JEGYZETEK

¹ Vö. "Márpedig minden hisztérikus és neurotikus úgy viselkedik, mint ez a két élhetetlen londoni lakos; nemcsak hogy visszaemlékeznek a rég elmúlt fájdalmas eseményekre, hanem érzelemvilágukat is hozzájuk fûzik, nem tudnak a múlt benyomásaitól szabadulni, és miattuk a valóságot és az élõ jelent elhanyagolják. A lelki élet rögzítõdése a kórokozó traumákhoz egyike a neurózis legfontosabb és gyakorlatilag legjelentõsebb jellemzõ vonásainak." (Freud, 1992: 18–19.)

² Lásd Nyíri 1998: 16; Szécsi 1998a: 8–15; Szécsi, 1998b: 95–122.

³ Lásd Freud, 1997a: 43., Habermas, 1991; Szummer, 1993; Szummer, 1997; Sulloway, 1987; Žižek, 1994: 85.

⁴ Vö. Jacoby, 1977: 31. Freud és Foucault lélekfelfogásának eltérése kapcsán megjegyzi Hutton: "Foucault számára a lélek nem archívum, hanem sokkal inkább tükör. A rólunk szóló igazságról faggatni a lelket hiábavaló erõfeszítés, mivel a lélek csupán azokat a képmásokat képes visszatükrözni, amelyeket önmagunk leírására feltaláltunk. Amikor tehát a lélek mélyére ásunk, akkor nem teszünk mást, mint egy tükör visszavert tükörképébe bámulunk. A lélekvizsgáló visszavert tükörképben találkozik önmagával, mely tükrözés a végtelenben folytatódik. Tekintete nem az emberi lélek kezdeteinek magva fele tart, hanem az énrõl alkotott, korábban túllépett képmások értelmetlen sorozatában bolyong." (Hutton, 1988: 139).

⁵ Lásd Nietzsche, 1994a; 1994b; Heidegger, 1989: 9–39. Paragrafusok; Vajda, 1993: 67; Taylor, 1988; 1989; Rorty, 1979; 1989; 1991a; Foucault, 1988; Pataki, 1988. "Önértelmezésünk értelme az, hogy segít életünk kialakításában. Ezek nem egyszerûen rólunk szóló ideák, hanem hozzájárulnak annak megalkotásához, amik vagyunk" (Taylor, 1988: 139).

⁶ Vö. Bókay, 1991: 45–46.

⁷ Richard Rorty distinkciója. Lásd Rorty, 1991b.

⁸ "Ez a nyelvhasználat nem ismer elvont lelki aktivitást. (…) Homérosznál nem esik szó általában gondolkodásról vagy akár észlelésrõl, a homéroszi lélek nem a megismerés szubjektív fókusza, hanem életerõ, akarat, vágy, a szívhez vagy a rekeszizomhoz hasonlóan ama párbeszédek egyik szereplõje, melyek a homéroszi hõsökben zajlanak" (Nyíri 1994: 24).

⁹ Lásd Walter J. Ong összefoglalóját Milman Parry Homérosz-értelmezésérõl (Ong, 1998a: 46–48). A gondolati folyamatok kifejezését elváró írásbeli tudat számára meglepõ, hogy például a klasszikus homéroszi jelzõk használatát nem a jelzõk pontos jelentése határozta meg, hanem az adott szakaszok metrikai kényszerei. Vö. Nietzsche, 1995: 3–23., aforizmák.

¹⁰ Ong, idézi Nyíri 1994: 21.

¹¹ Vö. Jaynes 1977.

¹² Vö. Snell 1953: 1–10; Claus, 1981: 24; Havelock, 1998a: 72; Havelock 1998b: 92–95.

¹³ Nyíri 1994: 25.

¹⁴ "Az írás mintegy objektiválja a mentális világot … Szabaddá válik az út az okszerû, elemzõ, elvonatkoztató, egyszóval racionális gondolkodás elõtt" (Szécsi, 1998: 8).

¹⁵ Malinowski, idézi Nyíri 1994: 101.

¹⁶ Nyíri 1998: 14.

¹⁷ E problémakör egyik közismert manifesztációja a középkori univerzálé-vita. A szójelentések ontológiai státusának kérdése komoly problémát jelentett a "fogalom" fogalmával még nem rendelkezõ Platónnak; lásd errõl Steiger, 1995: 7–10. Az írásbeliség viszonyaiból kinövõ, s azt ugyanakkor megtagadó ("apagyilkos") logocentrizmus kritikájához lásd Derrida 1991. A logocentrizmus kritikájának lélektani vonatkozásairól lásd Vigener, 1991: 195–226.

