Lust Iván
VÁGY ÉS HATALOM
A PSZICHOANALITIKUS KULTÚRAKRITIKA SZÜKSÉGESSÉGÉRÕL*
"Ha tehát van egy felsõbb hatalom, amelyik használni akar, s talán használ is engem, annak tenyerébe belesimulok, legalábbis finoman kidolgozott eszközeként; mert ha nem, akkor semmi vagyok, s egyszeriben magamra maradok a félelmetes ûrben." (Kafka, 1912. november 1.) |
|
"a hatalom demoralizál, a hatalom igazolásra szorul a hatalomgyakorlás csak valamilyen morális célja révén kaphat igazolást, nyerhet felmentést." (Bibó, 1947. január 13.) |
|
Bevezetés |
Freud a szublimáció fogalmával mindig olyan folyamatokat
jelöl, amelyek során az ember a vágyból valami
ideálist, emelkedettet, egyszóval szublimáltat hoz
létre írja Ricoeur. A kifejezés egyben egy bizonyos
eltolódásra is utal folytatja , a súlypont eltolódására
az elfojtottról az elfojtóra. Ezáltal az értelmezés
kikerülhetetlenül a kulturális jelenségek területére
vezet; az elfojtó instancia egy társadalmi tény, a
tekintély, az autoritás pszichológiai kifejezõdése.
Az autoritás szilárd, történelmi alakzatok formájában
jelenik meg, mint a család, a morál, a tradíció,
explicit és implicit tanítások, politikai és
egyházi hatalom, a büntetés és a társadalmi
szankciók. A Vágy nincsen egyedül, az elfojtóban
meglelte Másikját, az autoritást, amely benne lakozik
[kiemelés L. I.]. A pszichoanalízis megvilágításában
a szokások, a hit, az intézmények története,
minden történet besorolódik a vágy és
az autoritás összeütközésének nagyszabású
történetébe írja Ricoeur (1965/1974). |
A tekintély eróziója |
Mivel a pszichoanalitikus kultúrakritika helyét "vágy
és autoritás összeütközésének
nagyszabású történetében" keressük,
a pszichoanalízis kialakulását, elméleti és
módszertani fejlõdését tágabb kulturális
és történelmi kontextusában kell végiggondolnunk.
Ha a század történelmi, gazdasági-politikai és
kulturális folyamatait a szubjektum és hatalom viszonya szempontjából
közelítjük meg, akkor a tekintély és a hatalom
szerepének, megnyilvánulási formáinak jelentõs
változásait láthatjuk. Ezek a változások
a tekintély erózióját és vele párhuzamosan
a tekintély rekonstrukciójának kísérleteit
hozták magukkal. A Nyugat gyönyörû õsze Az amerikai Ford gyárban 1908-ban készül el az elsõ
T-modell, amely hihetetlen sikert ért el, és amelyhez a futószalagon
történõ összeszerelés "forradalmi"
újítása kapcsolódik. A futószalag a
termelés hatékonysága érdekében szakít
a tradícióval, az emberi munkát az egész produktum
értelmes összefüggésébõl kiszakítva,
apró mozaikokra darabolja fel. Ugyanebben az évben készül
el Picasso botrányt kavaró képe, az Avignoni kisasszonyok,
amely a tradicionális perspektíva és látásmód
elvetését jelzi, az ábrázolt tárgyat
részekre bontja, feldarabolja és a vásznon síkban
kiteríti. A fragmentáció, az értelmes egész
felbomlása az új termelési technológia és
az új mûvészeti látásmód közös
eleme. Freud Álomfejtése 1900-ra datálva jelenik
meg, Ferenczi 1908-ban ismerkedik meg Freuddal. Termelõerõk és önmegvalósítás
Ahogyan a neokonzervatív Daniel Bell a polgári társadalom
és a kapitalista termelési mód kialakulásával,
majd pedig jelenlegi, túlérett formájával kapcsolatban
írja, a polgárság azzal forradalmasította a
modern társadalmat, hogy a katonai vagy a vallási aktivitás
helyett a társadalom meghatározó vonásává
a gazdasági aktivitást tette. Ez együtt járt
egy meghatározott kultúrával és az ahhoz tartozó
karakterstruktúrákkal. A kultúrát az önmegvalósítás
gondolata és az egyénnek a tradíció kötelékeibõl
történõ kiszabadulása jellemezte, melynek során
jelentõségüket vesztik a családi, a születéssel
járó elõjogok, az egyén azt "csinál"
magából, amit akar. A karakterstruktúrában
a változást az önkontroll és a kielégülés
elhalasztásának normája jelenti, azaz jól meghatározott
feladatok érdekében végrehajtott célszerû
viselkedés (Bell, 1976/1990). A freudi örökség megosztása
A vágy Másikja (az autoritás), amely benne (a vágyakozó
emberben) lakozik ez az a témakör, amelyre Freud kultúraelméleti
mûveiben a hangsúly helyezõdik, tehát tulajdonképpen
az összeütközés eredményére, arra a
belsõ építményre, amely valahogyan leképezi,
megörökíti az autoritással való ütközéseket.
