Mitcsinálsz most?, kérdezte egy barátom. A Thalassát
olvasom, válaszoltam. Mire õ: legalább tanulsz valamit.
Igaza volt. Ha a Thalassát olvasom mindig tanulok valamit.
Meg tudok talán érteni valamit, amit eddig nem tudtam. S
ami ennél többet ér: másként (is) kezdem
olvasni azt, amit éppen olvasok. Bizonyára nem úgy,
mint egy szakmabeli pszichoanalitikus, de a magam módján.
Õszintén szólva, kizsákmányolom a
Thalassát.
Most például Proust olvasása közben vettem
kezembe a Thalassa 98/23. számát, benne több
szép filozófiai írással, de ezekrõl
nem beszélek. Megdöbbentett Alekszandr Etkind dokumentációja
Sabina Spielrein életérõl, haláláról
és szerepérõl Jung és Freud életében,
mert hirtelen az a gyanúm támadt, hogy a Fehér
Hotel hõsnõjét Thomas valahogyan Sabináról
mintázta. Vagy ha nem róla mintázta, akkor kitalálta
Sabinát. Ez elsõsorban azért döbbentett meg,
mert Fehér Ferenc többek között errõl a könyvrõl
is elmélkedett a Thalassa egy korai évfolyamának
egyik számában (1993/1).
De mivel most éppen Proustot olvasom, akaratlanul is az ragadta
meg figyelmemet a Thalassa írásai közül,
ami olvasmányomat egy más perspektívából
világította meg. Persze, egész könyvtárakat
írtak össze Proustról pszichoanalitikai alapon (is),
de én ennek a könyvtárnak köteteit nem ismerem
és nem is akarom megismerni. Szellemi fûszereket keresek és
nem készételt. Ilyen fûszereket találtam a Thalassa
említett számában Lacan tanulmányában
továbbá azokban a részletekben, melyeket Ábrahám
Miklós és Török Mária könyvébõl
közöltek. A fûszereket ízét rövid idézetekkel
érzékeltetném. Lacan írja: "a szeretet iránti
igény és a vágypróba dialektikája az,
ami a fejlõdés rendjét diktálja"; Ábrahám
és Török többek között így fogalmaznak:
A melankóliások látszólag önmaguknak okoznak
fájdalmat, de valójában saját testüket
adják kölcsön egy fantomszerû szerelmi tárgynak...
Mégis, fel kell tennünk a kérdést: vajon a melankóliás
tényleg szereti a fantomtárgyat? Nos, ezeket a gondolatokat
nem lehet egyszerûen Az eltûnt idõ nyomában
elbeszélõ-hõsének történetére
alkalmazni, hiszen minden élet egyszeri, és a regénybeli
élet még inkább az. Az idézett gondolatok nem
sémák, de új ízt kölcsönöznek
az olvasmánynak.
Az eltûnt idõ nyomában elbeszélõ
fõhõse melankolikus és fantomtárgyakat szeret,
azaz képtelen szerelemmel szeretni, (ahogy gyûlölni is
képtelen) holott állandóan szerelmes. Ez nem az én
értelmezésem, a narrátor maga is így látja
önmagát. Mindig inkább nyitott voltam a lehetõségek
világa, mint a véletlen valóság világa
felé, írja (La Prisonnière). Élvezetének,
szenvedélyének tárgya egy maga alkotta fantomkép,
saját fantáziájának terméke, saját
test- és lélekrésze. Szenvedélyének
csak akkor van (látszatra) objektuma, amíg szenved. A gyász
egy õrjöngésig fokozott féltékenység
formájában és a szerelem nála egybeesnek.
Vágy uralja, de a Másikban, ha egy pillanatra azt hiszi,
hogy birtokolja legyen az férfi vagy nõ , nem leli örömét.
