Katona Gábor: Könyvbeliség
és pszichoanalízis
JEGYZETEK
1 Vö. "Márpedig minden hisztérikus és
neurotikus úgy viselkedik, mint ez a két élhetetlen
londoni lakos; nemcsak hogy visszaemlékeznek a rég elmúlt
fájdalmas eseményekre, hanem érzelemvilágukat
is hozzájuk fûzik, nem tudnak a múlt benyomásaitól
szabadulni, és miattuk a valóságot és az élõ
jelent elhanyagolják. A lelki élet rögzítõdése
a kórokozó traumákhoz egyike a neurózis legfontosabb
és gyakorlatilag legjelentõsebb jellemzõ vonásainak."
(Freud, 1992: 1819.)
2 Lásd Nyíri 1998: 16; Szécsi 1998a: 815; Szécsi,
1998b: 95122.
3 Lásd Freud, 1997a: 43., Habermas, 1991; Szummer, 1993; Szummer,
1997; Sulloway, 1987; Žižek, 1994: 85.
4 Vö. Jacoby, 1977: 31. Freud és Foucault lélekfelfogásának
eltérése kapcsán megjegyzi Hutton: "Foucault
számára a lélek nem archívum, hanem sokkal
inkább tükör. A rólunk szóló igazságról
faggatni a lelket hiábavaló erõfeszítés,
mivel a lélek csupán azokat a képmásokat képes
visszatükrözni, amelyeket önmagunk leírására
feltaláltunk. Amikor tehát a lélek mélyére
ásunk, akkor nem teszünk mást, mint egy tükör
visszavert tükörképébe bámulunk. A lélekvizsgáló
visszavert tükörképben találkozik önmagával,
mely tükrözés a végtelenben folytatódik.
Tekintete nem az emberi lélek kezdeteinek magva fele tart, hanem
az énrõl alkotott, korábban túllépett
képmások értelmetlen sorozatában bolyong."
(Hutton, 1988: 139).
5 Lásd Nietzsche, 1994a; 1994b; Heidegger, 1989: 939. Paragrafusok;
Vajda, 1993: 67; Taylor, 1988; 1989; Rorty, 1979; 1989; 1991a; Foucault,
1988; Pataki, 1988. "Önértelmezésünk értelme
az, hogy segít életünk kialakításában.
Ezek nem egyszerûen rólunk szóló ideák,
hanem hozzájárulnak annak megalkotásához, amik
vagyunk" (Taylor, 1988: 139).
6 Vö. Bókay, 1991: 4546.
7 Richard Rorty distinkciója. Lásd Rorty, 1991b.
8 "Ez a nyelvhasználat nem ismer elvont lelki aktivitást.
(…) Homérosznál nem esik szó általában
gondolkodásról vagy akár észlelésrõl,
a homéroszi lélek nem a megismerés szubjektív
fókusza, hanem életerõ, akarat, vágy, a szívhez
vagy a rekeszizomhoz hasonlóan ama párbeszédek egyik
szereplõje, melyek a homéroszi hõsökben zajlanak"
(Nyíri 1994: 24).
9 Lásd Walter J. Ong összefoglalóját Milman
Parry Homérosz-értelmezésérõl (Ong,
1998a: 4648). A gondolati folyamatok kifejezését elváró
írásbeli tudat számára meglepõ, hogy
például a klasszikus homéroszi jelzõk használatát
nem a jelzõk pontos jelentése határozta meg, hanem
az adott szakaszok metrikai kényszerei. Vö. Nietzsche, 1995:
323., aforizmák.
10 Ong, idézi Nyíri 1994: 21.
11 Vö. Jaynes 1977.
12 Vö. Snell 1953: 110; Claus, 1981: 24; Havelock, 1998a: 72;
Havelock 1998b: 9295.
13 Nyíri 1994: 25.
14 "Az írás mintegy objektiválja a mentális
világot … Szabaddá válik az út az okszerû,
elemzõ, elvonatkoztató, egyszóval racionális
gondolkodás elõtt" (Szécsi, 1998: 8).
15 Malinowski, idézi Nyíri 1994: 101.
16 Nyíri 1998: 14.
17 E problémakör egyik közismert manifesztációja
a középkori univerzálé-vita. A szójelentések
ontológiai státusának kérdése komoly
problémát jelentett a "fogalom" fogalmával
még nem rendelkezõ Platónnak; lásd errõl
Steiger, 1995: 710. Az írásbeliség viszonyaiból
kinövõ, s azt ugyanakkor megtagadó ("apagyilkos")
logocentrizmus kritikájához lásd Derrida 1991. A logocentrizmus
kritikájának lélektani vonatkozásairól
lásd Vigener, 1991: 195226.