Az értelmezés valóban a kulturális jelenségek
területére vezet, de ezeket a pszichoanalitikus elsõsorban
pszichikus lenyomatukon keresztül közelíti meg. A pszichoanalitikus
helyzet, amelynek keretei között két ember, a páciens
és a terapeuta rendszeresen találkoznak, nagy hatású
és nagy erejû eszköznek bizonyult a belsõ élet
megismerésében. A közvetlen személyes tapasztalat,
az egzisztenciális élmény ereje és a vágy
nyelvi megjelenítése, a kimondható határainak
folyamatos tágítása olyan felismerésekhez vezetett,
amelyek túlmutatnak a terápián. Kikezdik a felvilágosodás
racionális, autonóm emberének elképzelését,
és a szubjektum és kultúra közötti antagonisztikus
ellentétre hívják fel a figyelmet. Rávilágítanak
az emberi jelenséget mozgató erõk irracionális
jellegére. A pszichoanalízis kimutatja, hogy az alkalmazkodás,
beilleszkedés tulajdonképpeni célja bizonytalan, azaz
kimutatja az értelmes cselekvés értelmetlenségét,
tehát valamennyit felfedez, visszatükröz az objektív
értelmetlenségbõl [kiemelés L. I.] (Adorno,
1946/1980). Továbbá, ahogyan André Haynal írja,
a freudi forradalom [azt is] felfedte, hogy az "irracionálisnak"
ahogyan már azt írók, mint Szophoklész, Shakespeare
és késõbb filozófusok, mint Schopenhauer és
Nietzsche bemutatták struktúrája van (Haynal, 1999).
Az irracionális struktúráját tanulmányozva
folyamatosan a külsõ irracionalitásra, a belsõ
fejlõdés külsõ akadályaira bukkanunk.
Itt, a külsõ és belsõ határán zajlik
a pszichoanalitikus tevékenység, de a határhelyzetbõl
fakadó nehézségek még ma is megoldásra
várnak. Az értelem diktatúrája
A kultúrába való betagolódást, a
szocializáció folyamatát a pszichoanalitikus tapasztalat
alapján eleve konfliktusokkal terheltnek, ellentmondásosnak
látjuk. Vágy és hatalom összeütközésének
egy kulturálisan és pszichikusan rögzített kimenetelét
írja le Freud a felettes-én fogalmával 1923-ban. Korábban
mint erre Nyíri hívja fel a figyelmet az álom
torzító hatásaival kapcsolatban Freud a lélek
belsõ életének jelenségeihez a társadalom
életébõl vesz párhuzamot. "Hol találjuk
a társadalmi életben a lelki folyamat ilyen elferdítését?
Csakis ott, ahol két olyan személyrõl van szó,
akik közül az egyik bizonyos hatalommal rendelkezik és
a másiknak e hatalom miatt reá tekintettel kell lennie. Ez
a másik személy azután eltorzítja a lelki aktusait,
vagy úgy is mondhatjuk, hogy alakoskodik…" (Nyíri, 1980).
Ugyancsak vágy és hatalom ellentétét tükrözi
a hisztéria, amelyért a represszív kulturális
szexuálmorál felelõs. A társadalmi õszintétlenségek
és tilalmak, valamint a pszichés építkezés
összefüggését találjuk meg a felettes-énben,
kibõvítve a kulturális tradíciók és
ideálok továbbadásának pozitív funkcióival. "Az ember azáltal, hogy tudatára jut saját halálra kitettségének, olyan félelemmel telik el, amit különbözõ, halált el nem hárító és mégis a halál felett való diadalmaskodás illúzióját keltõ pótszerekkel tud csak legyõzni; ilyen mindenekelõtt a más ember élete-halála feletti hatalom és az ennek érdekében a másik emberrel folytatott élethalálharc" (Bibó, 1971-72/1986). |
A trauma, mint modell |
A pszichoanalitikus elmélet mindig a terápiás praxissal
szoros kapcsolatban formálódott, és a gyakorlati pszichoanalitikus
munka mindig elõbbre tart, mint az elmélet. A klinikumban
a szenvedõ és másoknak is szenvedést okozó
emberrel találkozunk. Ezekbõl a történetekbõl
és meghallgatásuk során szerzett személyes
élményeinkbõl egyre több és egyre finomabb
felbontású képet kapunk arról, hogy pácienseink
szenvedéseit milyen személyes tapasztalatok alapozzák
meg és tartják fenn. A szenvedéshez vezetõ
tapasztalatokat, egyén és kultúra, vágy és
hatalom összeütközéseit, amelyek végigkísérik
a szocializáció folyamatát, a trauma fogalmában
tudjuk megragadni. Trauma és karakter
A trauma pszichoanalitikus fogalmának mindig erõs morális
és kritikai töltete volt, hiszen a traumatizáló
viszonyok és személyek alapvetõ humánus értékeinkkel
ellenkezõ módon mûködnek. A "rossz" társadalom
viszonyai között traumatizált individuum ebben a diskurzusban
áldozatként jelenik meg. A trauma hatásának