¹⁸ Havelock: 1998b: 95.

¹⁹ Charles Taylor szembeállítja Platón ágensideálját a hõsi (homéroszi) társadalom fragmentált ágensideáljával. A platóni ideál három fontos tulajdonságaként a következõket emeli ki: unity of the self, calm and collected self-possession. Lásd Taylor 1989b.

²⁰ Heim 1998: 231–243.

²¹ Foucault 1988: 28.

²² Balogh 1998: 225–231. "A tizennyolcadik században megfigyelték, hogy a valódi belsõ beszéd az írástudók sajátossága: az írástudatlanok mozgatják ajkukat, amikor önmagukhoz beszélnek" (Steiner 1993: 67). A belsõ beszéd kialakulásáról két eltérõ elmélet: Vigotszkij, 1967; Piaget, 1978.

²³ Nyíri 1994: 110. Vö. Stock 1998: 130–131.

²⁴ Descartes egyik alapvetõ újítása, hogy az idea fogalma nála elveszíti ontikus jelentését, és a lélek belsõ tartalmára vonatkozik. Descartes az ideák rendszerét, s ezzel közvetve a valóságot a reflektív szubjektum belvilágába helyezi. Lásd ehhez Burnyeat, 1982; Rorty, 1970; 1979: 45–61; Taylor 1988: 174–175; 1989: 95–111.

²⁵ Az írásban objektivált mentális világ vizuális tapasztalatának és az ismeretszerzés és -feldolgozás látásmetaforák alapján történõ modellálásának összefüggéséhez lásd Ong 1998b: 167–189.

²⁶ Heidegger, 1989: 13. paragrafus; Wittgenstein, 1998; Ryle, 1974; Rorty, 1970; Dennett, 1992; Hoche–Strube, 1982: 71–96.

²⁷ Nyíri, 1994: 110.

²⁸ Weber szerint a puritán önvizsgálat a racionális életvezetés rendszeresen kimûvelt módszere, melynek célja az volt, hogy kivonja az embert az irracionális ösztönök hatalmából (a status naturisból), és alávesse a tervszerû akarás fensõbbrendûségének. "A status naturist csak az életvezetés állandó reflexiójával lehetett meghaladni, s a (kortársi) puritánok ilyen értelemben vették át Descartes »cogito ergo sum«-ját" (Weber, 1982: 164). A módszeres önellenõrzéssel, folytonos reflexióval megteremtett életvitel igénye a modern tudatosság alapja. Vö. Taylor 1989: 160–161.

²⁹ Vö. Schelling, 1983: 35–81; Taylor, 1975: 3–51. Az én "teremtõ bensõségének" divinizálása keretében a romantikusok a kalkuláló, instrumentális ész által nem kontrollált, nem kontrollálható spontán lelki folyamatok felé fordították a figyelmet: álmok, költészet, gyermeki lélek stb. felé, mely mint valami "mély természet" nyilvánul meg a felszíni racionalitás, tudatosság mögött. Vö. Cassirer, 1979: 3–37.

³⁰ Nyíri 1994: 37.

³¹ A külsõ fizikai struktúrák gondolati folyamatokba történõ bevonásáról, felhasználásáról lásd Clark, 1996: 98–103, 188–196.

³² Vö. Lyotard, 1993.

³³ Errõl lásd részletesebben a jelen írás Epilógusát.

³⁴ Nyíri 1994: 40. Birkerts megjegyzi: "A mindennapi életben számomra, úgy hiszem, a legfontosabb az összeszedettség, a zavarodottság elkerülése – olyan környezet, amely állandóan képes tudatosítani a konkrét teret, és személyközi kölcsönhatásokat hoz létre. Jó ideje azt gondolom, hogy ezek azok az elsõdlegesen ható erõk, amelyek alkotják és fenntartják az ént. Jól látom a technológiának ezt a betörését különbözõ terekbe, hogy én kiessek ebbõl az összeszedettségbõl. (…) Nagyon XIX. századi, romantikus nézeteim vannak az énrõl, arról, hogy mit érhet el, és mivé válhat. Nincs számítógépem. Írógéppel írok. Nem szoktam e-mailezni" (Birkerts, 1998: 40.)

