(Nietzsche, „Önkritika kísérlet”, 1886)

A 19. század kezdetétõl fogva a közép- és kelet-európai gondolkodást meghatározó alapélmény – meggyõzõdésem szerint – a kontingencia élménye volt: az ún. modernitás a Rajnától keletre, ha nyugati mércével mérve többnyire torz formákban is, de igen gyorsan kerítette hatalmába a térség társadalmait, nem pedig úgy, ahogy Nyugaton, lassú, szervesnek tekinthetõ fejlõdés eredményeképpen. Így azután a közép- és kelet-európaiaknak nem volt idejük, hogy hozzászokjanak, betörését katasztrófaként érzékelték, olyan állapot hirtelen bekövetkezésének, amelyben nem lehetséges normálisan élni: felbomlott az élet megszokott, stabil kerete.
      Úgy vélem, hogy éppen ez az élmény, valamifajta mindenre kiterjedõ egzisztenciális bizonytalanság érzése volt az, ami mindenek elõtt Közép-Európában, annak is a szívében, a német nyelvû államokban olyan nagyszabású filozófiai kultúrát teremtett, amelynek nem volt megfelelõje a Nyugaton, ahol a modernitás lépésrõl lépésre, nem egy, hanem számos egymást követõ generáció életidejében alakult ki, s így a modern élet kontingenciáját az emberek nem mint valami drámát kellett hogy megéljék. Biztos vagyok abban, hogy Hume-ot a Brit szigeteken nem azzal a döbbent szorongással olvasták, amivel Közép- és Kelet-Európában Kantot, akinek a megismerés lehetõségeit illetõ megalapozott szkepszise megrázó élményt jelentett kora magas kultúrájának számos képviselõje számára. Fichtének, a korai Schellingnek, Hegelnek a kísérleteit, hogy Kanttal ellentétben mégis megalapozhatónak mutassák fel az abszolút tudást, már jó néhány kortársuk is, az õket követõ generációk azután mindenképpen kudarcnak tekintették, a gondolkodó emberek alapélményére adott sikertelen válaszokként érzékelték. Így alakult ki az a beállítódás, amelyet jobb szó híján kultúrkritikainak nevezek. A 19. században ennek legjelentõsebb képviselõje minden bizonnyal Schopenhauer, a késõi Schelling, Kierkegaard, és természetesen Nietzsche volt. Általuk egy teljesen újfajta gondolkodásmód született, amely nemcsak tudomásul veszi a kontingencia élményét, hanem azt a lét meghatározó karakterisztikumának tekinti.
      Mielõtt Nietzschérõl, és az õ ebben a vonatkozásban igen jellemzõ antikvitásképérõl szólnék, ami nézetem szerint már az elmúlt századforduló idején kihívást jelentett minden gondolkodó embernek, azoknak is, aki nem tudták és nem akarták õt filozófusként elfogadni, mielõtt tehát róla szólnék, aki, bizonyára nem véletlenül vált a legnépszerûbb gondolkodóvá éppen most, a következõ századfordulón, egy olyan évszázad végén, amelynek során Közép- és Kelet-Európa szörnyûséges, heroikus-kétségbeesett kísérleteket folytatott, hogy legyûrje a kontingenciát, szeretném elõbb jellemezni az akkor új tapasztalatokra adott válaszok, reakciók alaptípusait. Tipológiám persze elmosódott, tudatában vagyok annak, hogy nincsen gondolkodó, aki minden további nélkül belegyömöszölhetõ lenne a típusok valamelyikébe, mégis talán segít megláttatni a legfontosabb elválasztó vonalakat.
      Három alapattitûdöt különböztetnék meg, a lét kontingenciájára adott három különbözõ típusú választ:
      a) Az elsõ puszta látszatnak tekinteni a kontingenciát, valaminek, ami csak a felszínre jellemzõ, s az a törekvése, hogy felmutassa a szilárd, mozdulatlan mélystruktúrákat, felmutassa a változó felszín mögött, a valóság puszta jelenségei mögött az igazi valóságot. Merthogy a modernitásban a kontingencia élményének magva nem egyszerûen az evilágiság jelenségkarakterének észrevétele volt – ez az európai gondolkodásban mindig is közhelynek számított –, hanem az az érzés, az attól való egzisztenciális szorongás, hogy e felszín mögött semmi sincsen – vagy éppenséggel maga a Semmi rejtezik.