vizsgálatakor az egyik kulcsszó a karakter lehet. A terápiás helyzet egésze felé kiterjesztett figyelem, a nem szóbeli elemek, az egész helyzet atmoszférájának jelentõségét korábban már Ferenczi is hangsúlyozza súlyosan traumatizált páciensek kezelésével kapcsolatban (Ferenczi Sándor, 1913/1982). A kezelési technika kérdésében azonban másfelé halad, mint Reich: a páciens traumáit okozó korai hiányok pótlásával kísérletezik, csakúgy mint késõbb Bálint (Bálint, 1933/1993). Reich egyik technikai megfontolása érdekes számunkra: a karakteranalízis során igyekszünk a fõ ellenállást jelentõ karaktervonást a személyiség egészébõl kiemelni, körülhatárolni, igyekszünk a páciens érdeklõdését ezen vonása iránt felkelteni egészen addig, amíg a páciens képes saját karaktervonását bizonyos távolságból látni, képes egy személyes tulajdonságát tünetként felfogni. A távolságteremtés és elidegenítés során, türelmes pszichoanalitikus munka eredményeként az áttételben leplezetlenül megjelennek azok az ösztönkésztetések, amelyekbõl a karakterellenállás származik (Reich, id. mû). A leírt terápiás folyamat lényegében diskurzusba vonja, a beszélgetés tárgyává teszi a helyzet, a páciens magatartásának, habitusának addig magától értetõdõ, nem tematizálható elemeit, továbbá a pszichoanalitikus felfogásnak megfelelõen az így szóba hozott elemeket összefüggésbe hozza a páciens élettörténetével, vágyai és a szülõi autoritás közötti összeütközések traumatikus történetével. A karaktervonásoknak a páciens lelki ökonómiájában és a konkrét élethelyzetek "túlélésében" egyaránt fontos szerepük volt, és ez reprodukálható az áttételi helyzetben. Ez a munkamód kritikus, leleplezõ, amennyiben a karakteranalízis technikája a viselkedésre, az életformára, a habitusra irányítja a figyelmet és ezekben a látszólag problémamentes, társadalmilag elfogadott, hétköznapi dolgokban felfedezi az egyén élettörténetileg kialakult védekezéseit, a korábbi traumatizáció megmerevedett lenyomatait. A természettudományos Prokrusztész-ágy és az aktuálpolitika által deformált marxizáló megközelítés következtében Reich kritikája azonban a konkrét társadalmi-gazdasági hatások és a konkrét, egyéni testi és lelki reakciók összefüggései felõl a biologisztikus általánosság, a biológiai energiák és a társadalmi viszonyok általánossága közötti elvont antagonizmus felé mozdul el. A karaktervonások beágyazottsága a személyiségbe és a hétköznapi társas létbe olyan kiindulópont, amelyhez a pszichoanalitikus kultúrakritika vissza kell térjen, hiszen a különbözõ karakterek különféle funkciókra teszik alkalmassá a szubjektumokat, és karakterben lecsapódó traumatizációt a társadalom sokféleképpen aknázza ki. A karakter sajátos "realitása", "természetessége", reflektálatlan, automatikus mûködése és terápiás megközelítésének nehézségei arra utalnak, hogy itt a társas hatások, a traumatizáció a szimbolikus feldolgozást kikerülve, elmulasztva vezet struktúraképzõdéshez. Ez a kultúra "beíródásának" sajátos módja, ahol a hatalommal történt ütközések nem az elfojtás felé vezetnek, hanem feldolgozatlan, nem verbális lenyomatok képzõdnek. A problémakör feltárását jóval késõbb az anya- csecsemõ megfigyelések és az attachment kutatások teszik majd lehetõvé. Ezek nyomán a másik személlyel való együttlétre vonatkozó "implicit kapcsolati tudásról" beszélünk. Ez az együttlétek mikéntjére vonatkozik és a procedurális emlékezetben rögzül, nem szimbolizált, de nem is tartozik feltétlenül a dinamikus elfojtás tudattalanjához (Stern, 1998). Megértéséhez a terápiás helyzet egészének, az együttlét ritmusának, koreográfiájának, a "szavak mögötti zenének" (Schore, 1994) a felismerésén át vezet az út. A korai kapcsolat létrehozása kölcsönös,
de semmiképpen nem egyenrangú viszonyt jelent. Az itt lezajló
konfliktusok, ha az általuk okozott izgalom vagy elhanyagolás
traumatikus mértékû, jelentõsen hozzájárulnak
a karakterképzõdéshez, de nem magyarázhatók
az ödipális modellben. A család fentiekben még
elnagyoltan megfogalmazott ideológiaközvetítõ
mûködése közelebbrõl és konkrétabban
lesz vizsgálható az új ismeretanyag birtokában. Trauma és korai fejlõdés
Az egyéni szenvedést okozó hatalmi és függõségi viszonyok, illetve azok pszichés leképezõdésének vizsgálata a pszichoanalitikus munka lényegi része. Az áttétel jelenségének megértése a páciens meghatározó függõségeinek kibomlását és következményeinek enyhítését teszi lehetõvé. Erõs hangsúlyt kap a (szülõi) hatalom szerepe a traumaelméletben, különösen Ferenczinél. A viszontáttétel vizsgálata feltárja az "objektív" valóság társas konstrukcióját és a szubjektum kiszolgáltatottságát a másik szubjektum belsõ folyamatainak, ezáltal fényt vet a hatalmi-függõségi viszonyok tudattalan reprodukciójára is. A korai lelki fejlõdés vizsgálata megvilágítja a kiszolgáltatottság elemi formáinak és az interszubjektivitás kezdeteinek egybeesését és ezzel számos magyarázati, prevenciós és terápiás lehetõséget kínál a destruktivitás késõbbi kialakulásával kapcsolatban. Ferenczi nyomán Bálint Mihály foglalja össze és fejleszti tovább a pszichoanalitikus traumatant. Nézetei szerint a lényeges traumákat a gyermekkorban szenvedjük el. A trauma okozói szülõk vagy más tekintélyszemélyek, akikhez a gyereket intenzív függõségi- és szeretetkapcsolatok fûzik. A trauma három