18 Havelock: 1998b: 95.
19 Charles Taylor szembeállítja Platón ágensideálját
a hõsi (homéroszi) társadalom fragmentált ágensideáljával.
A platóni ideál három fontos tulajdonságaként
a következõket emeli ki: unity of the self, calm and collected
self-possession. Lásd Taylor 1989b.
20 Heim 1998: 231243.
21 Foucault 1988: 28.
22 Balogh 1998: 225231. "A tizennyolcadik században megfigyelték,
hogy a valódi belsõ beszéd az írástudók
sajátossága: az írástudatlanok mozgatják
ajkukat, amikor önmagukhoz beszélnek" (Steiner 1993: 67).
A belsõ beszéd kialakulásáról két
eltérõ elmélet: Vigotszkij, 1967; Piaget, 1978.
23 Nyíri 1994: 110. Vö. Stock 1998: 130131.
24 Descartes egyik alapvetõ újítása, hogy
az idea fogalma nála elveszíti ontikus jelentését,
és a lélek belsõ tartalmára vonatkozik. Descartes
az ideák rendszerét, s ezzel közvetve a valóságot
a reflektív szubjektum belvilágába helyezi. Lásd
ehhez Burnyeat, 1982; Rorty, 1970; 1979: 4561; Taylor 1988: 174175; 1989:
95111.
25 Az írásban objektivált mentális világ
vizuális tapasztalatának és az ismeretszerzés
és -feldolgozás látásmetaforák alapján
történõ modellálásának összefüggéséhez
lásd Ong 1998b: 167189.
26 Heidegger, 1989: 13. paragrafus; Wittgenstein, 1998; Ryle, 1974;
Rorty, 1970; Dennett, 1992; HocheStrube, 1982: 7196.
27 Nyíri, 1994: 110.
28 Weber szerint a puritán önvizsgálat a racionális
életvezetés rendszeresen kimûvelt módszere,
melynek célja az volt, hogy kivonja az embert az irracionális
ösztönök hatalmából (a status naturisból),
és alávesse a tervszerû akarás fensõbbrendûségének.
"A status naturist csak az életvezetés állandó
reflexiójával lehetett meghaladni, s a (kortársi)
puritánok ilyen értelemben vették át Descartes
»cogito ergo sum«-ját" (Weber, 1982: 164). A
módszeres önellenõrzéssel, folytonos reflexióval
megteremtett életvitel igénye a modern tudatosság
alapja. Vö. Taylor 1989: 160161.
29 Vö. Schelling, 1983: 3581; Taylor, 1975: 351. Az én
"teremtõ bensõségének" divinizálása
keretében a romantikusok a kalkuláló, instrumentális
ész által nem kontrollált, nem kontrollálható
spontán lelki folyamatok felé fordították a
figyelmet: álmok, költészet, gyermeki lélek stb.
felé, mely mint valami "mély természet"
nyilvánul meg a felszíni racionalitás, tudatosság
mögött. Vö. Cassirer, 1979: 337.
30 Nyíri 1994: 37.
31 A külsõ fizikai struktúrák gondolati folyamatokba
történõ bevonásáról, felhasználásáról
lásd Clark, 1996: 98103, 188196.
32 Vö. Lyotard, 1993.
33 Errõl lásd részletesebben a jelen írás
Epilógusát.
34 Nyíri 1994: 40. Birkerts megjegyzi: "A mindennapi életben
számomra, úgy hiszem, a legfontosabb az összeszedettség,
a zavarodottság elkerülése olyan környezet, amely
állandóan képes tudatosítani a konkrét
teret, és személyközi kölcsönhatásokat
hoz létre. Jó ideje azt gondolom, hogy ezek azok az elsõdlegesen
ható erõk, amelyek alkotják és fenntartják
az ént. Jól látom a technológiának ezt
a betörését különbözõ terekbe,
hogy én kiessek ebbõl az összeszedettségbõl.
(…) Nagyon XIX. századi, romantikus nézeteim vannak az énrõl,
arról, hogy mit érhet el, és mivé válhat.
Nincs számítógépem. Írógéppel
írok. Nem szoktam e-mailezni" (Birkerts, 1998: 40.)
