A pszichoanalízis nem egyszerûen a beszélgetésen
alapuló kezelés koncepcióját fedezte fel, hanem
megteremtette annak huszadik századi ideáját és
alkalmazását is. Jóval azelõtt, hogy Sigmund
Freud megalkotta volna a "pszichoanalízis" kifejezést,
a huszadik század hajnalán, a szó- vagy szó
általi terápia már a tizenkilencedik században
elõrevetítette árnyékát Franciaországban,
Angliában és Németországban. Számos
orvos, elmegyógyász és független kutató
álmokkal, szuggesztióval, hipnózissal, mesmerizmussal,
holdkórossággal, hisztériával, nem organikus
eredetû bénulással és tébollyal foglalkozó
közös munkája fokozatosan vezetett el az olyan morális
vagy pszichológiai szenvedések fogalmának megalkotásához,
amelyek alkalmasak arra, hogy verbális úton kezeljék
õket.
A tizenkilencedik században a verbális terápia
legfigyelemreméltóbb és egyben legkifejezettebb megjelenési
formája a lehetõ legvalószínûtlenebb
szellemi tartományban gyökerezik: a görög filológiában.
Jacob Bernays, aki nem volt más, mint Freud feleségének,
Martha Bernaysnak a nagybátyja, 1857-ben Breslauban, Németországban,
tette közzé általánosan elismert könyvét,
Grundzüge der verlorenen Abhandlung des Aristoteles über die
Wirkung der Tragädie (Arisztotelész a tragédia hatásáról
szóló elveszett értekezésének alapvonalai)
címmel. Bernays vizsgálódásait teljes egészében
az Arisztotelész által a Poétikában
használt központi, ám rejtelmes formulára összpontosította:
katharsis ton pathemon az érzelmektõl való
megtisztulás katarzisa. Számos kortárs és késõbbi
gondolkodó, köztük Nietzsche is, azon a véleményen
volt, hogy Bernays lenyûgözõ megoldást talált
arra az itáliai és angol reneszánsz évszázadaitól
Corneille-en, Lessingen, Goethén, Schilleren és mások
munkásságán áthúzódó polémiára,
amely a drámában megjelenõ katarzis vagy megtisztulás
morális és/vagy esztétikai implikációiról
folyt. Mindamellett Bernays megoldása elutasította az összes
megelõzõ interpretációt azzal, hogy leszögezte:
a katarzis antik orvosság, csakúgy, mint az orgiasztikus
kultuszokkal és a Dionüszosz-imádással kapcsolatos
gyógyító gyakorlatok. Ez az új katarzisértelmezés
természetesen nem maradt észrevétlen. Bizonyosan nem
a véletlen mûve, hogy Josef Breuer és Freud 1893-ban
megjelent, "elõzetes közleményükben"1 a "katarzis"
szót éppen ebben az értelemben használták
(amelyet lereagálásként, abreakcióként határoztak meg a német abreagieren szó
alapján, s amely azt jelenti, éleszd fel újra és
szabadulj meg tõle) abból a célból, hogy
megjelöljék azokat a gyógyító hatásokat,
amelyeket verbális terápia alkalmazásával értek
el hisztériában szenvedõ betegeiknél. Mindez
azért jelentõs ebben az összefüggésben,
mert Freud saját ármányos és elhúzódó
tétovázása a pszichoanalízis törekvéseinek
megfogalmazását illetõen a csúcspontjára
emelkedett akkor, amikor legjobb barátja, a magyar pszichoanalitikus
Ferenczi Sándor, a sorsszerû neokatarzis elnevezés
alatt 1929-ben felelevenítette módszeres vizsgálódásait
és kezelési eljárásait a pszichológiai
traumák terén. Hamarosan megjelent az eredetileg Breuer és
Freud által bevezetett traumakezelés, de utóbb maga
Freud is határozottan és kétségtelenül
felhagyott vele, mivel a pszichoanalízisre egyre inkább mint
egyfajta univerzális antropológiára tekintett, amely
a pszichoszexuális ösztönökön, fantáziákon,
illetve azok elfojtásaival járó viszontagságokon
alapszik.
