Heller Ágnes

THALASSÁBAN TALLÓZVA

 

Mitcsinálsz most?, kérdezte egy barátom. – A Thalassát olvasom, válaszoltam. Mire õ: legalább tanulsz valamit. Igaza volt. Ha a Thalassát olvasom mindig tanulok valamit. Meg tudok talán érteni valamit, amit eddig nem tudtam. S ami ennél többet ér: másként (is) kezdem olvasni azt, amit éppen olvasok. Bizonyára nem úgy, mint egy szakmabeli pszichoanalitikus, de a magam módján. Õszintén szólva, kizsákmányolom a Thalassát.
      Most például Proust olvasása közben vettem kezembe a Thalassa 98/2–3. számát, benne több szép filozófiai írással, de ezekrõl nem beszélek. Megdöbbentett Alekszandr Etkind dokumentációja Sabina Spielrein életérõl, haláláról és szerepérõl Jung és Freud életében, mert hirtelen az a gyanúm támadt, hogy a Fehér Hotel hõsnõjét Thomas valahogyan Sabináról mintázta. Vagy ha nem róla mintázta, akkor kitalálta Sabinát. Ez elsõsorban azért döbbentett meg, mert Fehér Ferenc többek között errõl a könyvrõl is elmélkedett a Thalassa egy korai évfolyamának egyik számában (1993/1).
      De mivel most éppen Proustot olvasom, akaratlanul is az ragadta meg figyelmemet a Thalassa írásai közül, ami olvasmányomat egy más perspektívából világította meg. Persze, egész könyvtárakat írtak össze Proustról pszichoanalitikai alapon (is), de én ennek a könyvtárnak köteteit nem ismerem és nem is akarom megismerni. Szellemi fûszereket keresek és nem készételt. Ilyen fûszereket találtam a Thalassa említett számában Lacan tanulmányában továbbá azokban a részletekben, melyeket Ábrahám Miklós és Török Mária könyvébõl közöltek. A fûszereket ízét rövid idézetekkel érzékeltetném. Lacan írja: "a szeretet iránti igény és a vágypróba dialektikája az, ami a fejlõdés rendjét diktálja"; Ábrahám és Török többek között így fogalmaznak: A melankóliások látszólag önmaguknak okoznak fájdalmat, de valójában saját testüket adják kölcsön egy fantomszerû szerelmi tárgynak... Mégis, fel kell tennünk a kérdést: vajon a melankóliás tényleg szereti a fantomtárgyat? Nos, ezeket a gondolatokat nem lehet egyszerûen Az eltûnt idõ nyomában elbeszélõ-hõsének történetére alkalmazni, hiszen minden élet egyszeri, és a regénybeli élet még inkább az. Az idézett gondolatok nem sémák, de új ízt kölcsönöznek az olvasmánynak.
      Az eltûnt idõ nyomában  elbeszélõ fõhõse melankolikus és fantomtárgyakat szeret, azaz képtelen szerelemmel szeretni, (ahogy gyûlölni is képtelen) holott állandóan szerelmes. Ez nem az én értelmezésem, a narrátor maga is így látja önmagát. Mindig inkább nyitott voltam a lehetõségek világa, mint a véletlen valóság világa felé, írja (La Prisonnière). Élvezetének, szenvedélyének tárgya egy maga alkotta fantomkép, saját fantáziájának terméke, saját test- és lélekrésze. Szenvedélyének csak akkor van (látszatra) objektuma, amíg szenved. A gyász – egy õrjöngésig fokozott féltékenység formájában – és a szerelem nála egybeesnek. Vágy uralja, de a Másikban, ha egy pillanatra azt hiszi, hogy birtokolja – legyen az férfi vagy nõ –, nem leli örömét. Nemcsak arról a régi Platóntól is ismert gondolatról van szó, hogy arra vágyunk amit nem birtoklunk, hanem valami másról is. A könyv narrátora képtelenné teszi magát a birtoklásra mindaddig, amíg a Másik önmaga marad, amíg