35 Dennett 1991: 101139.
36 Lancelot White kimutatja, hogy Freud elõtt teológusok,
filozófusok, írók hosszú sora beszélt
tudattalan lelki folyamatokról. A modernizmus számára
a tudattalanról szóló ismeret fõként
Descartes filozófiájának hatására elveszett
(White, 1960). Patrick Hutton utal azokra a premodern önvizsgálati
technikákra, melyeket Freud újrafelhasznált pszichoanalízisében
(Hutton, 1988: 121143; 1987). A transzparens, konzisztens, önmagát
maradéktalanul meghatározó én kartéziánus
képével szembeni ellenreakció, többek között
a romantika és Nietzsche filozófiája, újraélesztette
a tudattalan lelki folyamatok iránti érzékenységet.
(Nietzsche és Freud kapcsolatáról lásd Bókay,
1995) Freud tudattalanjának közvetlen elõzményeként
említhetjük Eduard von Hartman A tudattalan filozófiája
címû mûvét és Georg Groddeck: Das
Buch vom Es címû munkáját, melybõl
Freud átvette a lélek második topográfiája
számára az Es terminust. (Vö.
Freud, 1991: 27.) A francia Janet tudattalanról szóló,
s még Freud fellépése elõtt közzétett
felismerései pedig veszélyeztették Freud felfedezésének
eredetiségét, s ennek veszélyétõl Freud
élete végéig igyekezett menekülni. (Lásd
Freud, 1993: 22, 2930.)
37 Freud, 1994: 17; 1997b: 8193; 1997c: 715; 1991: 11.
38 Freud kiindulópontja a "lelki apparátus"
fejlõdésének értelmezésében egy
magába záruló, öntörvényû belvilág,
mely a külvilág belsõ reprezentációinak
megszállásával próbálkozik csökkenteni
a szükségletek okozta idegi feszültséget, s csak
az ideák megszállását követõen
is fennmaradó kielégületlenség nyomán
jut el a valóság letapogatásához, ahhoz, hogy
a szükséglet kielégülését ne a vágyott
tárgy szubjektív belsõ képzete hallucinatív
felidézésével, hanem a valóságban létezõ
tárgy tényleges megszerzésével érje
el. Lásd ehhez Freud, 1985: 355430; 1997d; 1997e: 117128; 1997f:
149. Vö. Ferenczi 1982: 124147.
39 Freud egész elméletalkotását végigkíséri
a kartéziánus ideák képzetköre. A tudattalan
címû tanulmány szerint a lélek tartalmait
tárgyképzetek (Objektvorstellung), szóképzetek
(Wortvorstellung) és hozzájuk kapcsolódó
lelki energiák, kín- és vágyérzetek
alkotják. (Vö. Freud, 1895: 204246; 1997g: 6575.) Kétségtelen,
hogy Freud ugyanakkor túl is lép a vizualitás alapján
modellált ideafogalom körén. Bizonyítja ezt az
ún. erõnyelv szerepe a pszichoanalízisben,
a metapszichológia ökonómiai szempontja, mely
a belsõ reprezentációk "energiatelítettségét"
írja le, s alapvetõen a nyelvhasználat írásbeliség
elõtti vagy írásbeliségen kívüli
tapasztalatát próbálja megragadni. Hasonló
túllépést jelez a beszéd mágikus, gyógyító
erejének hangsúlyozása a terápiában,
szemben a "látásorientált" orvosi metódusokkal.
(Lásd Freud, 1994: 1213; LaplanchePontalis, 1994: 340343; Nagera
1987: 348355.)
40 Az álom maradéktalan megfejthetetlenségérõl
lásd Freud, 1985: 357371.
41 A gazdag belsõ beszéd, befelé figyelés
technikái, formái a modernitás elõtt is érvényesültek
elsõsorban vallási meditációk, hitgyakorlatok
formájában. Közismert példa Ágoston bensõsége,
ahol a befelé vivõ út fel, Istenhez vezet. Lásd
ehhez Ágoston-tanulmányomat. A lelki bensõség
jelenlétéhez a vallási misztikusoknál lásd
Puskely, 1990: 939; Avilai Szent Teréz, 1979. A bensõség
kultúrájának megjelenése azonban, vagyis annak
szélesebb körök által megosztható élménye,
hogy a szubjektum befelé, saját tartalmaira figyelve jut
el az igazsághoz vagy valami nagyon fontosnak a felismeréséhez
alapvetõen modernkori élmény, melynek általánossá
válásához gazdasági, társadalmi, tudománytörténeti
stb. változások mellett nagy szerepe volt a könyvbeliség
elterjedésének.