Nemcsak arról a régi Platóntól is ismert gondolatról
van szó, hogy arra vágyunk amit nem birtoklunk, hanem valami
másról is. A könyv narrátora képtelenné
teszi magát a birtoklásra mindaddig, amíg a Másik
önmaga marad, amíg valóban egy Másik, amíg
tõle függetlenül is cselekedhet, amíg rajta, azaz
saját fantáziavilágán és emlékvilágán
kívül létezik. De ha a Másik nemcsak benne, hanem
tõle függetlenül is él, tehát él,
ha nem az elbeszélõ lelkének és emlékezésének
foglya, akkor más is birtokolhatja. Így a szenvedés
kimeríthetetlenné válik, s csak a teljes birtoklással,
a Másik bekebelezésével csillapul. Az idõ megtalálásának
története annak a története is, ahogy a narrátor
mindenkit bekebelez, akit valaha, úgy hitte, szeretett. Bekebelezi
anyját, nagyanyját, apját, nagynénjét,
az asszonyokat és a barátokat is. Így szünteti
meg a lehetõség feltétlenségében a valóság
véletlenszerûségét. De ez a vágy végét
is jelenti.
A szeretet- és vágypróba, azt hihetnénk,
nincs ebben a regényben elrejtve. Hiszen ez az egyetlen élmény,
melyre az Én-hõs emlékszik mielõtt még
emlékezni kezdene, a mindennapi szorongása, ahogy a mamára
vár, hogy feljöjjön hozzá, és elalvás
elõtt megcsókolja. A csókkal a szorongás véget
ér, de csak azért, hogy másnap és minden nap
újra ismétlõdjön. Mikor egy szorongásrohamában
a hõs elhatározza, hogy juszt sem alszik el addig, amíg
anyja nem jön fel hozzá, végül az apa lesz az,
aki kimondja, hogy a gyerek boldogtalan, s ezért a mama jobb, ha
teljesíti vágyát. De mikor a mama végül
ott alszik nála, akkor, így emlékszik a narrátor,
boldognak kellett volna lennie, de nem volt az. Fekete dátum
maradt örökre ez a nap az õ kalendáriumában.
A szeretet- és vágypróbán úgy esett
át, hogy vágya megvalósulását szerencsétlenségnek
érezte.
Az Én-hõs kötöttsége az anyához
nem ödipális jellegû. Nem jár sem az apa elleni
agresszióval, sem a késõbbi apa-helyettesek (mint
Swann) elleni agresszióval. Apját is magába szervíti
éppen úgy, mint anyját (úgy kezd beszélni,
írja, mint az anyja, úgy kopogtat az ajtón, mint az
apja). Ebben a hosszú regényben az anya a továbbiakban
alárendelt szerepet játszik. De az elõbb röviden
összefoglalt jelenet sémája megmarad, és állandóan,
bár variációkkal, ismétlõdik. (Ez megint
a narrátor saját megjegyzése.) Nagyon kevéssé
hiszem el azonban az Én-hõsnek, hogy amit könyvében
elmondott élmény valóban az õstörténet.
Hiszen a fiú pszichikai karaktere már teljesen készen
állt mielõtt sor került volna ennek az éjszakának
a traumájára. Már korábban meg kellett, hogy
írva legyen az a szerep, melyet ezen az éjszakán M.-mel
fog játszani, s melyet mindig újra és újra
eljátszik majd. De ennek csak akkor lenne jelentõsége,
ha itt az õstörténet traumájának felderítésérõl
beszélnénk. De nem arról van szó. Nem a psziché
kialakulásának történetérõl, hanem
egy ember saját pszichéjéhez és vágya
objektumaihoz való sajátos viszonyának születésérõl,
s ezzel az emlékezõnek, azaz az írónak mint
írónak a születésérõl. A kisfiú
a felnõtt író emlékezetében magát
betegnek értelmezi (hiszen ha nem lenne beteg, akkor uralkodni tudott
volna vágyán). Azzal, hogy anyját felküldi hozzá
éjszakára, az apa elismeri betegségét, s az
apa nyomán végül az anya is. Ettõl kezdve a narrátor
belsõ életének eseményei tünetekké
válnak, a megfigyelés tárgyaivá, esztétikai
tárgyakká, pontosan úgy, mint környezetének
eseményei és tárgyai, mint egy cipõ, egy bútordarab,
egy gesztus, egy naplemente. Az elbeszélõ önmagát
egyszer etnográfusnak, máskor botanikusnak írja le:
saját lelki rezdüléseinek éppen úgy etnográfusa
és botanikusa, mint a hölgyek öltözködésének
vagy beszédmodorának, a cselédek viselkedésének
vagy egy színházi elõadásnak. Két elveszett
idõ van: egy külsõ és egy belsõ, de az
emlékezetben ez a kettõ egy. Csak az tud szeretni, aki odaadja
magát másnak. Ennek a regénynek az Én fõhõse
sosem tudta odaadni magát senki ember fiának/lányának.