De térjünk vissza egy pillanatra az 1857-es esztendõhöz.
Bernays vitába szállt az összes korábbi szaktekintéllyel,
egyrészt abban, hogy a katarzis arisztotelészi elmélete
semmiféle kapcsolatban sem áll a szenvedélyektõl
való megtisztulással, illetve azok erénnyé
való transzformálódásával, másrészt
hogy a színház ennek megfelelõ, javító
hatású szerepe mint az egyház morális leszármazottja,
vagy éppen mint riválisa az emberiség jobbításának
vállalkozásában nem vezethetõ vissza Arisztotelészre.
Ehelyett Bernays a következõ forradalmian új, orvosi
azaz pszichológiai indíttatású definícióját
adta a katarzisnak: "a testi tartományból a pszichológiai
tartományba áthelyezõdve [a katarzis] kijelöl
a nyomasztó, legátolt, elfojtott dolog számára
egy sajátos típusú gyógyító
eljárást, amely nem ezen nyomasztó tartalom átalakítására
vagy elfojtására törekszik, hanem, ellenkezõleg,
inkább serkenteni próbálja, és szabad folyást
enged neki, annak reményében, hogy ez csillapító
hatással lesz arra a tartalomra, amely legátlásra
vagy elfojtásra került." A katarzis hamísítatlanul
fogalmi lényegének rekonstruálásában
Bernays annak a "patológiai nézõpontnak" a rekonstrukcióját
látta, amely oly jellemzõ volt Arisztotelészre akit
Bernays mint orvost mutat be nekünk, mint orvost, aki maga is egy
orvos fia volt.
Freud és Breuer "elõzetes közleményébõl"
könnyen felmérhetõ Bernays munkásságának
jelentõsége, amelyet mindezidáig ritkán méltattak,
ám mégis döntõ hozzájárulással
szolgált a huszadik századi beszélgetõ terápia
létrejöttéhez.
"Minden egyes egyéni hisztérikus tünet azon nyomban
eltûnt, amikor sikerült napvilágra hoznunk a esemény
világos emlékét azáltal, hogy elõhívtuk
és serkentettük annak kísérõ affektusait,
és amikor a beteg leírta azt az eseményt a lehetõ
legnagyobb részletességgel, és képes volt szavakba
önteni az affektust. (…) A testi folyamatot olyan elevenséggel
kell megismételni, amilyennel csak lehetséges… aztán
verbális kifejezést kell adni neki. Ezáltal válik
érthetõvé, hogy az általunk fent bemutatott
pszichoterápiás eljárás gyógyító
hatással bír. Véget vet az elsõ alkalommal
nem lereagált emlék operatív, kényszerítõ
befolyásának azáltal, hogy lehetõséget
nyújt a hozzá tartozó, elfojtott affektusoknak ahhoz,
hogy a beszéden keresztül törjön utat magának,
(…) és ezáltal bekerüljön a tudat normális
területére." Mint az köztudott, az úgynevezett
katarzisos kezelés az elfelejtett traumákhoz asszociálódó
elfojtott affektus vagy érzelem emocionális és verbális
kitörése központi elképzelése visszanyúlik
Anna O. (Bertha Pappenheim) esetére, akinek kezelését
Breuer 1880-ban kezdte meg. Akár befolyásolta Breuert, akár
nem, hogy olvasta, vagy esetleg hallott Bernays értekezésérõl
amely parázs vitákat szított az obskurus filológiai
társaságokon túl a legkülönbözõbb
intellektuális körökben is , ez mindenképpen csak
sejtés marad, és végtére is teljesen lényegtelen.
Az eredet puszta megállapításának kérdésénél
sokkal, de sokkal fontosabb Bernays, Breuer és Freud közös
gondolata a szavakon keresztül ható pszichoterápia létezésérõl
és lehetõségeirõl.
