, így még akaratlanul sem befolyásolhatja a kísérlet lefolyását), és a független laboratóriumokban a tudományos kísérletek megismétlésének gyakorlata egészen a második világháborúig nem vált az eredmények megbízhatóságának széles körben elterjedt próbájává, mégsem volna helyénvaló azt feltételezni, hogy akár Bernays, akár Breuer vagy Freud átsiklott volna eredményeik független forrásból származó validálásának szükségességén. A Poétikában tárgyalt katarzis értelmezésekor Bernays számos, explicit bizonyítékot ismertet Arisztotelész más írásaiból, ezenkívül elméletének alátámasztására nem arisztoteliánus görög forrásokból is idéz. Breuer és Freud hipotézisük megszületését elsõsorban klinikai felfedezéseiknek tulajdonították, noha számos más klinikusra és elméleti szakemberre hivatkoztak, többek között Binet-re, Delboeufre, Janet-re, Moebiusra, Strumpellre és másokra, akik – korábban, azonos idõben, vagy késõbb – hasonló tüneteket írtak le, és az övékkel összehasonlítható terapeutikus eredményeket fogalmaztak meg. Ezenkívül Bernays filológiai, illetve Breuer és Freud pszichológiai vizsgálódásainak kifejezetten összecsengõ eredményeit úgy is tekinthetjük, mint független megerõsítést a legátolt, elnyomott vagy elfojtott affektusokat verbalizálás révén enyhítõ orvosi gyakorlatra. Nyitva hagyom a kérdést, és nem foglalok állást a Freud és Breuer által, bizonyos pácienseikkel kapcsolatban alkalmazott terápia sikerének vagy eredményességének történeti értékét illetõen – az utóbbi években többször kajánul elverték ezeken a port; és inkább elméleti síkra szeretném terelni ezt a kérdést. Vajon milyen feltételek mellett kívánatos és hasznos a verbális pszichoterápia – amelyet 1857-ben Bernays Arisztotelésztõl származtatott, és amelyet tõle függetlenül Breuer 1880-tól, Freud pedig 1889 után a gyakorlatban alkalmazott?
      Noha világosan látom, hogy nem fogom teljesen kimerítõen megválaszolni, mégis néhány javaslattal szolgálnék arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne megközelíteni ezt a kérdést. A freudi elmélet fejlõdése túlságosan komplex ahhoz, semhogy elhamarkodottan áttekinthessük. Mégis nagy biztonsággal tartható az az állítás (mivel bõségesen állnak rendelkezésünkre bizonyítékok), hogy maga Freud volt az, aki aláásta bontakozó diszciplínájának kétségtelen elismerését azáltal, hogy kutatásaihoz ellentmondásos és egyenesen önérvénytelenítõ módszertanokat tett magáévá. Egyfelõl Freud teljes mértékben azonosult Breuer eredeti, a traumatikusan elfojtott érzelmek verbális felszabadításával kapcsolatos klinikai felfedezésével – és kidolgozott egy sokkal csiszoltabb módszert ezeknek az érzelmeknek a elõhívására és megértésére. Ugyanakkor azonban Freud szinte légmentesen lezárta az ajtót, predesztinált, univerzalizáló lélekfelfogást alkalmazott a páciensei "gyógykezelése" során, s így megakadályozta õket abban, hogy alaposabb belátást nyerjenek szenvedéseik valódi alapjaiba.
      Breuer és Freud felfedezéseinek a középpontjában az a gondolat állt, hogy a terapeuta segítségével a tüneteink megfejthetõek lesznek, és a tüneteink mögött húzódó affektív szituáció megértése enyhülést hozhat a pszichológiai fájdalomra. Breuerrel való rövid együttmûködése alatt Freud erõsen tartotta magát mentora alapelvéhez, azaz a lelki patológiára vonatkozó álláspontját egyszerûen a tapasztalatból származtatta. Azonban, mint azt Breuer megjegyezte egy Auguste Forelnek 1907 november 21-én írott levelében: "Freud olyan ember, akire az abszolút és a szertelen szabályozás igénye a jellemzõ; ez egy pszichológiai szükséglet, amely véleményem szerint szertelen általánosításokhoz vezet." Hát igen, Freud gyakran igyekezett olyan kóros elváltozásra bukkanni a betegeinél, amelyben azok valójában nem is szenvedtek. Mivel a gyermeki pszichoszexuális fejlõdés univerzálisan alkalmazható keretei között akart kategorizálni, elõre gyártott sablonokkal kezdett dolgozni. Felhagyott a fájdalom egyéni konstellációinak kutatásával, és elõítéleteket alkotott, amely végül eltávolította a betegeitõl. Freud klinikai értelmezései gyakran a fejlõdési traumák maroknyi alaptípusára támaszkodtak (mint például a szülõk nemi aktusának az õsi látványa, a kasztrációs szorongás vagy az elcsábítás), tipikus "traumákra", amelyek állítólag általánosan egyforma forgatókönyvek szerint manifesztálódtak a tudattalan fantáziákban.