³⁵ Dennett 1991: 101–139.

³⁶ Lancelot White kimutatja, hogy Freud elõtt teológusok, filozófusok, írók hosszú sora beszélt tudattalan lelki folyamatokról. A modernizmus számára a tudattalanról szóló ismeret fõként Descartes filozófiájának hatására elveszett (White, 1960). Patrick Hutton utal azokra a premodern önvizsgálati technikákra, melyeket Freud újrafelhasznált pszichoanalízisében (Hutton, 1988: 121–143; 1987). A transzparens, konzisztens, önmagát maradéktalanul meghatározó én kartéziánus képével szembeni ellenreakció, többek között a romantika és Nietzsche filozófiája, újraélesztette a tudattalan lelki folyamatok iránti érzékenységet. (Nietzsche és Freud kapcsolatáról lásd Bókay, 1995) Freud tudattalanjának közvetlen elõzményeként említhetjük Eduard von Hartman A tudattalan filozófiája címû mûvét és Georg Groddeck: Das Buch vom Es címû munkáját, melybõl Freud átvette a lélek második topográfiája számára az Es terminust. (Vö. Freud, 1991: 27.) A francia Janet tudattalanról szóló, s még Freud fellépése elõtt közzétett felismerései pedig veszélyeztették Freud felfedezésének eredetiségét, s ennek veszélyétõl Freud élete végéig igyekezett menekülni. (Lásd Freud, 1993: 22, 29–30.)

³⁷ Freud, 1994: 17; 1997b: 81–93; 1997c: 7–15; 1991: 11.

³⁸ Freud kiindulópontja a "lelki apparátus" fejlõdésének értelmezésében egy magába záruló, öntörvényû belvilág, mely a külvilág belsõ reprezentációinak megszállásával próbálkozik csökkenteni a szükségletek okozta idegi feszültséget, s csak az ideák megszállását követõen is fennmaradó kielégületlenség nyomán jut el a valóság letapogatásához, ahhoz, hogy a szükséglet kielégülését ne a vágyott tárgy szubjektív belsõ képzete hallucinatív felidézésével, hanem a valóságban létezõ tárgy tényleges megszerzésével érje el. Lásd ehhez Freud, 1985: 355–430; 1997d; 1997e: 117–128; 1997f: 149. Vö. Ferenczi 1982: 124–147.

³⁹ Freud egész elméletalkotását végigkíséri a kartéziánus ideák képzetköre. A tudattalan címû tanulmány szerint a lélek tartalmait tárgyképzetek (Objektvorstellung), szóképzetek (Wortvorstellung) és hozzájuk kapcsolódó lelki energiák, kín- és vágyérzetek alkotják. (Vö. Freud, 1895: 204–246; 1997g: 65–75.) Kétségtelen, hogy Freud ugyanakkor túl is lép a vizualitás alapján modellált ideafogalom körén. Bizonyítja ezt az ún. erõnyelv szerepe a pszichoanalízisben, a metapszichológia ökonómiai szempontja, mely a belsõ reprezentációk "energiatelítettségét" írja le, s alapvetõen a nyelvhasználat írásbeliség elõtti vagy írásbeliségen kívüli tapasztalatát próbálja megragadni. Hasonló túllépést jelez a beszéd mágikus, gyógyító erejének hangsúlyozása a terápiában, szemben a "látásorientált" orvosi metódusokkal. (Lásd Freud, 1994: 12–13; Laplanche–Pontalis, 1994: 340–343; Nagera 1987: 348–355.)

⁴⁰ Az álom maradéktalan megfejthetetlenségérõl lásd Freud, 1985: 357–371.

⁴¹ A gazdag belsõ beszéd, befelé figyelés technikái, formái a modernitás elõtt is érvényesültek elsõsorban vallási meditációk, hitgyakorlatok formájában. Közismert példa Ágoston bensõsége, ahol a befelé vivõ út fel, Istenhez vezet. Lásd ehhez Ágoston-tanulmányomat. A lelki bensõség jelenlétéhez a vallási misztikusoknál lásd Puskely, 1990: 9–39; Avilai Szent Teréz, 1979. A bensõség kultúrájának megjelenése azonban, vagyis annak szélesebb körök által megosztható élménye, hogy a szubjektum befelé, saját tartalmaira figyelve jut el az igazsághoz vagy valami nagyon fontosnak a felismeréséhez – alapvetõen modernkori élmény, melynek általánossá válásához gazdasági, társadalmi, tudománytörténeti stb. változások mellett nagy szerepe volt a könyvbeliség elterjedésének.