fázisban jön létre. A felnõtthöz bizalmi és függõségi kapcsolat fûzi a gyereket, majd a felnõtt váratlanul vagy ismételten valami ijesztõ, fájdalmas vagy a gyereket túlizgató dolgot tesz. A gyerek fogékony a felnõtt szükségletére vagy fájdalmára, amely a cselekedetet motiválja, és igyekszik felvidítani. Ez a kölcsönös csábítás szenvedélyes cselekedetekhez vagy elutasításhoz vezet. A gyerek ezután nem enged, igyekszik elérni, hogy a játék folytatódjon vagy az elutasítás megszûnjön, ennek során azonban a felnõtt részérõl további elutasításba vagy a történtek tagadásába ütközik (hiv. Dupont, 1998/1999). Mindennek terápiás technikai konzekvenciái is vannak, amelyekre itt nem térhetünk ki. Témánk szempontjából lényeges, hogy
a primer kapcsolatokban elszenvedett rossz bánásmód
és visszaélések a figyelem fókuszába
állítják azokat a személyes és társadalmi-gazdasági
és kulturális hatásokat, amelyek nyomán a szülõk
és más felnõttek kényszerûen vagy önként
traumaokozóvá válhatnak. Tekintély és koherencia
A tekintély eróziójának folyamatát
párhuzamos történelmi-politikai, mûvészettörténeti,
tudományos és lélektani változások történeteként
kell megközelíteni. Ehhez megfelelõ nyelvezetet és
fogalmi keretet találunk a narratív megközelítésben. Felszabadulás és fragmentáció
A "nagy elbeszélések" széttöredezését,
mentalitás- és lojalitásszervezõ erejének
folyamatos csökkenését történelmileg a monarchikus-feudális
hatalom összeomlása alapozta meg, és a folyamat kapitalizmus
fejlõdésével, a nemzetállamok létrejöttével
és a hatalom új formáinak kialakulásával
párhuzamosan haladt elõre. A mutáns autoritás. Kísérletek a tekintély
A két világháború, a hatalmas ipari-technikai
fejlõdés szükségessé tette a civil populáció
és az egész társadalom folyamatos felügyeletét.
Mind a nemzetállam, mind pedig a kapitalista intézményrendszer
fennmaradása a bürokratikus felügyelettõl függ.
Mindez a hatalom gyakorlásában jelentõs változásokat
hozott, így pl. a személyes kontroll személytelen,
formális-jogi szabályozássá válik. Az
uralkodói hatalom átadja helyét a felügyeleti
hatalomnak. A nagyarányú változások során
kialakult a szabadságjogok egyetemes nyugati technikája,
amirõl Bibó így ír: " …a parlamentarizmus,
többpártrendszer, sajtószabadság, bírói
jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással
szemben való bírói jogvédelem együttes
rendszere az egész nyugati kultúrkör egyik legnagyobb,
legmaradandóbb és legsikeresebb társadalomszervezési
teljesítménye…" (Bibó, 1971-72/1986). A demokrácia
fejlõdése mindezek ellenére nem tudta kikerülni
a totalitárius diktatúrák létrejöttét. A szakértõ mint mutáns autoritás
A tekintély rehabilitációjának fejlettebb és enyhébb, rejtett formáit azonban megtaláljuk a demokratikus politizálásban és a magát érték- és politikamentesnek beállító tudományosság államilag támogatott önlegitimációjában is. Utóbbinál a cél a szakértõi hatalomnak mint a gazdasági-politikai hatalommal összefonódott mutáns autoritás hatalmának fenntartása, az eszköz pedig a tartalmilag tudományos, formájában azonban dramatizált, gyakran heroikus történet. A heroikus történetek az emberiség javát szolgáló tudományos felfedezésekrõl, a technikai haladás üdvözítõ hatásáról szólnak. Ez is hazug narratíva, mivel az elõnyöket egyoldalúan, manipulatívan mutatja be. A tudományos-technikai haladás súlyos, romboló környezeti, gazdasági és fõként kulturális hatásait nem említi. Részletezés nélkül utalhatok a legutóbbi idõkbõl az óriási laikus érdeklõdést kiváltó "önzõ gén" elméletére és a kultúrgén, a "mém" elméletére (Dawkins, 1976; Dennet, 1999). Ezek az elméletek a szociáldarwinizmus posztmodern változatai. Problémájuk röviden az, hogy a társadalmi-kulturális változásokat, amelyek érdekek, ideológiák politikai konfliktusában, hatalmi és szabadságtörekvések összecsapásában zajlanak, igyekszenek biológiai, vagy azzal analóg, személytelen információ-reprodukciós folyamatokra redukálni. Ezzel olyan közbeszédet alapoznak meg, ahol elfogadottá válik az, hogy a társadalmi szereplõk nem nagyon lehetnek felelõsek saját értékeik, eszméik alakulásáért, hiszen az nem más mint a mémek önmegvalósítása. Ez a kultúra víruselmélete: nem mi csináljuk a kultúrát, hanem az számunkra befolyásolhatatlan módon megtörténik velünk, mint egy influenza. Kongruens ezzel és a természettudomány képviselõinek mutáns autoritás jellegét bizonyítja a pszichiátria területén zajló tudományos álforradalom: a lelki bajok biológiaivá minõsítése, majd szinte kizárólag a multinacionális gyógyszeripar termékeivel történõ kezelése (Lust, 1997). Az üzenet: nem vagy felelõs azért, ami benned történik, hiszen ezek csak biokémiai folyamatok. A szakember majd irányítása alá