Juliet Mitchell
TRAUMA, FELISMERÉS ÉS A NYELV HELYE*
A pszichoanalízis tudománya bõvelkedik a trauma
különféle meghatározásaiban. Saját
definícióm egyszerû lesz: A trauma legyen fizikai
vagy pszichikai természetû valamely védõréteg
olyan mérvû sérülése, hogy az már
nem kezelhetõ azokkal a mechanizmusokkal, amelyekkel a fájdalmat
és a veszteséget általában kezelni szoktuk.
A sérülés annyira súlyos, hogy még ha
számítunk is az esemény bekövetkezésére,
a hatást akkor sem lehet megjósolni. A szorongásnak
mint figyelmeztetõ jelnek ezért nemigen vehetjük hasznát.
Egy beteg rokon elhalálozása vagy egy sérült
végtag amputálása elõre látható,
de ha az esemény traumatikusnak bizonyul, hasztalan az elõrelátás.
A trauma nem idejében hasít belénk. |
1. |
Tom Brown, ez az érett férfikor elsõ éveiben
járó sikeres ember, elmesélte nekem, hogy amikor jóval
fiatalabb volt, megfordult fejében az a gondolat, hogy anyja esetleg
valójában él valahol, ám még ha így
volna is, és találkozhatna vele, akkor sem ismerné
fel õt. Elmondta azt is, hogy tényleg történt
valami ehhez hasonló: kamaszkorában volt egy nagyon komoly,
több mint három éven át tartó kapcsolata.
Amikor a lány szakított vele, teljesen összeomlott.
Néhány évvel késõbb a lány "váratlanul"
fölhívta õt, õ pedig nem ismerte fel. Bár
tudta, hogy kicsoda, nem volt képes ráismerni a hangjára
sem a telefonban, sem a hívás után. Együtt töprengtünk
a felismerés e hiányának természetén.
Tudta, hogy kicsoda a lány, különösebben még
csak meg sem lepõdött a jelentkezésén, teljes
egészében föl tudta idézni a kapcsolatukat; mégsem
ismerte fel. A felismerés képességérõl
beszélgetve egyetértettünk abban, hogy a kognitív
és az affektív felismerés a tudás és
érzés közötti szakadék nem igazán
alkalmas Tom élményének magyarázatára,
de még leírására sem. |
2. |
Mrs. Peters megkért, hogy nevezzem meg számára
a testrészeit. Azt sem várta el tõlem (mint ahogyan
bárki mástól sem), hogy felismerjem õt, eltekintve
afféle külsõ jelzésektõl, mint az idõpont,
amikorra látogatását rögzítettük
ha máskor jött, bizonyos volt benne, hogy nem tudom, kicsoda
is õ. Mrs. Peters egyfajta jelenkori holocaustban élt; minden
percben a saját vagy valaki más halálától
rettegett. Aggasztott, hogy meggondolatlan viselkedése szuicid jellegû.
Ezek a vonások azonban a baleseti hajlamot és az önmagukat
súlyosan veszélyeztetõ gyerekeket juttatták
eszembe. Azokat, akik így szeretnének vészjelzéseket
adni valamirõl, ami traumatikus a környezetükben, valamirõl,
amit nem tudnak szavakba foglalni. Mrs. Peters már fiatal felnõtt
lány volt, amikor apja, valószínûleg verekedés
áldozataként, meghalt. Mint életében már
annyiszor, inkább zavart és bizonytalanságot érzett,
mintsem a tudomására jutottakkal összhangban álló
érzelmeket. Miközben Mrs. Peters gyerekkorában olyan
közösségben élt, amelyben az alkohol tilos volt,
és amelyben apját az idõsebbeknek kijáró
tisztelettel kellett volna övezni, Mrs. Peters apja krónikus,
önkontrollját vesztett alkoholistává vált. |
3. |
Mrs. Peters nagyjából kilencéves volt, amikor a
következõ intellektuális döntésre jutott:
mivel mindenki jogában állónak érezte bizonyosan
állítani, hogy ez az ember az apja, jobbnak látta
egyetérteni velük. Ez a döntés egyenértékû
volt Mrs. Rose nehézségeivel az olvasás megtanulásában.
Az önkényesség elfogadásával kapcsolatban
Mrs. Petersnek is nehézségei voltak. Mrs. Rose és
Mrs. Peters ugyanazon érem két oldalát mutatta meg:
Mrs. Peters az önkényességet saját akaratából
való mûködésmóddá tette ami természetesen
önellentmondás. Azt az önkényes kijelentést,
amely szerint jobban teszi, ha ezt az embert apjaként ismeri el,
Mrs. Peters megerõsítette; de mivel teljes egészében
saját ellenõrzése alá vonta, ura, nem pedig
rabja volt, ezért nem volt számára jelentõsége.
Amikor Mrs. Peters kezdett rájönni arra, hogy a szónak
lehet referense, és fordítva, megbénult a nyelve,
illetve afóniássá vált. Végül képes
volt elmondani, hogy látja a szavakat a fejében, de nem tudja
onnan kiszedni õket. Hozzáfûzte, hogy ehhez az élményhez
a szélütés nagyon hasonló lehet. Elmozdulását
a referensek nélküli nyelvtõl a beszédképtelenség
felé az a felismerés váltotta ki, hogy gondoltam rá,
amikor nem volt ott. Ez szörnyû sokkot jelentett számára.