De nem narcisztikus, s nem is mazochista. Csak megismételhetem azt,
amit maga mondott magáról: fantáziáját
többre értékelte a valóságnál.
Hõsünk boldog volt a lehetõségek világában,
mert fantom objektumát saját vágyainak megfelelõen
irányíthatta, és hideggé vált, unatkozott
egy valóságos kapcsolatban, kivéve, ha féltékeny
volt. Mert akkor fantáziája megint szabadon szárnyalt,
s mert fájt, mert a betegség egyik formája, egyik
tünete volt.
Ez a látszatra olyan szubjektív Én-regény
hihetetlenül tárgyszerû, majdnem szakszerû kor-
és kórtörténet. Ami a kórtörténetet
illeti, a szélsõségesen melankolikus személyiség
kórtörténete. Így ábrázolták
a melankóliát más nagy költõk is. Shakespeare-nél
például a melankolikus hõsök mint Jacques
szintén nagyszerû megfigyelõk, elsõrendû
önelemzõk, és nem bánják, ha szenvednek.
De Jacques nem író, azonban M. az, s így a melankolikus
személyiség pszichikai és szellemi potenciáit
a kreatív Thanatos szolgálatába állítja.
Proust regényének narrátora nem a mama csókjára
vágyik, nem a gyerek ágyába vágyik vissza,
hiszen a mama már benne van, a mama már régen õ
maga. A narrátor nem vágyik nirvánára sem,
mert az az emlékezés megszûnése, megsemmisülése.
Proust elbeszélõjének gyönyöre a vágy
és birtoklás egybeesése maga az emlékezés
aktusa, az írás aktusa, a múlt bekebelezése.
A vágy és birtoklás, a fantázia és a
történés, a belsõ és a külsõ
egybeesése: a mindenhatóság megtapasztalása
nagyzási hóbort nélkül. Furcsa, de így
van: hatalmas sikertörténet ez, hiszen a gyermek szorongó
kiszolgáltatottsága az emlékezés/bekebelezés/írás
folyamatában mindenhatósággá transzformálódik.
Minden álom valóra válik itt a szerelem álmai
kivételével, hiszen csak a szerelemben lenne szükség
arra a Másik Másikra.
A Thanatoshoz vezetõ út itt is, mint annak idején
Platónnál, az emlékezésen keresztül vezet,
azonban egy nagyon nem platóni módon Proustnál az
emlékezés egyúttal írás. A visszatérés
maga az írás gesztusa. De ez a Thanatoshoz vezetõ
út, nem a Thanatos. A Thanatos nem az emlékezés, hanem
az emlékezés vége: nem a valóság hanem
a lehetõség elmúlása. Ha azt írom a
regény végére, hogy Vége, akkor vége.
Végül oda muszáj írni a regény végére,
hogy Vége: az írás/emlékezés/bekebelezés
a narrátor élete, de az író/emlékezõ/
narrátor vágya, hogy eljusson a birtoklás teljességéhez,
hogy végre leírhassa: Vége. Proust halála a
regény vége. Vágyik a halálra, azaz vágyik
a beteljesülésre, az írás/emlékezés
befejezésére.
Sok minden más is gondolkodásra inspirált a Thalassa
1998/23 számából. Örülök, hogy
olvastam, ahogy olvastam sok más számot is. Igaza volt a
barátomnak, legalább tanultam valamit.
|