vonja ezeket, helyreállítja a "boldogsághormon" termelését. (Lásd pl. a szakértõk nevével összekapcsolt írásokat a témáról a Nõk Lapjában, vagy a "depressziógén" propagálását a napi sajtóban.) Az összefonódás az álsemleges tudomány és az üzleti érdekek között nyilvánvaló. A következmény a saját szabadságát problémái miatt elvesztõ, magát a körülmények áldozataként érzékelõ személyiség autonómiájának tudományos megerõsítéssel zajló felszámolása és beillesztése a fogyasztás kultúrájába. A populáris kultúrában és a tömegszórakoztatásban a narratív koherencia és a "nagy elbeszélések" kulturális fogyasztási tömegcikk formájában történõ rehabilitálása, illetve üzleti kiaknázása zajlik. Ezek a narratívák leggyakrabban az erõ megszerzésérõl, a mások feletti kontrollról szólnak és olyan tradicionális értékrendet propagálnak, amelynek a legerõteljesebben maga az üzenetet közvetítõ médium morál és irányultság nélküli fragmentáltsága mond ellent (Lust,1998). A mutáns autoritás a diszciplináris, felügyeleti
hatalom viszonyai közepette úgy tesz, mintha "uralkodói"
hatalmat gyakorolna. Ez a hamis benne. Legitimációja, egyáltalán
hatalomra kerülése, mûködési lehetõségei
egyáltalán nem felelnek meg az "uralkodói" hatalom
birtokosáénak. Nem uralkodó, hanem hatalomtechnikus,
aktív részese annak a folyamatnak, melyben a hatókörébe
tartozó fizikai, természeti, gazdasági és emberi
folyamatokat technikailag menedzselik. Eközben legitimitását
az "uralkodói" hatalomra való folytonos utalásokkal,
esetleg annak eszközeit jogtalanul felelevenítve teremti meg
és tartja fenn. A választott vezetõ-vezetett viszonyt
a mindkét félben mélyen benne élõ, archaikusabb
uralkodó-alattvaló viszonnyá alakítja. A pszichoanalízis a tekintély de- és rekonstrukciója között
A pszichoanalitikus módszer jól illeszkedik a narratív
koherencia és a Szelf koherenciájának válságába,
de egy sajátos fordulattal túllép a koherencia felbomlásának
puszta bemutatásán. A pszichoanalitikus alapszabály
lényegében intézményesített támadás
a narratív koherencia ellen, mivel a mondanivaló idõi
és értelem vagy jelentõség szerinti strukturálásának,
és mindenféle válogatásnak a kiküszöbölésére
szólítja fel a pácienst. Ezáltal utat nyit
a narratív koherenciában megtestesülõ, az elbeszélhetõséget
és elgondolhatóságot meghatározó,
korlátozó hatalmi viszonyok tanulmányozásának,
kritikájának és dekonstrukciójának.
Ezt a "veszélyes" felforgató tudást azután
igyekszik a tudományos diskurzus "nagy elbeszélésének"
megnyugtató álruhájába öltöztetni.
A pszichoanalízis tárgyának természettudományos
felfogása és még inkább medikalizációja
lényegében a tekintély rekonstrukciójának
kísérlete. A trauma mint a potenciális tér torzulása
A választ a korai, interszubjektív tapasztalatokat formáló
kölcsönhatások vizsgálata útján keressük.
Ide vonatkozó ismereteink részben a pszichoanalitikus klinikumból,
részben pedig a korai anya-gyermek kapcsolat empirikus vizsgálatából
származnak. Kérdésünk, ha úgy tetszik,
az, hogy miként lesz a szülõbõl mutáns
autoritás, és hogyan alapozza meg ezáltal azt, hogy
a felnövekvõ gyermek is azzá válhasson.
e szörnyû társadalom öntõformáiba löttyintve…" (A város peremén) vagy pedig a szubjektumnak lehetõsége, tere potenciális
tere nyílik arra, hogy önmaga felépítésében,
a kulturális tradíció elsajátításában
szabadon, kreatívan vehessen részt. A kulturális jelenségek,
amennyiben a szubjektum képes azokat átmeneti tárgyként
használni, alkalmat adnak számára ahhoz, hogy bárhol,
bármikor létrehozza a maga "transzcendens otthonát"
(Brooks, 1998). Az átmeneti tárgy hatása abból
is fakad, hogy sajátos helyzete folytán bármikor kellõ
erõvel képes felidézni a távollévõ,
eredeti objektet az anyai gondoskodás ritmusát, esztétikáját
(Bollas, 1987) , annak az eredeti háromszöghelyzetnek (anya-csecsemõ-átmeneti
tárgy) az emlékét, amelyben az anya jelenléte
és eltûnése ismétlõdött, és
ahol a távollét teremtette ürességet elõször
töltötte be az átmeneti tárgy, és ahol megkezdõdhetett
a szimbolizáció. A világnak az a darabkája,
amit így átlelkesítünk, nyomban lakhatóvá
válik mindazok számára, akikkel képesek vagyunk
élményeinket megosztani. Trauma és ideológia