      Ez olyan, mintha Freud megkérdezte volna a pácienseit: "És a pszichoszexuális fejlõdésének melyik állomását kínlódta meg leginkább? Tudja, azokról az elkerülhetetlen állomásokról beszélek, amelyeket már vázoltam az elméleteimben, Ödipusz-komplexus, péniszirigység és így tovább". Ezzel az erõvel azt is kérdezhetné: "A pszichoszexuális elméletemnek melyik elemétõl szenved?" A freudi pszichoanalízist hosszú ideig belülrõl fenyegette veszély, mivel a kutatásba vakmerõ, sõt, forradalmi módszereket vegyített, ugyanakkor az a vizsgálódások elfogulatlansága mind kevésbé érvényesülhetett. Ez alapvetõ metodológiai következetlenség, szembeötlõ ellentmondás a nevezetes nyitott és õszinte szellemiség – a vágy, hogy megszabadítson minket önnön érzelmi és pszichoszexuális börtönünkbõl –, illetve annak a megjósolható rendszernek a megbocsáthatatlan merevsége között, amely a pszichikai zavarok általános forrásainak azonosítására törekszik. Kijelenthetem, hogy ha a pszichoanalízist az elmúlt években újult erejû, és elsöprõen sikeres támadások érték, akkor ez nem csak a gyógyszereknek a lelki zavarok kezelésének területén széles körben elterjedt alkalmazásának köszönhetõ, nem csak a legtöbb amerikai biztosítótársaság bevett gyakorlatának, az ambuláns pszichiátriai betegek bántóan tolakodó megfigyelésének – hogy így bírálják el, valóban jogos-e a biztosított követelése a költségek fedezésére, és nem csak azoknak a szigorú korlátozásoknak, amelyeket az egészségbiztosító társaságok rendeltek el a beszélgetõ terápia idõtartamára. Szintén vitatható, hogy a freudi teóriákkal kapcsolatos elégedetlenség mélysége bizonyíthatóan a tudattalan elméleti magvának mala fide elutasításából származik. Meggyõzõdésem szerint mindenki, aki érdekelt a pszichoanalízis életképes jövõjében, helyesebben tenné, ha nem utasítaná el a bírálatokat, mert azokban csak az ellenállás egy formáját látja, hanem keserédes inspirációt merítene belõlük, és vizsgálni kezdené a freudi elméletekben, illetve a klinikai gyakorlatban rejlõ ellentmondásokat. Vállalva a kockázatot, hogy egyaránt elidegenítek barátot és ellenfelet, azt állítom, hogy a jelenkori beszélgetõ terápia valóban használható magva összefoglalható lenne az arisztotelészi katarziselmélet terminusaival, ahogy azokat Breuer és a korai Freud klinikai, illetve interpretációs munkásságában egymástól függetlenül kiterjesztette. Röviden: a terapeuták elõcsalják és harmonikusan feloldják azokat az elfojtott és a tudattalanba számûzött érzelmeket, amelyeknek a szabad, enyhülést hozó verbális megfogalmazása az elszenvedett trauma következtében akadályozott. Ezek a traumák és a kísérõ affektusok hozzáférhetõk lehetnek az álmok, elszólások, nyelvbotlások, illetve a jellegzetes nyelvi, testi és lelki kompromisszumos alakzatoknak a megértésén keresztül; vagyis a beszélgetõ terápia célja az, hogy rekonstruálja egy egyén speciális traumatörténetét a fájdalmának, zavarainak és konfliktusainak töredezett maradványain keresztül. A pszichoanalízisnek ezek az életbevágó aspektusai jelen vannak és megérdemelten vannak jelen a verbális pszichoterápia milliónyi változatában, amelyek futótûzként terjedtek el, mivel az ortodox pszichoanalízis egyre nagyobb mértékben zárta le azokat az utakat, amelyek kielégítõ megoldáshoz vezethettek volna.