Valóban szembeötlõek a hasonlóságok
Bernays egyesített hermeneutikája amely napvilágra
hozta az orvosi gyakorlat egy õsi formáját , és
a kezelési eljárás leírása között,
amely a Tanulmányok a hisztériáról 2
lapjain jelent meg. Bernays a következõ megjegyzéseket
fûzi Arisztotelész enigmatikus formulájához,
a katharsis ton panthemonhoz és annak kontextusához:
"A tragédia úgy fejti ki hatását, hogy a bánatteli
szánalom és a rettegés felerõsítésének
segítségével elõidézi a fájdalmas
és rettegett fizikai affektusoktól való enyhülést
hozó megszabadulást." Breuer így beszél
Anna O.-ról: "Már ismertettem, hogy Anna O. teljes mértékben
megnyugodott lélekben, miután rettegéstõl és
borzadálytól reszketve felidézte azokat a bizonyos
rettenetes emlékeket, és verbális kifejezést
adott nekik." Ezenkívül Bernays egy sereg pszichológiai-orvosi
kifejezést használ, amelyeket mintha Breuer és Freud
mûvébõl emelt volna át, habár azok számos
õsi görög szövegben is léteznek: enyhíteni,
csillapítani az emóciókat, affektusokat, vagy a lélek
kóros területeit; affektív megkönnyebbülést
nyújtó módokon kezelni; felszabadulni és kiegyezni
a pszichológiai affektusokkal; eliminálni a kóros
vagy betegséget gerjesztõ anyagot.
A katarzisra vonatkozó "patológiai nézõpontjának"
alátámasztására Bernays megidéz egy
görög gondolkodót, Porphürioszt (akire Eusebius,
Caesaria püspöke hivatkozik a Praeparatio Evangelicában):
"Az affektusokat támadó erõk, melyek rendszerint bennünk,
emberekben lakoznak, csak erõsebbek lesznek, ha megpróbáljuk
õket teljes egészében elfojtani. Másfelõl,
ha ezeket az affektusokat elõcsaljuk, hogy röviden és
helyes arányban kifejezzük õket, akkor csillapodnak,
és ezáltal örömöt adnak, [az affektusok] elcsendesednek,
kisülnek és elnyugszanak, minden durva hevesség nélkül,
a helyes módon. Ez az, amiért a komédiát, csakúgy,
mint a tragédiát, enyhítésre, csillapításra
használjuk, és kiürülünk önnön érzelmeinktõl
azáltal, hogy mások affektusait nézzük."
Bernays ezt a pszichológiai affektusok "ösztönzõ
(aktiváló) elméletének" nevezi, röviden:
megerõsíti az õsi idõk egy olyan elméletének
létezését, amely gyógyító hatásokat
tulajdonított az az idáig elfojtott, elnyomott vagy legátolt
érzelmek verbális és/vagy megjelenítõ
(dramatikus) elõhívásának.
A lehetséges fogalmi kapcsolat az õsi, arisztotelészi
elmélet és a modern idõkben alkalmazott verbális
pszichoterápia gyakorlati használata között legalább
két okból is elsõdleges fontossággal bír.
Noha a tizenkilencedik században még nem voltak "kettõsen
vak" klinikai vizsgálatok (olyan módszerek, amikor maga
a kísérletvezetõ sem ismeri a kísérlet
célját, így még akaratlanul sem befolyásolhatja
a kísérlet lefolyását), és a független
laboratóriumokban a tudományos kísérletek megismétlésének
gyakorlata egészen a második világháborúig
nem vált az eredmények megbízhatóságának
széles körben elterjedt próbájává,
mégsem volna helyénvaló azt feltételezni, hogy
akár Bernays, akár Breuer vagy Freud átsiklott volna
eredményeik független forrásból származó
validálásának szükségességén.