A szubjektum már fogantatása elõtt megkezdi létezését a leendõ szülõk fantáziáiban (Leff, 1993). A kulturális meghatározottság ekkor a leendõ szülõk kötõdési történetén (Fonagy, 1999), narcisztikus fantáziáin, félelmein és a leendõ gyermekkel kapcsolatos, fogyasztási és gyermekgondozási szokásokra, a nemek különbségére, a lehetséges életutakra stb. vonatkozó tudásokon, fantáziákon és ideológiákon keresztül érvényesül. Hasonló tényezõk határozzák meg a korai és késõbbi gondoskodást, az elválasztás idejét, az intézményes gondoskodás igénybevételét stb. A korai fejlõdési szakaszban a társadalmi-kulturális hatások fõ közvetítõi a gondozásban részt vevõ személyek. Az anya-csecsemõ kapcsolat empirikus vizsgálata alapján sokat tudunk a kötõdés minõségét meghatározó szülõi attitûdökrõl, tudattalan beállítódásokról. A kötõdés alakulását, a potenciális tér létrejöttét messzemenõen befolyásolják azok az éppen érvényes gyermekgondozási normák, a fogyasztói kultúra által meghatározott gyermekgondozási termékek és szokások, amelyek a gondozó számára éppen rendelkezésre állnak, továbbá azok az objektív anyagi és szociális körülmények, amelyek között a szülõk élnek. A formálódó szubjektum fejlõdési érdekei és a nagyipari termelés és értékesítés érdekei között a gondozói tevékenység teremt kapcsolatot. A társadalmi-gazdasági és kulturális környezet befolyását kritikusan vizsgálhatjuk abból a szempontból, hogy mindezen hatások mekkora mozgásteret, milyen minõségû potenciális teret tesznek lehetõvé a szülõ gyerek kapcsolatban. Így pl. a gyerekkel való meghitt együttlétet és mesélést helyettesítõ tévémûsorok, mesevideók használata nyilvánvalóan nem a gyermeki szubjektum, hanem az ilyen termék gyártóinak és forgalmazóinak érdekeit szolgálják. A két-három éves gyerekek többsége, legalábbis az USA-ban a számukra készült mûsorok jóvoltából már kiválóan tájékozódik a számukra készülõ játékok és egyéb fogyasztási cikkek piacán, amelyet aztán a szülõk örömszerzési céllal megvesznek számukra (Kinder, 1991).
Természetesen nagy egyéni változatosságot
találunk abban, hogy a mindenkori külsõ hatásokat
a szülõk hogyan közvetítik a gyerek felé.
Autonóm, önálló értékrenddel és
kreativitással rendelkezõ felnõttek nagyobb eséllyel
õrzik meg a szubjektum fejlõdéséhez szükséges
intimitást, és óvják meg a gyereket a kulturális
termékek és a kultúrában uralkodó "légkör",
"korszellem" gyakran brutális hatásaitól. A gazdasági
viszonyok és az intézményrendszer hatalma ellen azonban
a hasonló hatások által már befolyásolt
szülõk nem képesek megfelelõen védekezni.
Másképpen úgy mondhatjuk, hogy a szubjektum fejlõdését
befolyásoló kisebb-nagyobb traumák sorozatát
különféle hatalmi technológiák határozzák
meg. Ezeket szülõ és gyerek számára az
uralkodó közgondolkodás és ideológiák,
az ezek jegyében zajló, a médiumok által felerõsített
diskurzus teszi észrevétlenül elfogadottá. Itt kell megjegyezni, hogy mind a harmadik világ országaiban, mind pedig a jóléti társadalmakban statisztikailag igazolt, hogy az anyatejes táplálás az anyák társadalmi helyzetével korrelál: minél alacsonyabb társadalmi rétegbõl jön, minél szegényebb, illetve minél alacsonyabb iskolázottságú az anya, annál inkább választja a tápszeres táplálást. A tápszergyártásban érdekelt óriáscégek ugyanakkor világszerte nagy aktivitást fejtenek ki a tápszeres táplálás propagálása érdekében (Haraway, 1977).
Ebben az esetben az anyai funkciók bizonytalansága, a
rossz anyagi helyzet és a tápszergyártók orvosilag
támogatott üzleti érdekeltsége együttesen
eredményezhették a páciens korai elválasztását.
Késõbb megtudom, hogy a nehéz anyagi körülmények
miatt az anya dolgozni kényszerül, mikor a páciens 10
hónapos, ezért bölcsõdébe adják.
Óriási ellenállást tanúsít, ordít,
nem eszik, majd megbetegszik, így kerül sor az elsõ
mûtétre. A késõbbi kórházi kezelések
során is éhségsztrájkot folytat. Soha nem tudta
elviselni, hogy távol legyen tõlem mondja az anya. Ezekbõl
az oly gyakran hallott heteroanamnesztikus adatokból kiderül,
hogy az elsõ mûtét máris korábbi elszakadási
traumákat ismétel, a korai elválasztást és
a kényszerû bölcsõdei elhelyezést. Ez arról
tanúskodik, hogy a szülõk külsõ és
belsõ okok miatt nem állhattak ellen a szükségszerûség
(anyagi helyzet, lakáskörülmények) és az
evidencia (az intézmények, a bölcsõde és
a kórház hatalma) formájában jelentkezõ
gazdasági-kulturális hatásoknak. Trauma és identitásprotézis
A traumás emlékek vizsgálata alapján feltételezik,
hogy a trauma idõpontjában fellépõ excesszív
izgalom nehezíti vagy megakadályozza, hogy az élményt
integrált formában raktározzuk az emlékezetben.
A "szótlan rémület" olyan, nem verbális
emléknyomokat hagy, amelyeket sem az idõ múlása,
sem pedig a késõbbi tapasztalatok nem tudnak módosítani.
(van der Kolk B.-Fisler, R. 1997). Ezek a fõként perceptuális
és testi emlékek az egyén életében,
és így terápiás pályafutásában
is elsõsorban a viselkedés, a testi állapotok szintjén
jelennek meg, narratív feldolgozásuk elmarad. A traumás
élmények az élethelyzetek és kapcsolatok alakulásának
sajátos, reflektálatlan mintázataiban, esetleg konvencionális
magyarázatok és elfogadott társadalmi szerepek által
alátámasztva élnek tovább (Koller-Lust, 1998).