42 Vö. Stock 1998: 130131.
43 A módszeres önvizsgálat már az antikvitásban
is az íráshoz, a legapróbb rezdülések,
mozzanatok írásban történõ rögzítéséhez,
megõrzéséhez kapcsolódott. Az énrõl
való rendszeres írás egy új, módszeres,
"mély" éntapasztalatot tett lehetõvé.
(Lásd ehhez Foucault, 1988.) A modern ember pedig, elsõsorban
a könyvnyomtatás teremtette mûvelõdési
viszonyoknak köszönhetõen, "megtanult úgy
beszélni, mintha könyvbõl olvasná" (Spengler,
1994: 210.) Ez a fajta beszéd és reflexió a lelki
tartalmak rendszeres és módszeres szervezettségére
támaszkodik, mely szervezettség a modern tudatosság
sajátja. Vö. Éles, 1995: 2627.
44 A "modern ébertudat" létrejöttének
történeti feltételei között a könyvbeliség
elõmozdította reflexív struktúrák mellett
további fontos tényezõkre szeretném még
felhívni a figyelmet. Ilyen például az egyén
szabályozása új formáinak elterjedése
a modernitás hajnalán. (Lásd Foucault, 1991.) Új
szokásrendek elterjedése, melyek a saját testnek egy
újfajta, "zárt" tapasztalatához vezettek
(lásd Bahtyin, 1982; Foucault 1996). Az én instrumentális,
objektiváló alapállása saját mentális
tartalmaival, testével, világával szemben. (Lásd
Taylor: Locke's Punctual Self [Taylor, 1989: 159173; Arregui, 1996: 319335.)
A naplóírás elterjedése a 1718. századtól.
(Lásd Brunetiere, 1927; Rickert, 1987: 5762.)
45 Burnyeat 1982; Dewey, 1958: 207247.
46 "Mostantól nem az élet uralkodik egyedül,
s nem õ tartja kordában a múltról való
tudást: minden határcövek kiszakíttatott a helyérõl,
s minden, ami csak volt, az emberre szakad. … Ekkora átláthatatlan
színjátékot nem látott még egyetlen
nemzedék sem" (Nietzsche, 1995: 48).
47 "Próbáljunk csak képet alkotni arról
a szellemi történésrõl, amit a modern ember lelkében
ez kivált. Mindig új, kiapadhatatlan forrásokból
árad felénk és belénk a történeti
tudás, az idegen és összefüggéstelen zúdul
ránk, az emlékezet minden kapuját kitárja,
s a kapuk mégsem elég tágak" (Nietzsche, 1995:
48).
48 "A természet elkeseredetten küszködik, hogy
az idegen vendégeket fogadja, rendezze és tisztelje, azok
azonban harcban állnak egymással, s így elkerülhetetlennek
látszik legyõzni és leigázni õket, hogy
ne a vendéglátó maga pusztuljon bele a harcukba. A
hozzászokás egy ilyen rendezetlen, viharos és harci
zajtól zengõ házhoz fokozatosan második természetünkké
válik, noha vitathatatlan, hogy ez a második természet
sokkal gyöngébb, sokkal nyugtalanabb és minden porcikájában
betegebb az elsõnél" (Nietzsche, 1995: 48). Vö.
Freud: "az én nem úr a maga házában."
49 "A modern ember végül már irdatlan tudásköveket
vonszol magával, amelyek aztán adott alkalommal a gyomrában
dübörögnek, ahogy a mesében áll. Ezzel a dübörgéssel
árulja el magát a modern ember legsajátabb tulajdonsága,
a figyelemre méltó ellentét egy olyan bensõ,
melynek semmiféle külsõ, s egy olyan külsõ
közt, melynek semmiféle bensõ nem felel meg. (…) Az
a tudás, amelyet éhség nélkül, sõt
szükséglete ellenére mérték nélkül
vesz magába, nem hat már mint kifelé hajtó,
átalakító tényezõ, hanem rejtve marad
valamiféle kaotikus belvilágban, amit ez a bizonyos modern
ember különös büszkeséggel mint az õt
jellemzõ »bensõséget« emleget"
(Nietzsche, 1995: 4849).