⁴² Vö. Stock 1998: 130–131.

⁴³ A módszeres önvizsgálat már az antikvitásban is az íráshoz, a legapróbb rezdülések, mozzanatok írásban történõ rögzítéséhez, megõrzéséhez kapcsolódott. Az énrõl való rendszeres írás egy új, módszeres, "mély" éntapasztalatot tett lehetõvé. (Lásd ehhez Foucault, 1988.) A modern ember pedig, elsõsorban a könyvnyomtatás teremtette mûvelõdési viszonyoknak köszönhetõen, "megtanult úgy beszélni, mintha könyvbõl olvasná" (Spengler, 1994: 210.) Ez a fajta beszéd és reflexió a lelki tartalmak rendszeres és módszeres szervezettségére támaszkodik, mely szervezettség a modern tudatosság sajátja. Vö. Éles, 1995: 26–27.

⁴⁴ A "modern ébertudat" létrejöttének történeti feltételei között a könyvbeliség elõmozdította reflexív struktúrák mellett további fontos tényezõkre szeretném még felhívni a figyelmet. Ilyen például az egyén szabályozása új formáinak elterjedése a modernitás hajnalán. (Lásd Foucault, 1991.) Új szokásrendek elterjedése, melyek a saját testnek egy újfajta, "zárt" tapasztalatához vezettek (lásd Bahtyin, 1982; Foucault 1996). Az én instrumentális, objektiváló alapállása saját mentális tartalmaival, testével, világával szemben. (Lásd Taylor: Locke's Punctual Self [Taylor, 1989: 159–173; Arregui, 1996: 319–335.) A naplóírás elterjedése a 17–18. századtól. (Lásd Brunetiere, 1927; Rickert, 1987: 57–62.)

⁴⁵ Burnyeat 1982; Dewey, 1958: 207–247.

⁴⁶ "Mostantól nem az élet uralkodik egyedül, s nem õ tartja kordában a múltról való tudást: minden határcövek kiszakíttatott a helyérõl, s minden, ami csak volt, az emberre szakad. … Ekkora átláthatatlan színjátékot nem látott még egyetlen nemzedék sem" (Nietzsche, 1995: 48).

⁴⁷ "Próbáljunk csak képet alkotni arról a szellemi történésrõl, amit a modern ember lelkében ez kivált. Mindig új, kiapadhatatlan forrásokból árad felénk és belénk a történeti tudás, az idegen és összefüggéstelen zúdul ránk, az emlékezet minden kapuját kitárja, s a kapuk mégsem elég tágak" (Nietzsche, 1995: 48).

⁴⁸ "A természet elkeseredetten küszködik, hogy az idegen vendégeket fogadja, rendezze és tisztelje, azok azonban harcban állnak egymással, s így elkerülhetetlennek látszik legyõzni és leigázni õket, hogy ne a vendéglátó maga pusztuljon bele a harcukba. A hozzászokás egy ilyen rendezetlen, viharos és harci zajtól zengõ házhoz fokozatosan második természetünkké válik, noha vitathatatlan, hogy ez a második természet sokkal gyöngébb, sokkal nyugtalanabb és minden porcikájában betegebb az elsõnél" (Nietzsche, 1995: 48). Vö. Freud: "az én nem úr a maga házában."

⁴⁹ "A modern ember végül már irdatlan tudásköveket vonszol magával, amelyek aztán adott alkalommal a gyomrában dübörögnek, ahogy a mesében áll. Ezzel a dübörgéssel árulja el magát a modern ember legsajátabb tulajdonsága, a figyelemre méltó ellentét egy olyan bensõ, melynek semmiféle külsõ, s egy olyan külsõ közt, melynek semmiféle bensõ nem felel meg. (…) Az a tudás, amelyet éhség nélkül, sõt szükséglete ellenére mérték nélkül vesz magába, nem hat már mint kifelé hajtó, átalakító tényezõ, hanem rejtve marad valamiféle kaotikus belvilágban, amit ez a bizonyos modern ember különös büszkeséggel mint az õt jellemzõ »bensõséget« emleget" (Nietzsche, 1995: 48–49).