valóban egy Másik, amíg tõle függetlenül is cselekedhet, amíg rajta, azaz saját fantáziavilágán és emlékvilágán kívül létezik. De ha a Másik nemcsak benne, hanem tõle függetlenül is él, tehát él, ha nem az elbeszélõ lelkének és emlékezésének foglya, akkor más is birtokolhatja. Így a szenvedés kimeríthetetlenné válik, s csak a teljes birtoklással, a Másik bekebelezésével csillapul. Az idõ megtalálásának története annak a története is, ahogy a narrátor mindenkit bekebelez, akit valaha, úgy hitte, szeretett. Bekebelezi anyját, nagyanyját, apját, nagynénjét, az asszonyokat és a barátokat is. Így szünteti meg a lehetõség feltétlenségében a valóság véletlenszerûségét. De ez a vágy végét is jelenti.
      A szeretet- és vágypróba, azt hihetnénk, nincs ebben a regényben elrejtve. Hiszen ez az egyetlen élmény, melyre az Én-hõs emlékszik mielõtt még emlékezni kezdene, a mindennapi szorongása, ahogy a mamára vár, hogy feljöjjön hozzá, és elalvás elõtt megcsókolja. A csókkal a szorongás véget ér, de csak azért, hogy másnap és minden nap újra ismétlõdjön. Mikor egy szorongásrohamában a hõs elhatározza, hogy juszt sem alszik el addig, amíg anyja nem jön fel hozzá, végül az apa lesz az, aki kimondja, hogy a gyerek boldogtalan, s ezért a mama jobb, ha teljesíti vágyát. De mikor a mama végül ott alszik nála, akkor, így emlékszik a narrátor, boldognak kellett volna lennie, de nem volt az. Fekete dátum maradt örökre ez a nap az õ kalendáriumában. A szeretet- és vágypróbán úgy esett át, hogy vágya megvalósulását szerencsétlenségnek érezte.
      Az Én-hõs kötöttsége az anyához nem ödipális jellegû. Nem jár sem az apa elleni agresszióval, sem a késõbbi apa-helyettesek (mint Swann) elleni agresszióval. Apját is magába szervíti éppen úgy, mint anyját (úgy kezd beszélni, írja, mint az anyja, úgy kopogtat az ajtón, mint az apja). Ebben a hosszú regényben az anya a továbbiakban alárendelt szerepet játszik. De az elõbb röviden összefoglalt jelenet sémája megmarad, és állandóan, bár variációkkal, ismétlõdik. (Ez megint a narrátor saját megjegyzése.) Nagyon kevéssé hiszem el azonban az Én-hõsnek, hogy amit könyvében elmondott élmény valóban az õstörténet. Hiszen a fiú pszichikai karaktere már teljesen készen állt mielõtt sor került volna ennek az éjszakának a traumájára. Már korábban meg kellett, hogy írva legyen az a szerep, melyet ezen az éjszakán M.-mel fog játszani, s melyet mindig újra és újra eljátszik majd. De ennek csak akkor lenne jelentõsége, ha itt az õstörténet traumájának felderítésérõl beszélnénk. De nem arról van szó. Nem a psziché kialakulásának történetérõl, hanem egy ember saját pszichéjéhez és vágya objektumaihoz való sajátos viszonyának születésérõl, s ezzel az emlékezõnek, azaz az írónak – mint írónak – a születésérõl. A kisfiú – a felnõtt író emlékezetében – magát betegnek értelmezi (hiszen ha nem lenne beteg, akkor uralkodni tudott volna vágyán). Azzal, hogy anyját felküldi hozzá éjszakára, az apa elismeri betegségét, s az apa nyomán végül az anya is. Ettõl kezdve a narrátor belsõ életének eseményei tünetekké válnak, a megfigyelés tárgyaivá, esztétikai tárgyakká, pontosan úgy, mint környezetének eseményei és tárgyai, mint egy cipõ, egy bútordarab, egy gesztus, egy