50 "Mert miféle eszköze marad a természetnek,
hogy a mértéktelenül rázúdulón
úrrá legyen? (…) Aki egy nép kultúráját
elérni és fejleszteni akarja, az …mûködjön
közre a modern mûvelõdés megsemmisítésében
egy igazi mûveltség javára, merjen azon gondolkodni,
hogyan lehet egy nép történelemtõl megzavart
egészségét helyreállítani, hogyan lelhetné
meg újból ösztöneit s ezzel tisztességét"
(Nietzsche, 1995: 50).
51 "Így lesz az egyén csüggedt és bizonytalan,
s nem hihet többé magának, önmagába merül,
tulajdon bensõségébe, ami itt annyit tesz: megtanult
dolgok fölhalmozódott szemétdombjába, amely nem
kifelé tevékeny, az oktatottságéba, amely nem
válik életté. … Az ösztönök történelem
általi elûzetése az embereket merõ absztraktumokká
és árnyakká változtatta: senki sem kockáztatja
többé saját személyét, hanem mûvelt
embernek álcázza magát…" (Nietzsche, 1995:
55).
52 "Szinte úgy tûnik fel, mintha a történelem
õrzése volna a feladat, hogy semmi más ki ne jöhessen
belõle, mint történelem, csak történés
ne! mintha az volna a feladat, hogy általa hárítsák
el a személyiség »szabaddá« válását,
vagyis az igazzá válást önmagunkkal szemben,
az igazzá válást másokkal szemben, mégpedig
szóban és tettben. Csak ez az igazzá válás
hozza majd napvilágra a modern ember ínségét,
bensõ nyomorúságát, csak ekkor léphet
majd e szorongva bújócskázó konvenció,
az álarcos bál helyébe igaz segítõként
a mûvészet és vallás, hogy közösen
vessék meg egy olyan kultúra alapjait, amely igaz szükségleteknek
felel meg, és amely a mai általános mûveltségtõl
eltérõen nem arra tanít, hogy hazudjunk magunknak
e szükségletek felõl, s így váljunk két
lábon járó hazugsággá" (Nietzsche,
1995: 5556). Vö. Freud, 1992a: 6667; 1993: 141150; 1992b.
53 "A látható tett nem összes tette és
önmegnyilatkozása ennek a bensõnek, hanem mindössze
valamely rost gyengécske és éretlen kísérlete,
hogy egészként érvényesüljön. Innen
fakad, hogy a németet nem is lehet egy cselekedetébõl
megítélni, s mint individuum e tette után is teljesen
rejtve marad még. Ismeretes módon õt gondolatain és
érzésein keresztül kell lemérni, s ezeket mostanában
könyveiben mondja ki" (Nietzsche, 1995: 5152).
54 Vö. "Ha nem vezetõdik le kifelé, minden
ösztön befelé fordul ezt nevezem az ember bensõségessé
válásának. Csakis ezzel nõ fel az emberben
az, amit késõbb a »lelkének« hívnak.
Az egész belsõ világ, eredetileg keskeny, mintha két
bõrhártya közé volna zárva, abban a mértékben
terjed ki és duzzad fel, kap mélységet, szélességet
és magasságot, ahogy az ember kifelé való levezetõdése
akadályba ütközik" (Nietzsche 1984: 343).
55 A tapasztalatnak az emberi megismerõ apparátus és
nyelv által történõ elkerülhetetlen torzításáról
lásd Nietzsche, 1994a: 1127, 6591; 1994b: 1995: 124. paragrafusok.
56 Steiner, 1993: 65.
57 Steiner, 1993: 64.
58 "Egy ember, egy nép, egy kultúra plasztikus ereje:
arra az erõre gondolok, amivel valami sajátosan növekszik
magától és magából, ami elmúltat
és idegent átformál és bekebelez, sebeket begyógyít,
elveszettet pótol… Akadnak emberek, akikben ez az erõ oly
kevéssé van meg, hogy egyetlen élménytõl,
egyetlen fájdalomtól gyakran egyetlen apró jogtalanságtól
mint valami parányi, véres horzsolástól
menthetetlenül elvéreznek; másfelõl akadnak olyanok,
akiket az élet legvadabb és legiszonyatosabb fordulatai,
sõt saját gonosz tetteik is csak oly kevéssé
érintenek, hogy már közben vagy röviddel utóbb
tûrhetõen érzik magukat, s lelkiismeretük nyugodt.