(Emlékeztetni szeretnék itt a karakteranalízissel
kapcsolatos korábbi megjegyzésekre.) Ilyen esetben az elmaradt
belsõ szimbolizáció helyére lép egy,
a kultúra által nyújtott narratíva vagy fogyasztási
cikk, egy külsõ valóság amely többnyire
valamilyen cselekvéssel is jár. Ilyen, a traumás múltra
épülõ konvencionális viselkedés és
társadalmi szerep lehet például a politikai aktivitás
a maga jelképeivel, ideológiáival, rítusaival
vagy a popzenei együttesek, sportolók, vallási vagy
politikai vezetõk iránti rajongás. A traumás
élmény és a kulturális kínálat
egymásra találása ragadható meg az identitásprotézis
fogalmával. Az európai utópia. A pszichoanalízis mint szabadságtechnika
Befejezésül amellett szeretnék érvelni, hogy
a pszichoanalízis mint terápia és kutatás,
továbbá mint kultúrakritika, maga is a bibói
értelemben vett szabadságot növelõ "technika",
amely viszonylag késõi megjelenése és vitatott
tudományelméleti besorolása ellenére vagy
éppen ezért fontos része az európai társadalomfejlõdésnek. |
»Vissza a tanulmány elejére« | »IRODALOM« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |
IRODALOM Adorno, Th. W. (1946/1980): Die revidierte Psychoanalyse. In: Der Stachel Freud. Beiträge und Dokumente zur Kulturismus-Kritik. Görlich, B.Lorenzer, A.Schmidt, A. szerk. Suhrkamp Verlag, Frankfurt/M Bálint Mihály (1933/1993): A jellemanalízis és az újrakezdés. In: Lélekelemzési tanulmányok. Somló Béla Könyvkiadó, Bp., 1933 reprint kiadása: TTwins, Budapest. Beland, H. (1999.): Die leise Stimme des Intellekts. Psychoanalytische Gewaltforschung und die Öffentlichkeit. EPF Bulletin, 52. Frühjahr Bell, D. (1976., 1990.): Modernism, postmodernism, and the decline of moral order. In: Culture and Society. Contemporary debates. Alexander, J. C.Seidman, S. szerk. Cambridge Univ.Press, Cambridge, USA Bibó I. (197172/1986.): Az európai társadalomfejlõdés értelme. In: Válogatott tanulmányok, III. kötet. Magvetõ Kiadó Bibó, I. (1976.) The paralysis of International Institutions and the Remedies. The Harvester Press, Hassocks, England Bohleber, W. (1999): Psychoanalyse, Adoleszenz und das Problem der Identität. Psyche, 53. Juni. Bollas, Ch. (1987.): The Transformational Object. In: The Shadow of the Object: Psychoanalysis of the Unthought Known. Billing and Sons, Worchester, England Brooks, P. (1998): Freud metanarratívája: az elbeszélõ szövegek egy modellje. In: BókayErõs (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum Kiadó, Budapest Dandeker, Ch. (1990): Surveillance, Power, Modernity. Bureaucracy and Discipline from 1700 to the present day. Polity Press, Cambridge, UK Dawkins, R. (1986 [1976]): Az önzõ gén. Gondolat, Budapest. Dennet, D. C. (1999.): The Evolution of Culture. Forrás: Internet, http://www.edge.org Dénes, I. Z. (1993): A félelem megszelídítése. In: A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életmûvérõl. Dénes I. Z. szerk. Tanulmány Kiadó, Pécs Dupont, J. (1998/1999): Der Traumabegriff nach Ferenczi und sein Einfluss auf die spatere psychoanalytische Forschung. Psyche, 53. Mai. Erdheim, M. (1982): Die gesellschaftliche Produktion von Unbewusstheit. Eine Einführung in den ethnopsychoanalytischen Prozess. Suhrkamp, Frankfurt/M Erõs F. (1986): Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus. Gondolat Kiadó, Budapest Erõs F. (1999): A freudi kultúrelmélet idõszerûtlensége és idõszerûsége. In: Pszichoanalízis és kultúra. A Magyar Pszichoanalitikai Egyesület konferenciája. Animula, Budapest. 714. Ferenczi L. (1993): Guglielmo Ferrero. In: A hatalom humanizálása… Dénes I. Z. szerk. Ferenczi S. (1913/1982): A valóságérzék fejlõdésfokai és patologikus visszatérésük. In.: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvetõ, Budapest Fonagy, P.Target, M. (1996.): Playing with Reality. Int. J. Psychoanal. 77. 217. Fonagy, P. (1999.): Early Influences on Development and Social Inequalities. Paper for Sir Donald Acheson' s Independent Inquiry into Inequalities in Health. forrás: Internet, http://www.psychoanalysis.net Freud, S. (1915/1995): Idõszerû gondolatok háborúról és halálról. In: Sigmund Freud Mûvei V. Tömegpszichológia. Cserépfalvi, Budapest Freud, S. (1930/1993): Rossz közérzet a kultúrában. Kossuth, Budapest Freud, S. (1933/1974.): Warum Krieg? Studienausgabe, Bd. IX. Freud, S. (1923/1991): Az õsvalami és az én (Das Ich und das Es). Hatágú Síp, Budapest Fromm, E. (1932): Die psychoanalytische Charakterologie und ihre Bedeutung für die Sozialpsychologie in: Jacoby, R. 1975. Görlich, B. (1980): Der Stachel Freud. Zum Problem der beschadigten Subjektivitat. In: Der Stachel Freud. Beiträge zur Kulturismus-Kritik. B. GörlichA. LorenzerA. Scmidt szerk. Suhrkamp Verlag, Frankfurt/M Green, A. (1977): The intuition of the negative in Playing and Reality. Int.J.Psanal.Vol.78. 