A húszas években lényegbevágó, heves vita bontakozott ki Freud és Ferenczi között a terapeuta viselkedésérõl. A vita tárgya az volt, hogy az analitikus csak szigorúan semleges verbális megnyilvánulásokat tegyen, vagy támogató, aktív verbális részvételével segítse a klinikai anyag elõbukkanását, megértését és eloszlatását. Freud álláspontja közismert. A pácienseket vissza kell vezetni – az analitikus helyzetben, az áttételek és az ellenállások hosszadalmas boncolgatásán keresztül – azokhoz a mind szeretetteljes, mind ellenséges érzületekhez, amelyek a korai szülõi figurákkal kapcsolatosak. Freud hajlíthatatlan véleménye szerint nagyon fontos a semlegességnek egy szigorú, vagy alkalmanként akár rigid formáját is alkalmazni, mert csak így tudják lehetõvé tenni a páciens számára, hogy kiszabadíthassák magukat önnön tudattalanul átvitt szenvedélyes szeretetük és/vagy gyûlöletük érzésének béklyóiból.
      Noha egyértelmû, hogy csak a helyzettel visszaélõ vagy perverz analitikusok (és nem kevés ilyen volt) generáltak átvitt érzelmeket saját hasznukra, vagy a pszichoanalitikus mozgalom érdekében, a rigid semlegesség is végzõdhet a túlkapás vagy bántalmazás egy formájával. Ferenczi akkor jutott erre a következtetésre, amikor áttekintette mindazt, amit a "pszichoanalízis bigott fejlõdésének" nevezett egy Freudhoz írt, ez eddig publikálatlan levelében, 1930. június 17-én. Freudétól eltérõ véleményét szintén ebben a levélben írta le: "Nem értek egyet Önnel például abban, hogy a terápiás folyamatot elhanyagolhatónak, illetve kevésbé fontosnak kellene tekinteni, vagy abban, hogy jogunk van arra, hogy elhanyagoljuk, csak azért, mert számunkra egyszerûen érdektelennek tûnik." Ferenczi ellenvetése két elkülönült, ám mégis összefüggõ vitapontból származott. Az elsõ pont a pszichoanalitikus kezelés céljára vonatkozó alapvetõ elméleti aggályokkal, a második pont pedig az analitikus ülések pszichológiai atmoszférájával állt kapcsolatban. Ferenczi arra jutott, hogy az a pszichoanalízis, amelyet 1908 után Freud durván átalakított, elhanyagolja a neurózisok traumatikus forrását, és ennek eredményeként túlértékeli a ösztön alapú pszichoszexuális fantáziák jelentõségét a trauma valódi eredetének rovására. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a klinikai pszichoanalízisnek mindenekelõtt mivel kell foglalkoznia – a tudattalan fantáziákkal vagy a traumákkal – alapvetõen meghatározta Ferenczi véleményét arról, hogy az analitikusnak a páciens pszichoterápiája alatt támogató szerepet kell játszania. Ferenczi kritizálta a legtöbb analitikus hajlamát arra, hogy a pszichoanalízist mint egy fõként intellektuális folyamatot kezeljék. Ezek az analitikusok az elméleti ismereteikre hagyatkozva próbálták meg rekonstruálni a betegség elfojtott okait, és ezáltal valóban egyfajta analitikus átnevelést hajtottak végre a páciensen. Ez a fajta kapcsolat az analitikus és a páciens között túlságosan hasonlóvá vált a tanár-diák viszonyhoz. Való igaz, hogy a páciensek az analízis során elsajátították a lelki élet freudi megközelítését, de vajon – tette fel a kérdést Ferenczi – ez a fajta intellektuális ismeret valóban a neurózisból való maradandó kigyógyuláshoz vezetheti õket?