      b) Valamilyen értelemben a második reakciótípust is metafizikainak tekintem. Képviselõi nem keresnek ugyan semmifajta igaz valóságot az e világi kontingensvalóság mögött – mégis feltételezik egy stabil-változatlan valóság lehetõségét, egy valóságét, amely túl van változó világunkon – feltételezik a megváltás lehetõségét. A lényeg nem létezik, a lényeg nem adott, de feladat, remény, az új kezdet lehetõsége. A fiatal Lukáccsal szólva: nem adott, hanem feladott a számunkra. Az ilyenfajta történelmi metafizika képviselõi szinte szükségszerûen azt kockáztatták, hogy valamilyen radikális, szocialista vagy fasiszta, társadalmi mozgalom apostolaivá lesznek.
      c) A harmadik lehetõség: tudomásul venni a kontingenciát és elfogadni. Elfogadni sorsként, elfogadni a valóságot mint egyetlent, mint az egyetlen lehetségest, mint azt, amely adva van nekünk embereknek. Affirmálni a létet. "Mint mások is […], mi immoralisták […] kitártuk a szívünket mindenfajta megértésnek, jóváhagyásnak, lényeglátásnak. Nem kenyerünk a könnyûszerû tagadás, ellenkezõleg, ambíciónk az, hogy igenlõk lehessünk" – mondja Nietzsche a kései Bálványok alkonyában (ford.Tandori Dezsõ. Morál mint természetellenesség, 6) Elfogadni a valóságot mint egyes egyedülit, affirmatívnak lenni, Nietzschénél, mint ismeretes, nem azt jelenti, ahogy majd itt is látni fogjuk, hogy elutasítaná a kritika attitûdjét. Éppen ellenkezõleg. Nietzsche ugyancsak kemény kritikusa korának, a modernitásnak. "Az egész Nyugat elvesztette magában azokat az ösztönöket, melyekbõl intézmények sarjadnak, melyekbõl jövõ sarjadhat: »modern szellemének« talán semmi nincs is annyira ellenére. A mának élnek ma, és igen sebes önemésztéssel – felelõtlenül élnek: ezt nevezik »szabadságnak«" (uo., Egy korszerûtlen portyázásai, 39) Miben különbözik hát azoktól, akik a megváltásra vágyakoztak, s így hajlamosak voltak engedni a kísértésnek, hogy a világot mint olyant megváltoztatni törekvõ totalitárius mozgalmakat iniciáljanak vagy támogassanak? Vajon tényleg teljesen meghamisították-e Nietzsche attitûdjét, amikor a náci mozgalom céljainak szolgálatába állították? Meggyõzõdésem, hogy alaptendenciáját tekintve a leghatározottabban ez történt, még ha néhány megfogalmazását fel is lehetett használni olyan célok szolgálatában, amelyek idegenek voltak attitûdjének egészétõl – ami ugyancsak gyakran történik meg filozófusokkal. Nietzsche alapattitûdje valóban kritikai, csakhogy kritikájának fõ célpontja éppen az európai filozófiai és vallási beállítódásnak az a fõ tendenciája, amely megkettõzi a valóságot, és e világi véges egzisztenciánkban csak látszatvalóságot lát; mindazok a tendenciák, amelyek egy másik, egy igazi világot céloztak meg. Az az attitûd, amelyet Nietzsche nem tud elfogadni, az éppen az ember számára egyedül adott lét puszta negációja, véges életünk negációja, beleérte a létbe minden szenvedést, minden bizonytalanságot, létezésünk idegenségét. Szembehelyezkedik azokkal, akik szenvednek a valóságtól. "A valóságtól szenvedni […] annyit jelent, hogy mi magunk balul sikerült valóság vagyunk…" (Az Antikrisztus, ford.: Csejtei Dezsõ, 15) Nem tudja elfogadni, hogy az észt puszta intellektuális képességnek tekintsük. "…semmivel ne áltassuk magunkat, az ész-értelmet a realitásban lássuk – nem magában a »tiszta« észben, semmiképp sem az »erkölcsben«…" (Bálványok alkonya, Mit köszönhetek az ókoriaknak? 2) Fõ ellensége az a beállítódás, amely el akarja választani a testet és a szellemet, a testet valami piszkosnak, tisztátalannak tekintve. Midõn Schopenhauert kritizálja, aki a szépséget a szexuális késztetések negációjaként tekintette, még Platón számára is talál jó szavakat, jóllehet õ volt szemében az európai gondolkodás megváltó tendenciájának egyik atyja, aki "gyáva volt a valósághoz, így tehát az eszményhez menekült": "…ellene mond Schopenhauernak egy filozófus is. Nem kisebb tekintély, mint az isteni Platón (isteninek maga Schopenhauer nevezi õt), tétele pedig: hogy minden szépség célja a nemzés – hogy épp ez a szépség hatásának propriuma, az érzékitõl egészen fel a szellemig…" (uo., Egy korszerûtlen… 22)

*

Három különbözõ válasz a kontingencia élményére – három különféle viszony a múlthoz, az európai történelem kezdeteit is beleértve, beleértve tehát az antikvitást is. Pontosabban: a fent említett elsõ válasz, amely a kontingenciát puszta jelenségnek tekinti, tulajdonképpen a "lényegi történelem" tagadását kell hogy jelentse.
      Az igazán érdekes kérdés ebben a vonatkozásban, hogy vajon a másik két válasz, a történeti metafizika válasza, illetõleg a kontingencia tudomásul vétele, bármely lehetséges metafizika elutasítása két különbözõ viszonyt alakít-e ki az antikvitáshoz. Válaszom alapjában véve pozitív, azt mondanám: a történelmi metafizika, midõn valamilyen harmonikus, el-nem-idegenett világra, az evilági megváltásra vágyakozik, az antik, mindenek elõtt a klasszikus görögségben a jövõ harmóniáját megfestõ álmainak eleven képét látja, annak bizonyítékát, hogy lehetséges "minden torzulástól mentes" emberi élet; olyan emberiség, amelyet nem a modernitás tragikus "transzcendentális otthontalansága" jellemez; a klasszikus görögségben valamifajta aranykort lát. Azok viszont, akik mindenfajta metafizikát elutasítanak, az antik világban, akárcsak a modernitásban, a széttépettség, a harc, a PÓLEMOS világát látják, amelyre azonban – a modernitással ellentétben – nem jellemzõ egy másik világba, a lényegeknek a jelenségvilág mögötti vagy feletti "igazi-igaz" világába való menekülés. Az antikvitás nagy volt, mert õszinte volt, mert el akarta és el is tudta fogadni magát olyannak, amilyen volt, mint az egyedek PÓLEMOS-át, harcát; emberi egyedekét, akik nem csupán a "szellem", valamifajta univerzális ész megtestesülései voltak, hanem vad, alkalmasint gyilkos ösztönökkel megáldott hús-vér lények. Az a világ nagy volt, mert az emberben nem a tökéletes lény képmását látta – ellenkezõleg, megalkotván a maga isteneit, a létezõ, széttépett embert vette mintának.
      Kétségkívül létezik ez a két fajta antikvitáskép, az egyiket Winckelmann és Goethe neve fémjelzi, a másikat a Burckhardt nyomaiban járó Nietzschéé, aki úgy gondolta, hogy Goethe nem értette a görögséget (lásd uo., Mit köszönhetek… 4). De nagyon óvatosaknak kell lennünk, s nem szabad a két eltérõ antikvitásképet mintegy automatikusan hozzákapcsolni az alapvetõ metafizikai problémákhoz való viszonyulás említett két fajához.
      Nietzschénél biztos, hogy teljes az egység: a görög világ általa felrajzolt tragikus képe, a még õszinte világé, amelyben az ember még nem csapja be magát a megváltás reményével, pontosan megfelel a filozófus anti-metafizikai attitûdjének. Ez az attitûd éppen a görögséget illetõ új nézetek eredményeként született, annak a felfedezésének eredményeként, hogy a görög tragikus mûvészet gyökerei a dionüszosziból sarjadnak. Az Ecce homóban korai mûvének, A tragédia születésének két alapvetõ újításáról beszél: Az egyik "megmutatja, hogyan értelmezték a görögök a dionüszoszi jelenséget – a könyv ennek elsõ lélektani ábrázolását nyújtja, és az egész görög mûvészet gyökerét ebben látja. Másrészt a szokratizmus értelmezését nyújtja: elsõként ismeri fel, hogy Szókratész a görög felbomlás eszköze, jellegzetesen décadent." (Ecce homo, A tragédia születése 1., Horváth Géza ford.) A dionüszoszi elem felfedezése a görög költészetben a létet illetõ egészen új felfogás kialakításához vezette el Nietzschét, amely felfogásnak meghatározó eleme az "[i]gen-mondás az életre, még ennek legidegenebb, legkeményebb gondjai-bajai közepette is." (Bálványok alkonya, Mit köszönhetek …, 5) Igen-mondás az életre – még ha az embert szükségképpen a "transzcendentális otthontalanság" jellemzi is, elfogadni az életet – még ha nincs is remény. "… a görögöknél a remény a legfõbb rossznak, a tulajdonképpeni