⁵⁰ "Mert miféle eszköze marad a természetnek, hogy a mértéktelenül rázúdulón úrrá legyen? (…) Aki egy nép kultúráját elérni és fejleszteni akarja, az …mûködjön közre a modern mûvelõdés megsemmisítésében egy igazi mûveltség javára, merjen azon gondolkodni, hogyan lehet egy nép történelemtõl megzavart egészségét helyreállítani, hogyan lelhetné meg újból ösztöneit s ezzel tisztességét" (Nietzsche, 1995: 50).

⁵¹ "Így lesz az egyén csüggedt és bizonytalan, s nem hihet többé magának, önmagába merül, tulajdon bensõségébe, ami itt annyit tesz: megtanult dolgok fölhalmozódott szemétdombjába, amely nem kifelé tevékeny, az oktatottságéba, amely nem válik életté. … Az ösztönök történelem általi elûzetése az embereket merõ absztraktumokká és árnyakká változtatta: senki sem kockáztatja többé saját személyét, hanem mûvelt embernek álcázza magát…" (Nietzsche, 1995: 55).

⁵² "Szinte úgy tûnik fel, mintha a történelem õrzése volna a feladat, hogy semmi más ki ne jöhessen belõle, mint történelem, csak történés ne! – mintha az volna a feladat, hogy általa hárítsák el a személyiség »szabaddá« válását, vagyis az igazzá válást önmagunkkal szemben, az igazzá válást másokkal szemben, mégpedig szóban és tettben. Csak ez az igazzá válás hozza majd napvilágra a modern ember ínségét, bensõ nyomorúságát, csak ekkor léphet majd e szorongva bújócskázó konvenció, az álarcos bál helyébe – igaz segítõként – a mûvészet és vallás, hogy közösen vessék meg egy olyan kultúra alapjait, amely igaz szükségleteknek felel meg, és amely a mai általános mûveltségtõl eltérõen nem arra tanít, hogy hazudjunk magunknak e szükségletek felõl, s így váljunk két lábon járó hazugsággá" (Nietzsche, 1995: 55–56). Vö. Freud, 1992a: 66–67; 1993: 141–150; 1992b.

⁵³ "A látható tett nem összes tette és önmegnyilatkozása ennek a bensõnek, hanem mindössze valamely rost gyengécske és éretlen kísérlete, hogy egészként érvényesüljön. Innen fakad, hogy a németet nem is lehet egy cselekedetébõl megítélni, s mint individuum e tette után is teljesen rejtve marad még. Ismeretes módon õt gondolatain és érzésein keresztül kell lemérni, s ezeket mostanában könyveiben mondja ki" (Nietzsche, 1995: 51–52).

⁵⁴ Vö. "Ha nem vezetõdik le kifelé, minden ösztön befelé fordul – ezt nevezem az ember bensõségessé válásának. Csakis ezzel nõ fel az emberben az, amit késõbb a »lelkének« hívnak. Az egész belsõ világ, eredetileg keskeny, mintha két bõrhártya közé volna zárva, abban a mértékben terjed ki és duzzad fel, kap mélységet, szélességet és magasságot, ahogy az ember kifelé való levezetõdése akadályba ütközik" (Nietzsche 1984: 343).

⁵⁵ A tapasztalatnak az emberi megismerõ apparátus és nyelv által történõ elkerülhetetlen torzításáról lásd Nietzsche, 1994a: 11–27, 65–91; 1994b: 1995: 1–24. paragrafusok.

⁵⁶ Steiner, 1993: 65.

⁵⁷ Steiner, 1993: 64.

⁵⁸ "Egy ember, egy nép, egy kultúra plasztikus ereje: arra az erõre gondolok, amivel valami sajátosan növekszik magától és magából, ami elmúltat és idegent átformál és bekebelez, sebeket begyógyít, elveszettet pótol… Akadnak emberek, akikben ez az erõ oly kevéssé van meg, hogy egyetlen élménytõl, egyetlen fájdalomtól gyakran egyetlen apró jogtalanságtól – mint valami parányi, véres horzsolástól – menthetetlenül elvéreznek; másfelõl akadnak olyanok, akiket az élet legvadabb és legiszonyatosabb fordulatai, sõt saját gonosz tetteik is csak oly kevéssé érintenek, hogy már közben vagy röviddel utóbb tûrhetõen érzik magukat, s lelkiismeretük nyugodt. Minél erõsebbek egy ember legbensõbb természetének gyökerei, annál többet fog a múltból is a sajátjává tenni vagy a sajátjává kényszeríteni" (Nietzsche, 1995: 31.) Vesd össze ezzel Freud Wo es war soll ich werden imperatívuszát, mely a pszichoanalitikus interpretáció alapelve. Az Es a legkorábbi gyermekkorig visszavivõ, elfojtott emlékek, vágyak tárháza; az analízis ily módon az elfojtásnak alávetett, a tudatos ént aláásó, megbénító személyes múlt felidézése és újraelsajátítása.