A Poétikában tárgyalt katarzis értelmezésekor
Bernays számos, explicit bizonyítékot ismertet Arisztotelész
más írásaiból, ezenkívül elméletének
alátámasztására nem arisztoteliánus
görög forrásokból is idéz. Breuer és
Freud hipotézisük megszületését elsõsorban
klinikai felfedezéseiknek tulajdonították, noha számos
más klinikusra és elméleti szakemberre hivatkoztak,
többek között Binet-re, Delboeufre, Janet-re, Moebiusra,
Strumpellre és másokra, akik korábban, azonos idõben,
vagy késõbb hasonló tüneteket írtak
le, és az övékkel összehasonlítható
terapeutikus eredményeket fogalmaztak meg. Ezenkívül
Bernays filológiai, illetve Breuer és Freud pszichológiai
vizsgálódásainak kifejezetten összecsengõ
eredményeit úgy is tekinthetjük, mint független
megerõsítést a legátolt, elnyomott vagy elfojtott
affektusokat verbalizálás révén enyhítõ
orvosi gyakorlatra. Nyitva hagyom a kérdést, és nem
foglalok állást a Freud és Breuer által, bizonyos
pácienseikkel kapcsolatban alkalmazott terápia sikerének
vagy eredményességének történeti értékét
illetõen az utóbbi években többször kajánul
elverték ezeken a port; és inkább elméleti
síkra szeretném terelni ezt a kérdést. Vajon
milyen feltételek mellett kívánatos és hasznos
a verbális pszichoterápia amelyet 1857-ben Bernays Arisztotelésztõl
származtatott, és amelyet tõle függetlenül
Breuer 1880-tól, Freud pedig 1889 után a gyakorlatban alkalmazott?
Noha világosan látom, hogy nem fogom teljesen kimerítõen
megválaszolni, mégis néhány javaslattal szolgálnék
arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne megközelíteni
ezt a kérdést. A freudi elmélet fejlõdése
túlságosan komplex ahhoz, semhogy elhamarkodottan áttekinthessük.
Mégis nagy biztonsággal tartható az az állítás
(mivel bõségesen állnak rendelkezésünkre
bizonyítékok), hogy maga Freud volt az, aki aláásta
bontakozó diszciplínájának kétségtelen
elismerését azáltal, hogy kutatásaihoz ellentmondásos
és egyenesen önérvénytelenítõ módszertanokat
tett magáévá. Egyfelõl Freud teljes mértékben
azonosult Breuer eredeti, a traumatikusan elfojtott érzelmek verbális
felszabadításával kapcsolatos klinikai felfedezésével
és kidolgozott egy sokkal csiszoltabb módszert ezeknek
az érzelmeknek a elõhívására és
megértésére. Ugyanakkor azonban Freud szinte légmentesen
lezárta az ajtót, predesztinált, univerzalizáló
lélekfelfogást alkalmazott a páciensei "gyógykezelése"
során, s így megakadályozta õket abban, hogy
alaposabb belátást nyerjenek szenvedéseik valódi
alapjaiba.
Breuer és Freud felfedezéseinek a középpontjában
az a gondolat állt, hogy a terapeuta segítségével
a tüneteink megfejthetõek lesznek, és a tüneteink
mögött húzódó affektív szituáció
megértése enyhülést hozhat a pszichológiai
fájdalomra. Breuerrel való rövid együttmûködése
alatt Freud erõsen tartotta magát mentora alapelvéhez,
azaz a lelki patológiára vonatkozó álláspontját
egyszerûen a tapasztalatból származtatta. Azonban,
mint azt Breuer megjegyezte egy Auguste Forelnek 1907 november 21-én
írott levelében: "Freud olyan ember, akire az abszolút
és a szertelen szabályozás igénye a jellemzõ;
ez egy pszichológiai szükséglet, amely véleményem
szerint szertelen általánosításokhoz vezet."
Hát igen, Freud gyakran igyekezett olyan kóros elváltozásra
bukkanni a betegeinél, amelyben azok valójában nem
is szenvedtek. Mivel a gyermeki pszichoszexuális fejlõdés
univerzálisan alkalmazható keretei között akart
kategorizálni, elõre gyártott sablonokkal kezdett
dolgozni. Felhagyott a fájdalom egyéni konstellációinak
kutatásával, és elõítéleteket
alkotott, amely végül eltávolította a betegeitõl.
Freud klinikai értelmezései gyakran a fejlõdési
traumák maroknyi alaptípusára támaszkodtak
(mint például a szülõk nemi aktusának
az õsi látványa, a kasztrációs szorongás
vagy az elcsábítás), tipikus "traumákra",
amelyek állítólag általánosan egyforma
forgatókönyvek szerint manifesztálódtak a tudattalan
fantáziákban.