Minél erõsebbek egy ember legbensõbb természetének
gyökerei, annál többet fog a múltból is
a sajátjává tenni vagy a sajátjává
kényszeríteni" (Nietzsche, 1995: 31.) Vesd össze
ezzel Freud Wo es war soll ich werden imperatívuszát,
mely a pszichoanalitikus interpretáció alapelve. Az Es
a legkorábbi gyermekkorig visszavivõ, elfojtott emlékek,
vágyak tárháza; az analízis ily módon
az elfojtásnak alávetett, a tudatos ént aláásó,
megbénító személyes múlt felidézése
és újraelsajátítása.
59 Steiner úgy véli, hogy a pszichoanalízis abban
a szellemtörténeti pillanatban jött létre, amikor
a "fokuszált introspekció és belsõ faggatózás
technikái elhaltak" (Steiner, 1993: 68.), s így Freud
tudománya egy világi, bár erõsen mitologikus
pótlékot kínált az elsõsorban vallási
bensõség helyett.
60 "A kétféle leértékelõdés
a vallási és az erotikus nyelvé, valamint a bensõségességé
nyilvánvalóan kapcsolatban áll egymással.
A kettõ együtt a belsõ médium szinte programatikus
»elvékonyításához« vezet. Hajlok
arra, hogy a modernitás alapvetõ aspektusait a belsõ
beszéd drasztikus redukciójában és a nyilvános
verbalizáció ezzel együtt járó inflálódásában,
a kifejezés minden árnyalatát átfogó
»publicitásában« keressem. […] A pszichoanalitikusok
intézményes kereteket nyújtottak ahhoz, hogy ami korábban
a belsõ beszéd számára volt fenntartva, most
nyilvánosan kifejezésre jusson." (Steiner, 1993: 68.)
Vö. Foucault a szexualitás létrehozásáról.
61 "Freud számára a lélektan fogalma lényegében
negatív fogalom. A lélektan birodalmát a tudattalan
fennhatósága alapján definiálja, és
kijelenti, hogy ami tudattalan, annak énné kell válnia.
Az ember felszabadítása tudattalanjának hatalma alól
egyenlõ lenne »lélektanának« felszámolásával."
(idézi: Žižek, 1994: 90.)
62 Riesman, 1983.
63 Korunk meghatározó embertípusa, az önimádó
történeti érzékének elhalványulásáról
lásd Lasch, 1996: 1521. A 19. századi pszichológiai
én lelki bensõségét a posztindusztriális
társadalmak önimádójában belsõ
ûr váltja fel. Lásd ehhez Lasch, 1996: 4249.
64 "A »pszichoanalízis tárgya«, központi
témája egy történetileg behatárolt és
meghatározott létezõ, a »monadologikus, viszonylag
autonóm indiviuum, aki az ösztönök és az ösztön-tiltások
konfliktusának színtere« egyszóval a liberális
polgári szubjektum. A polgári társadalmakat megelõzõ
világban, ahol az egyén kibogozhatatlanul belekötõdik
a társadalom szövetébe, még teljességgel
ismeretlen ez a konfliktus; a jelenlegi, maradéktalanul szocializált
és »adminisztrált« világ pedig már
nem tud róla semmit." (Žižek, 1994: 8990.)
65 Második topográfia értelmében vett énrõl
lásd Freud, 1991; LaplanchePontalis, 1994: 137151.
66 Adorno így fogalmaz: "A modern típusokból
hiányzik az Ego; következésképpen ezek a típusok
nem cselekedhetnek a szó tulajdonképpeni értelmében
véve tudattalanul, hanem egyszerûen visszatükrözik
a tárgyi világ jellemzõit. Az ismétlés
ellenállhatatlan ritmusát követve, mindannyian közösen
vesznek részt ebben az értelmetlen rituáléban,
és érzelmileg elszegényednek: az Ego lerombolása
narcizmushoz és annak kollektív származékaihoz
vezet." (Lasch, 1996: 44.)
67 Nietzsche, 1995: 52. Vö. Lasch: "Az önimádó
álmeglátásai saját állapotáról
rendszerint terápiás közhelyekben jutnak kifejezésre,
és arra szolgálnak, hogy kivédje vele a bírálatot,
és elhárítson minden felelõsséget"
(Lasch, 1996: 39.)
68 "Kommunikációs médiumaink mivel mindent
kimondanak mintha kevesebbet tudnának elmondani. Háttérzaj-szerû
beszéddel van tele az életünk, s mind kevésbé
figyelünk oda arra, amit hallunk" (Steiner, 1993: 69.)
69 Nyíri, 1994: 40. Lásd még Bickerts, 1998: 40.