      "A relaxáció elve és a neokatarzis"³ címû, elõször 1930-ban megjelent tanulmányában, illetve Klinikai naplójában⁴ (melyet 1932-ben írt, de csak 1985-ben jelent meg elõször) Ferenczi felszólalt az analitikusok kioktató és hazug, istenszerepben tetszelgõ magatartása ellen. Úgy érezte, hogy a terapeuta szenvtelen rugalmatlansága olyan formákat ölthet, amelyek szükségtelen és elkerülhetõ nehézségeket keltenek a páciensekben. Ezért a szeretetteliség egyfajta empatikus, együttérzõ formáját javasolta a gyakran a semlegesség és az objektív tartózkodás mezébe öltöztetett rigidség és hidegség ellenében, amelyek Ferenczi szerint leginkább csak természetellenesen számûzik a pszichoanalízisbõl az összes emberi tényezõt.
      Ferenczi a szigorú analitikus semlegesség freudi elvét vizsgálta felül, arra a klinikai tapasztalatára alapozva, hogy a traumatikus sokkok gyakran a felnõttek gyermekekkel szemben tanúsított helytelen, tapintatlan, bántó, vagy leplezetlenül kegyetlen magatartásából erednek, illetve ahhoz szorosan kapcsolódnak. Ezért Ferenczi attól tartott, hogy az analitikus állhatatos hallgatása, sztereotip kérdései, illetve az érzelmi visszajelzések módszeres elmulasztása éppen annak a traumának a megismétléséhez vezethet, amely a páciens neurózisának az alapja. "(…) az analitikus szigorú és hûvös zárkózottságát a beteg a felnõttek autoritása elleni infantilis harc folytatásaként éli át." ("A relaxáció elve és neokatarzis", 79.)
      A traumák rémisztõ hatása, a magányos tehetetlenség állapota, amelyet valaki a traumatikus sokkok felidézése vagy újraélése során érez, eleve kizárja a hidegen objektív magatartást. A trauma újrafelbukkanásának ezekben a pillanataiban a személyes, barátságosan jóakaratú és megnyugtató magatartás vagy gesztus nem csak emberséges, hanem klinikailag is megalapozott. "Magatartásunkat így a beteg a családjában valóban átéltekkel szemben ellentétnek érzi majd, s mivel most tudja, hogy nem kell ismétlõdéstõl tartani, bizalommal mélyed bele a kínos múlt felidézésébe" (93).⁵
      Ferenczi a kollégáit is erre bíztatta, mivel a mindentudó és mindenható analitikus személyiség felcserélése a nyitott, várakozásteli és barátságos magatartással nem a tekintélyük csökkenését eredményezi, hanem éppen ellenkezõleg, a páciens sokkal jobban fog bízni bennük.
      A bizalom érzése így meghozza gyümölcsét – mivel az analitikus valóban minden erejével a páciense mellé áll –, és segít legyõzni az erõs ellenállást, hogy az újraélésen keresztül megszabaduljon a pusztító traumáktól. Ferenczi szerint a bizalom erõsítése és ápolása döntõ mozzanata a verbális pszichoterápiának, és pontosan azért, mert a traumatikus élmények gyakran a rejtett bizalmatlanság érzését csepegtetik belénk.

Legújabban a magyar származású francia analitikus, Török Mária kérdõjelezte meg azt az eszmét, hogy az elméletek alkalmazhatóak-e a pszichoterápián részt vevõ emberekre. A Theoretra: An Alternative to Theory  (Teoretra: A teória egy alternatívája) (1982) címû mûvében Török az elmélettõl megszabadult pszichoanalitikus mûvészet mellett szavaz – mivel az elmélet leggyakrabban csak a páciens valódi élettapasztalataitól való elszigetelõdést eredményez. Az elmélet a hajlíthatatlanul hideg megfigyelés egy formájává, vagy a finoman manipuláló terror eszközévé válhat, ahelyett, hogy a reflektív mellékterméke lenne az együttérzõ megértés szabadon áramló és folyamatosan nyitott folyamatának. Török a pszichoanalízis egy költõi allegóriáját ajánlja: a páciens és az analitikus kölcsönös ajándékozásaként írja le. A páciens feltárja szívének és elméjének legrejtettebb zugait, és az analitikus pedig a figyelmével ajándékozza meg. Török számára a figyelem azt jelenti, hogy az analitikus összegyûjti és üdvözli azokat a hangokat, amelyeket a páciensek nem hallanak önmagukban. Vagyis a pszichoanalitikus párbeszéd egyfajta egyesült, ünnepélyes szellemidézés is, amely során halott hangokat idéznek meg, a halott rokonok, a halott titkok, kifejezhetetlen sérülések és elfojtott szenvedések gyenge hangjait.
      A verbális pszichoterápiának ez a leírása – hazajáró lelkek megidézése és felélesztése, abból a célból, hogy végül megadassék nekik a megérdemelt megnyugvás – magába sûríti Ábrahám Miklós és Török Mária közös felfedezéseinek lényegét a családi titkok fájdalommal terhes örökségérõl. Ábrahám és Török elmélete a beszélgetõ terápiáról a még ismeretlen vágyak, feltárhatatlan veszteségek és szavakkal kifejezhetetlen sérülések megnevezésének szükségességén nyugszik – és a megnevezés a létezés jogát is biztosítja számukra. A verbális pszichoterápiának a valós titkok birodalmában van életbevágó jelentõsége, ott, ahol a családi kommunikációt fojtott hallgatás és makacs ellenállás akadályozza. Azokban az esetekben, amikor a gyerekek elõtt soha nem beszélnek szégyenletes betegségekrõl, tébolyról, bûntényekrõl vagy öngyilkosságokról a családban, akkor a szülõk életének feldolgozatlan terhei, mindenki tudtán kívül, megnyomorítják a gyerekek életét is. Ilyenkor az analitikus párbeszédnek együttmûködéssé, egyenrangú viszonnyá kell válnia, ha valóban kapcsolatba kíván kerülni a hallgatással megbéklyózott múlt eseményeivel, amelyek folyamatosan és ármányosan kísértik a leszármazottak egész generációit. Ezeknek a napvilágra hozása az együttmûködõ analitikus párbeszéd során, a páciensek családjának szégyenletes és nagy erõfeszítésekkel leplezett titkainak és kínjainak fokozatos elfogadtatása a páciensekkel attól függ, hogy az analitikus határozottan együttérzõen fogadja azokat a traumatikus érzelmeket, amelyeket a hallgatásba burkolózott felmenõk éltek át.
      "Valami apróság fennmarad, felbukkan rejtett zugából. [A páciens] bepillantást enged a lepel alá, hagyja, hogy meghalljam egy folyamatos, erõtlen mozgás vagy nesz reszketését. Mormogás, hasbeszélés hangja száll fel egy sírkõ alól, ahol a páciens vagy valaki más, egy élõ rokon vagy egy õs van élve eltemetve, elzárva, kimetszett vágyakkal, élettõl és haláltól egyaránt megfosztva, és mindenekelõtt, valami zavaros és lezáratlan maradt. (…)
      Ekkor a két partner (páciens és analitikus) ugyanazt a szót, ugyanazt a képet álmodja egy pillanatra, és hirtelen létrejön egy igazi ülés, kapcsolat, egy szeánsz, hogy megidézzék a szellem szellemének Szellemét magát, akit orvul legyilkoltak a kísértetek. (…) A hiányzó szellemek általában nem könyörgésre érkeznek, sokkal inkább felszólításra, gyûlésre. A szellemeknek, hogy kopogjanak, hogy kopogni akarjanak, meg kell érteniük, hogy a távollétük mindig a meg nem ismert tudásban való jelenlét egy formája volt, az ismeretlenség. Meg kell érteniük, hogy képesek vagyunk megsejteni mindezt. (…) Hogy hogyan temessük el a temetetlent, hogyan helyezzük végsõ nyugalomra a sok temetetlen holtat, és hogy hogyan csillapítsuk el emléküket magunkban."
      A verbális pszichoterápia nélkülözhetetlenné válik, ha az élet ellenségei – például egy szeretett személy elvesztése, a faji vagy vallási üldöztetés, vagy egy régi felmenõnk elhallgatott titka – elárasztanak minket, ha csökkentik képességünket arra, hogy megbirkózzunk az elõttünk álló válságokkal és szerencsétlenségekkel. Az életvezetésnek ezek az ellenségei belénk vannak ékelve, köztünk és mások között feszülnek, a közösségünkben is jelen vannak. A pszichoanalitikus beszélgetés képes arra, hogy hasznosan fogalmazza meg a kérdést: Hogyan segíthetünk az embereknek abban, hogy felfedezhessék az egyéni titkot, a családi vagy közösségi traumákat, amelyek gyakran ismeretlenek maradnak, mert túlságosan gyötrelmesek, túlságosan szégyenletesek ahhoz, hogy elfogadjuk õket az élet velejáróiként?