Ez olyan, mintha Freud megkérdezte volna a pácienseit:
"És a pszichoszexuális fejlõdésének
melyik állomását kínlódta meg leginkább?
Tudja, azokról az elkerülhetetlen állomásokról
beszélek, amelyeket már vázoltam az elméleteimben,
Ödipusz-komplexus, péniszirigység és így
tovább". Ezzel az erõvel azt is kérdezhetné:
"A pszichoszexuális elméletemnek melyik elemétõl
szenved?" A freudi pszichoanalízist hosszú ideig belülrõl
fenyegette veszély, mivel a kutatásba vakmerõ, sõt,
forradalmi módszereket vegyített, ugyanakkor az a vizsgálódások
elfogulatlansága mind kevésbé érvényesülhetett.
Ez alapvetõ metodológiai következetlenség, szembeötlõ
ellentmondás a nevezetes nyitott és õszinte szellemiség
a vágy, hogy megszabadítson minket önnön érzelmi
és pszichoszexuális börtönünkbõl ,
illetve annak a megjósolható rendszernek a megbocsáthatatlan
merevsége között, amely a pszichikai zavarok általános
forrásainak azonosítására törekszik. Kijelenthetem,
hogy ha a pszichoanalízist az elmúlt években újult
erejû, és elsöprõen sikeres támadások
érték, akkor ez nem csak a gyógyszereknek a lelki
zavarok kezelésének területén széles körben
elterjedt alkalmazásának köszönhetõ, nem
csak a legtöbb amerikai biztosítótársaság
bevett gyakorlatának, az ambuláns pszichiátriai betegek
bántóan tolakodó megfigyelésének hogy
így bírálják el, valóban jogos-e a biztosított
követelése a költségek fedezésére,
és nem csak azoknak a szigorú korlátozásoknak,
amelyeket az egészségbiztosító társaságok
rendeltek el a beszélgetõ terápia idõtartamára.
Szintén vitatható, hogy a freudi teóriákkal
kapcsolatos elégedetlenség mélysége bizonyíthatóan
a tudattalan elméleti magvának mala fide elutasításából
származik. Meggyõzõdésem szerint mindenki,
aki érdekelt a pszichoanalízis életképes jövõjében,
helyesebben tenné, ha nem utasítaná el a bírálatokat,
mert azokban csak az ellenállás egy formáját
látja, hanem keserédes inspirációt merítene
belõlük, és vizsgálni kezdené a freudi
elméletekben, illetve a klinikai gyakorlatban rejlõ ellentmondásokat.
Vállalva a kockázatot, hogy egyaránt elidegenítek
barátot és ellenfelet, azt állítom, hogy a
jelenkori beszélgetõ terápia valóban használható
magva összefoglalható lenne az arisztotelészi katarziselmélet
terminusaival, ahogy azokat Breuer és a korai Freud klinikai, illetve
interpretációs munkásságában egymástól
függetlenül kiterjesztette. Röviden: a terapeuták
elõcsalják és harmonikusan feloldják azokat
az elfojtott és a tudattalanba számûzött érzelmeket,
amelyeknek a szabad, enyhülést hozó verbális
megfogalmazása az elszenvedett trauma következtében
akadályozott. Ezek a traumák és a kísérõ
affektusok hozzáférhetõk lehetnek az álmok,
elszólások, nyelvbotlások, illetve a jellegzetes nyelvi,
testi és lelki kompromisszumos alakzatoknak a megértésén
keresztül; vagyis a beszélgetõ terápia célja
az, hogy rekonstruálja egy egyén speciális traumatörténetét
a fájdalmának, zavarainak és konfliktusainak töredezett
maradványain keresztül. A pszichoanalízisnek ezek az
életbevágó aspektusai jelen vannak és megérdemelten
vannak jelen a verbális pszichoterápia milliónyi változatában,
amelyek futótûzként terjedtek el, mivel az ortodox
pszichoanalízis egyre nagyobb mértékben zárta
le azokat az utakat, amelyek kielégítõ megoldáshoz
vezethettek volna. |