naplemente. Az elbeszélõ önmagát egyszer etnográfusnak, máskor botanikusnak írja le: saját lelki rezdüléseinek éppen úgy etnográfusa és botanikusa, mint a hölgyek öltözködésének vagy beszédmodorának, a cselédek viselkedésének vagy egy színházi elõadásnak. Két elveszett idõ van: egy külsõ és egy belsõ, de az emlékezetben ez a kettõ egy. Csak az tud szeretni, aki odaadja magát másnak. Ennek a regénynek az Én fõhõse sosem tudta odaadni magát senki ember fiának/lányának. De nem narcisztikus, s nem is mazochista. Csak megismételhetem azt, amit maga mondott magáról: fantáziáját többre értékelte a valóságnál. Hõsünk boldog volt a lehetõségek világában, mert fantom objektumát saját vágyainak megfelelõen irányíthatta, és hideggé vált, unatkozott egy valóságos kapcsolatban, kivéve, ha féltékeny volt. Mert akkor fantáziája megint szabadon szárnyalt, s mert fájt, mert a betegség egyik formája, egyik tünete volt.
      Ez a látszatra olyan szubjektív Én-regény hihetetlenül tárgyszerû, majdnem szakszerû kor- és kórtörténet. Ami a kórtörténetet illeti, a szélsõségesen melankolikus személyiség kórtörténete. Így ábrázolták a melankóliát más nagy költõk is. Shakespeare-nél például a melankolikus hõsök – mint Jacques – szintén nagyszerû megfigyelõk, elsõrendû önelemzõk, és nem bánják, ha szenvednek. De Jacques nem író, azonban M. az, s így a melankolikus személyiség pszichikai és szellemi potenciáit a kreatív Thanatos szolgálatába állítja.
      Proust regényének narrátora nem a mama csókjára vágyik, nem a gyerek ágyába vágyik vissza, hiszen a mama már benne van, a mama már régen õ maga. A narrátor nem vágyik nirvánára sem, mert az az emlékezés megszûnése, megsemmisülése. Proust elbeszélõjének gyönyöre – a vágy és birtoklás egybeesése – maga az emlékezés aktusa, az írás aktusa, a múlt bekebelezése. A vágy és birtoklás, a fantázia és a történés, a belsõ és a külsõ egybeesése: a mindenhatóság megtapasztalása nagyzási hóbort nélkül. Furcsa, de így van: hatalmas sikertörténet ez, hiszen a gyermek szorongó kiszolgáltatottsága az emlékezés/bekebelezés/írás folyamatában mindenhatósággá transzformálódik. Minden álom valóra válik itt a szerelem álmai kivételével, hiszen csak a szerelemben lenne szükség arra a Másik Másikra.
      A Thanatoshoz vezetõ út itt is, mint annak idején Platónnál, az emlékezésen keresztül vezet, azonban egy nagyon nem platóni módon Proustnál az emlékezés egyúttal írás. A visszatérés maga az írás gesztusa. De ez a Thanatoshoz vezetõ út, nem a Thanatos. A Thanatos nem az emlékezés, hanem az emlékezés vége: nem a valóság hanem a lehetõség elmúlása. Ha azt írom a regény végére, hogy Vége, akkor vége. Végül oda muszáj írni a regény végére, hogy Vége: az írás/emlékezés/bekebelezés a narrátor élete, de az író/emlékezõ/ narrátor vágya, hogy eljusson a birtoklás teljességéhez, hogy végre leírhassa: Vége. Proust halála a regény vége. Vágyik a halálra, azaz vágyik a beteljesülésre, az írás/emlékezés befejezésére.
      Sok minden más is gondolkodásra inspirált a Thalassa  1998/2–3 számából. Örülök, hogy olvastam, ahogy olvastam sok más számot is. Igaza volt a barátomnak, legalább tanultam valamit.

 

»Vissza az írás elejére« »Következõ írás « »Várjuk véleményét, észrevételeit!«