⁵⁹ Steiner úgy véli, hogy a pszichoanalízis abban a szellemtörténeti pillanatban jött létre, amikor a "fokuszált introspekció és belsõ faggatózás technikái elhaltak" (Steiner, 1993: 68.), s így Freud tudománya egy világi, bár erõsen mitologikus pótlékot kínált az elsõsorban vallási bensõség helyett.

⁶⁰ "A kétféle leértékelõdés – a vallási és az erotikus nyelvé, valamint a bensõségességé – nyilvánvalóan kapcsolatban áll egymással. A kettõ együtt a belsõ médium szinte programatikus »elvékonyításához« vezet. Hajlok arra, hogy a modernitás alapvetõ aspektusait a belsõ beszéd drasztikus redukciójában és a nyilvános verbalizáció ezzel együtt járó inflálódásában, a kifejezés minden árnyalatát átfogó »publicitásában« keressem. […] A pszichoanalitikusok intézményes kereteket nyújtottak ahhoz, hogy ami korábban a belsõ beszéd számára volt fenntartva, most nyilvánosan kifejezésre jusson." (Steiner, 1993: 68.) Vö. Foucault a szexualitás létrehozásáról.

⁶¹ "Freud számára a lélektan fogalma lényegében negatív fogalom. A lélektan birodalmát a tudattalan fennhatósága alapján definiálja, és kijelenti, hogy ami tudattalan, annak énné kell válnia. Az ember felszabadítása tudattalanjának hatalma alól egyenlõ lenne »lélektanának« felszámolásával." (idézi: Žižek, 1994: 90.)

⁶² Riesman, 1983.

⁶³ Korunk meghatározó embertípusa, az önimádó történeti érzékének elhalványulásáról lásd Lasch, 1996: 15–21. A 19. századi pszichológiai én lelki bensõségét a posztindusztriális társadalmak önimádójában belsõ ûr váltja fel. Lásd ehhez Lasch, 1996: 42–49.

⁶⁴ "A »pszichoanalízis tárgya«, központi témája egy történetileg behatárolt és meghatározott létezõ, a »monadologikus, viszonylag autonóm indiviuum, aki az ösztönök és az ösztön-tiltások konfliktusának színtere« – egyszóval a liberális polgári szubjektum. A polgári társadalmakat megelõzõ világban, ahol az egyén kibogozhatatlanul belekötõdik a társadalom szövetébe, még teljességgel ismeretlen ez a konfliktus; a jelenlegi, maradéktalanul szocializált és »adminisztrált« világ pedig már nem tud róla semmit." (Žižek, 1994: 89–90.)

⁶⁵ Második topográfia értelmében vett énrõl lásd Freud, 1991; Laplanche–Pontalis, 1994: 137–151.

⁶⁶ Adorno így fogalmaz: "A modern típusokból hiányzik az Ego; következésképpen ezek a típusok nem cselekedhetnek a szó tulajdonképpeni értelmében véve tudattalanul, hanem egyszerûen visszatükrözik a tárgyi világ jellemzõit. Az ismétlés ellenállhatatlan ritmusát követve, mindannyian közösen vesznek részt ebben az értelmetlen rituáléban, és érzelmileg elszegényednek: az Ego lerombolása narcizmushoz és annak kollektív származékaihoz vezet." (Lasch, 1996: 44.)

⁶⁷ Nietzsche, 1995: 52. Vö. Lasch: "Az önimádó álmeglátásai saját állapotáról rendszerint terápiás közhelyekben jutnak kifejezésre, és arra szolgálnak, hogy kivédje vele a bírálatot, és elhárítson minden felelõsséget" (Lasch, 1996: 39.)

⁶⁸ "Kommunikációs médiumaink – mivel mindent kimondanak – mintha kevesebbet tudnának elmondani. Háttérzaj-szerû beszéddel van tele az életünk, s mind kevésbé figyelünk oda arra, amit hallunk" (Steiner, 1993: 69.)

⁶⁹ Nyíri, 1994: 40. Lásd még Bickerts, 1998: 40.