6. Habermas, J. (1990/1993.): Egy befejezetlen projektum a modern kor. In: A posztmodern állapot. Horror metaphysicae sorozat, Századvég Kiadó, Budapest Haraway, D. J. (1977/1999.): A virtuális tükör az új világrendben. In: Sétáló agyak. Kortárs feminista diskurzus. Drozdik O. szerk. Kijárat Kiadó Haynal A. (1999): Sigmund Freud emberképe és a fanatizmus. In: Pszichoanalízis és kultúra. Lust I. szerk. Animula Kiadó, Budapest Illich, I. (1976): Medical Nemesis: the Expropriation of Health. Penguin Books, London Jacoby, R. (1975): Negative Psychoanalyse und Marxismus. Überlegungen zu einer objektiven Theorie der Subjektivitat. Psyche, 29. Nov. Kafka, F. (1981): Naplók, levelek. Válogatás. Európa Kiadó, Budapest Kerényi K. (1944/1988.) Hermész, a lélekvezetõ. Az élet eredetének férfi mitologémája. In: Mi a mitológia? Szépirodalmi Kiadó, Budapest Kinder, M. (1991): Playing with Power in Movies, Television and Video Games. Calif. Univ. Press Kiss A. (1994.): Mibõl lesz a szubjektum? Posztszemiotikai bevezetõ. In: Pompei, V. évf. 12. Kiadja: Pompei Alapítvány, Szeged Koller É.Lust I. (1998.): Patológiás tárgyhasználat és addiktív kultúra. In: Lust I.Kökény V. szerk. A tétovázás dicsérete. Pszichoterápiás elõadások a Faludi utcából. Animula Kiadó, Budapest van der.Kolk, B.Fisler, R. (1997): Dissociation and the Fragmentary Nature of Traumatic Memories. Overview and Exploratory Study. Internet: D. Baldwin's Trauma Information Pages http://www.trauma-pages.com Kristeva, J. (1974/1986.): Revolution in Poetic Language. In: The Kristeva Reader. Toril Moi szerk. Blackwell, Oxford Leff, JR. (1993): Psychological Processes of Childbearing. Chapman and Hall. London Lorenzer, A. (1986): "…gab mir ein Gott zu sagen, was ich leide…" Emanzipation und Methode. Psyche, 40. Dezember. Lust I. (1991): Az elbeszélt világ rései. Újhold Évkönyv, 91/1 Lust I. (1997): A belsõ szabadság és a csodabogyók. Kritika, 97/11 Lust I. (1998): A hiány koreográfiája. In: A tétovázás dicsérete… Lyotard, F. (1979/1993.): A posztmodern állapot. In: A posztmodern állapot… Marcus, S. (1987): Psychoanalytischer und kultureller Wandel. Psyche, 41. Februar Mentzos, S. (1976.): Interpersonale und institutonalisierte Abwehr. Suhrkamp Verlag, Frankfurt/M Nyíri K. (1980): A monarchia szellemi életérõl. Filozófiatörténeti tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest Orwell, G. (1949/1989.). 1984. Európa Kiadó, Budapest Parin, P. (1992.): Historische Defizite als Kriegsgrund? In. Die Zeit, No. 13. 20. 3. Pléh, Cs. (1997): Narrative Constructions of Texts and the Self. Kézirat Riesman, D. (1961/1996): A magányos tömeg. Polgár Kiadó, Budapest Ricoeur, P. (1965/1974): Die Interpretation. Ein Versuch über Freud. Suhrkamp, Frankfurt/M Reich, W. (1933/1983): Charakteranalyse. Fischer Verlag. Bücher des Wissens. Frankfurt/M. Roudinesco, E. (1999): Még kell a dívány. Liberation, szept. 15.; Élet és Irodalom okt. 15. Schore, A. N. (1994): Affect Regulation and the Origin of the Self. Lawrence Erlbaum Associates, Inc. Publishers Hillsdale, New Jersey Schorske, C. E. (1961/1998.): Bécsi századvég. Helikon Kiadó, Budapest Somers, M. R.Gibson, G. D. (1994): Reclaiming the Epistemological "Other": Narrative and the Social Constitution of Identity. In: Social Theory and the Politics of Identity. Calhoun, C. szerk. Blackwell, UK Szerb A. (1962.): A világirodalom története. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest Stern, D., et al. (1998): Non-interpretive mechanisms in psychotherapy. The 'something more' than interpretation. Int. J. Psycho-Anal. 1998. 79, 903; (Internet: http://www.ijpa.org) Winnicott, D. W. (1971/1999): Playing and Reality. Tavistock
Edition, London. Magyarul: Játszás és valóság.
Animula Kiadó, Budapest.
JEGYZET
* A Thalassa 10. évfordulójára készült írás, amely korábbi elõadásokra épül, és a Thalassa szellemiségének megfelelõen hangsúlyozza az "akadémiai" és klinikai pszichoanalízis integrációját. |
»Vissza a tanulmány elejére« | »Következõ tanulmány« | »Várjuk véleményét, észrevételeit!« |