álnok rossznak" számított (Az Antikrisztus, 23). Nincsen megváltás, nem lehetséges a megváltás, a megváltás nemhogy nem szükséges, hanem a megváltásba vetett minden remény a rossz forrása, mert a "boldogtalanok hitegetése", ez talán a nietzschei életmû legfontosabb üzenete; Nietzsche úgy tekintett a görög világra mint az eddig egyetlenre, amely tudta és tudomásul vette ezt. Úgy látni a világot mint "isten pillanatról pillanatra elért megváltásá"-t – amint azt A tragédia születéséhez írott 1886-os "Önkritika-kísérlet"-ében megfogalmazta. (Kertész Imre fordítása)
      Tudjuk persze, hogy a gondolkodás décadence-formája, amelynek fõ megtestesítõjét Nietzsche a kereszténységben látta, véleménye szerint már a görögöknél kialakult: a görög filozófia szemben a görögök tragikus mûvészetével és költészetével az ösztönök feletti uralmat hirdette, s ennek megfelelõen az ész zsarnokságát képviselte. "A filozófusok […] a görögség dekadensei, ellenirányú mozgalmat jelentvén a régi, az elõkelõ ízléssel szemben…" (Bálványok alkonya, Mit köszönhetek … 3) A görög filozófia már tagadása annak az élethez, a léthez való egészséges viszonynak, melyet a görög tragikus költészet képviselt.
      Elfogadni az életet olyannak, amilyen, elfogadni a létet minden szenvedéssel, minden ellentmondásos mozgásával, mélyen rejlõ idegenségével együtt, tagadni a metafizikát, amely valamennyi lehetséges formájában valóságos életünktõl különbözõnek akarja látni az igazi-igaz valóságot, amely így hamis reményeket táplál, közöttük a legabszurdabbat, "a leginkább megvetésre méltó"-t, "a személyes halhatatlanság szégyenletes taná"-t (Az Antikrisztus, 41) – ez a fontos hozama számunkra Nietzsche az antikot illetõ új látásmódjának, számunkra, akik átéltük a hamis ígéretek mozgalmai okozta szörnyûségeket; ezért lett Nietzsche ma, az ezredfordulón ismét olyan népszerûvé. A kérdés csak az, hogy vajon Nietzsche attitûdjébõl nem következik-e minden szörnyûségnek a tudomásul vétele, mint ami az élethez, az ember létéhez hozzátartozik?
      Nem így látom. Az életnek a görögök tragikus szemléletével egybehangzó elfogadása, amely tudomásul veszi a szenvedést, a harcot, az idegenséget, s mindenek elõtt a halált, mint ami hozzátartozik az élethez, éppen az ellenkezõje a nihilizmusnak, amit Nietzsche azon világszemlélet következményének tekint, amely az igazságnak tekintett hamis ígéretekre épül. A morál genealógiájához címû mûvében (III/27) a következõket mondja: "…mi lenne a mi egész létünk értelme, ha nem az, hogy az igazság ilyetén akarása bennünk mint probléma ébredjen önmaga tudatára? … Semmi kétség, az igazság akarásának emez öntudatosodása folytán a morál most fokozatosan elpusztul: száz felvonásos nagy színjáték veszi ily módon kezdetét, a legfélelmetesebb, a legtöbb kérdést felvetõ, s talán legtöbb reményt hozó színjáték, mely a következõ két évszázadra vár…" (Vásárhelyi Szabó László ford.) Az "igazság akarásának" következményeként, annak következményeként, hogy az európai történelemben megalapozatlan, hamis meggyõzõdéseket örök igazságokként kezeltek, szükségképpen elkövetkezett a nihilizmus kora. De ezen félelmetes, sok kérdést felvetõ, és mégis talán reményt hozó közjáték híján semmiféle lehetõsége nem lenne az olyanfajta lény megszületésének, amely képes igent mondani az életre, amely képes túllépni a filozófia és a keresztény vallás következményein.
      Ismét egy utópia, amely most éppen arra ösztönzi az embert, hogy tagadván a zsidó-keresztény kultúra minden értékét, melyek azért csak-csak megszelídítették a szokásokat és erkölcsöket, váljék elõbb nihilistává, hogy végül is képes legyen leküzdeni a nihilizmust? Ez az a nézet, mellyel Nietzsche mint abszolút hazugsággal radikálisan szembehelyezkedett: a hegeli dialektika. Nézete szerint a zsidó-keresztény kultúra nem szelídítette meg a szokásokat és erkölcsöket. A modernitás embere nem jobb, nem szelídebb, csak õszintétlenebb mint az antik tragikus kultúráé. A zsidó-keresztény kultúra embere nemcsak dekadens, hanem teli van nehezteléssel, gyûlölettel és bosszúvággyal. Nem képes az élet urává válni, nem tud igent mondani az életre annak minden fájdalmával és szenvedésével egyetemben, a vereség benne rejlõ lehetõségével egyetemben. Nem tudja elfogadni végességét, gyûlöli az életet, s ezért veti minden reményét egy másik világba, jöjjön el az akár a halál után, akár itt a földön. Nietzsche persze nem a szelídség ellen van. Aki valaha is olvasta fanatikus és megszállott Antikrisztusában Jézusról, az idiótáról, a félkegyelmûrõl szóló sorait, nem gondolhatja, hogy a szelídséget ne tartaná értéknek. Talán nem véletlen, hogy utolsó leveleit – már szinte teljesen elborultan – vagy "Dionüszosz"-ként vagy "A megfeszített"-ként írta alá. Semmi baja sem volt a szelídséggel, csakhogy úgy gondolta: az emberek, kivéve az olyan rendkívüli személyiségeket mint Buddha vagy Jézus, képtelenek nem érezni ressentment-t, és bosszúvágyat, ha legyõzik õket. Inkább igent mondani hát az életre és keménynek, néha egyenesen kegyetlennek lenni, minthogy telve legyünk nehezteléssel, ami azután a legszörnyûségesebbekhez vezet, a csõcselék lázadásához, amit a leggonoszabb aszketikus papok arra használnak ki, hogy a maguk hatalmát rendezzék be az egész világon.
      Kereszténységgyûlölete nem irányult Jézus magatartása ellen, Jézus hite ellen, egy hit ellen, amely "nem is formulázza meg önmagát – él, szembeszegül a formulákkal" (Az Antikrisztus, 32), gyûlölete nem irányult az Evangélium ellen, az örömhír ellen; gyûlölete Szent Pál tanítása ellen irányult, amely eltorzította az eredeti örömhírt, kiforgatván egész értelmét. "Az »Evangélium« pszichológiájának egészébõl hiányzik a bûn és a büntetés fogalma; de hasonlóképpen a jutalomé is. A »bûn« – illetve bármiféle distancia, ami Isten és az ember között áll fenn – erõltetett – épp ez az »örömhír«" (uo. 33). "A gyakorlat az, amit hátrahagyott az emberiségnek: magatartását a bírók elõtt, a fogdmegek, a vádlók elõtt s mindenféle gyalázkodással és gúnyolódással szemben – magatartását a kereszten." (uo., 35) Az öröm, isten birodalma – itt és most a földön: ez volt az üzenet.
      Pál tanításában ebbõl semmi sem maradt. "Az engesztelõ áldozat, ráadásul annak legvisszataszítóbb, legbarbárabb formájában, az ártatlan feláldozása a bûnösök bûneiért! Micsoda irtóztató pogányság! – Jézus ugyanis magát a »bûn« fogalmát szüntette meg – elutasított mindennemû szakadékot Isten és ember között, s saját »örömhíreként« élte Isten és ember egységét… S nem úgy, mint elõjogot! – Ettõl kezdve [ugyanis Pál idejétõl] a Megváltó típusába fokozatosan behatol az Ítéletrõl és a Második Eljövetelrõl szóló tan, a halálról mint mártíriumról s a feltámadásról szóló tan, mellyel az »üdvösség« egész fogalma, az Evangélium teljes és egyedüli realitása semmivé foszlik – mégpedig egy halál utáni állapot kedvéért!" (uo., 41) "Ha az élet súlypontját nem az életbe, hanem a »túlnani«-ba – a semmibe – helyezzük, akkor az életet mint olyat súlypontjától megfosztottuk." (uo., 43) Ez Nietzsche kereszténységkritikájának értelme. Ezzel a tanítással szemben az életre mondott tragikus görög igen – az valami emelkedett, még ha van is valami durvaság és kegyetlenség a görög magatartásban. A görögök jobbak voltak a zsidó-keresztény kultúra képviselõinél. Nemesek voltak – nem csõcselék, rabszolgahad. Õszinték voltak, úgy viselkedtek, ahogy az emberi nemhez tartozók viselkedni egyáltalában képesek lehetnek. Csakis Zarathustra, nem pedig Nietzsche tudott elképzelni egy másfajta magatartást, az emberen túli emberét. Maga Nietzsche csak az embert ismerte.