Mrs. Peters és Mrs. Rose mindketten azt hitték, hogy sohasem
verem ki õket a fejembõl. Mrs. Rose olyan emberekrõl
és eseményekrõl beszélt nekem, akikrõl
és amelyekrõl semmiféle tudomásom nem volt,
mintha én éppúgy ismerném õket, mint
õ (e feltételezés bizonyos fokához gyakran
az analitikus szituáció vezet nála azonban minden
mértéket és makacsságot felülmúlt).
Ez csak látszólag állt ellentmondásban a sokkal,
hogy a távollétükben gondolni tudtam rájuk. Ha
sohasem lennék nélkülük, akkor mindketten hihetnék
úgy, hogy nem tudok gondolni rájuk, ha nincsenek jelen. Ahhoz,
hogy távollétükben gondoljak rájuk, tudnom kellett
volna, hogy nem szükségképpen tudom, mit tesznek vagy
gondolnak éppen, mivel õk és én különálló
lények vagyunk. "[…] paradox módon még a szimbolikus kapcsolatok elleni támadásról nevezetesen (amint a mentális patológia súlyosabb eseteibõl tudjuk) a zavarra és összeomlásra való törekvésrõl is kiderülhet, hogy a szervezettségre irányuló aktív erõfeszítést foglal magában, amely kívánatosabb a felfoghatatlan szituációkban elmerülõ passzivitásnál. Esetünkben ugyanis a szelf szubjektív magja az, ami létrehozza a rendetlenséget, ellentétben azzal, amikor a kaotikusnak érzékelt környezet temeti maga alá". (16) Ez a folyamat azonban egyénenként más és
más. Mrs. Peters számára a rendetlenség fölötti
uralom fenntartása kétségtelenül fontos volt,
de ugyanilyen fontos volt a zavar létrehozásából
nyert izgalom is. Ez visszájára fordította a traumát
a fájdalomból öröm fakadt, vagy Bion szavaival,
erotizálódott valami elhibázott. |
4. |
A halál vagy elhagyatás általi veszteség
volt az az esemény, ami ezeket a betegeket a reflexivitás
hiányának állapotába taszította, vagy
vissza abba a szkizmát megelõzõ helyzetbe, amelyben
a szülõtõl különbözõnek láthatták
magukat. A sérülést okozó esemény a szelf
törlését hozza létre, amely ezután olyan
régi minták követése által él tovább,
amelyekben a felismerés alapvetõ és ugyanakkor bizonytalan.
A régi minta csupán ismétlõdni és újraérvényesülni
képes; változni képtelen, mert nem válhat történetivé.
Nem válhat azzá, ami, azaz részévé a
múltnak, mert ahogyan megélik, az a jelen, amely másként
üres volna nélküle. Ez a jelenként használt
múlt azonban a szelf áldozatként való eltörlésének
a konkretizálása. Ha valakit meggyaláz egy esemény,
jelenlétét egy elõzõ élmény által
kell megmutatnia, amelyben áldozat volt, mert a hiány aktualizálhatóságának
egyetlen módja az áldozatként létezés.
Max Hernandez betegének megerõszakolását senki
sem vette észre (ez a fel-nem-ismerés pedig az élménnyel
együtt õt is eltörölte). A terapeuta számára
viszont csak úgy volt képes ábrázolni ezt,
hogy önmagát nem kívánt figyelem áldozataként
tüntette föl. Winnicott szerint nincs csecsemõ anya nélkül;
kiterjeszthetjük ezt az állítást a gyermekkorra
is. A nukleáris család azt a kérdést veti föl,
hogyan lehetséges szülõ nélkül gyermeknek
lenni. Ha egy szülõ meghal, vagy eltûnik, kicsoda vagy
micsoda a hátrahagyott csecsemõ vagy gyermek? Nem az identitás,
hanem a helymeghatározás kérdése ez.
or coins, or better, like swarming bees. I confess I am only broken by the sources of things; as if words were counted like dead bees in the attic, unbuckled from their yellow eyes and their dry wings. I must always forget how one word is also to pick on another, to manner another, until I have got something I might have said… but did not. Your business is watching my words. But I admit nothing…7 Úgy vélem, ha egy véletlen, egy baleset, egy esemény vagy helyzet sérülést okoz a védõpajzson, a személyiség az elviselhetetlen nehézségekre adott régi válaszait eleveníti fel, olyanokat, amelyek másként sohasem kerülnének napvilágra. Ezek lehetnek viselkedésbeliek, testiek, de lehetnek nyelviek is, amilyen az imitáció nyelve, és egyszersmind az elsõdleges folyamat felépítésének nyelve. Az álom nem az másodlagos folyamatok logikájával dolgozik, hanem azzal, amit Freud sûrítésnek, eltolásnak és szimbolizációnak hívott, majd Lacan, a nyelvészet fogalmainak felvonultatásával metaforává, metonímiává és szimbolizációvá nevezett át. A traumatikus nyelv az álmok vizuális nyelvének verbális változata; a szavak metaforák, hasonlatok és szimbolikus megfeleltetések; a bensõséges, de bensõvé mégsem vált tárgyak státuszával rendelkeznek; és inkább válnak az érzés, mintsem a jelentés kifejezõdéseivé. Pándy Gabi és Hárs György Péter
fordítása |
»Vissza a tanulmány elejére« | »IRODALOM« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |
»Vissza a tanulmány elejére« | »JEGYZETEK« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |
»Vissza a tanulmány elejére« | »Következõ tanulmány« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |