Három különbözõ válasz a kontingencia
élményére három különféle
viszony a múlthoz, az európai történelem kezdeteit
is beleértve, beleértve tehát az antikvitást
is. Pontosabban: a fent említett elsõ válasz, amely
a kontingenciát puszta jelenségnek tekinti, tulajdonképpen
a "lényegi történelem" tagadását
kell hogy jelentse.
Az igazán érdekes kérdés ebben a vonatkozásban,
hogy vajon a másik két válasz, a történeti
metafizika válasza, illetõleg a kontingencia tudomásul
vétele, bármely lehetséges metafizika elutasítása
két különbözõ viszonyt alakít-e ki
az antikvitáshoz. Válaszom alapjában véve pozitív,
azt mondanám: a történelmi metafizika, midõn
valamilyen harmonikus, el-nem-idegenett világra, az evilági
megváltásra vágyakozik, az antik, mindenek elõtt
a klasszikus görögségben a jövõ harmóniáját
megfestõ álmainak eleven képét látja,
annak bizonyítékát, hogy lehetséges "minden
torzulástól mentes" emberi élet; olyan emberiség,
amelyet nem a modernitás tragikus "transzcendentális otthontalansága"
jellemez; a klasszikus görögségben valamifajta aranykort
lát. Azok viszont, akik mindenfajta metafizikát elutasítanak,
az antik világban, akárcsak a modernitásban, a széttépettség,
a harc, a PÓLEMOS világát látják,
amelyre azonban a modernitással ellentétben nem jellemzõ
egy másik világba, a lényegeknek a jelenségvilág
mögötti vagy feletti "igazi-igaz" világába
való menekülés. Az antikvitás nagy volt, mert
õszinte volt, mert el akarta és el is tudta fogadni magát
olyannak, amilyen volt, mint az egyedek PÓLEMOS-át, harcát;
emberi egyedekét, akik nem csupán a "szellem", valamifajta
univerzális ész megtestesülései voltak, hanem
vad, alkalmasint gyilkos ösztönökkel megáldott hús-vér
lények. Az a világ nagy volt, mert az emberben nem a tökéletes
lény képmását látta ellenkezõleg,
megalkotván a maga isteneit, a létezõ, széttépett
embert vette mintának.
Kétségkívül létezik ez a két
fajta antikvitáskép, az egyiket Winckelmann és Goethe
neve fémjelzi, a másikat a Burckhardt nyomaiban járó
Nietzschéé, aki úgy gondolta, hogy Goethe nem értette
a görögséget (lásd uo., Mit köszönhetek…
4). De nagyon óvatosaknak kell lennünk, s nem szabad a két
eltérõ antikvitásképet mintegy automatikusan
hozzákapcsolni az alapvetõ metafizikai problémákhoz
való viszonyulás említett két fajához.
Nietzschénél biztos, hogy teljes az egység: a
görög világ általa felrajzolt tragikus képe,
a még õszinte világé, amelyben az ember még
nem csapja be magát a megváltás reményével,
pontosan megfelel a filozófus anti-metafizikai attitûdjének.
Ez az attitûd éppen a görögséget illetõ
új nézetek eredményeként született, annak
a felfedezésének eredményeként, hogy a görög
tragikus mûvészet gyökerei a dionüszosziból
sarjadnak. Az Ecce homóban korai mûvének, A
tragédia születésének két alapvetõ
újításáról beszél: Az egyik "megmutatja,
hogyan értelmezték a görögök a dionüszoszi
jelenséget a könyv ennek elsõ lélektani
ábrázolását nyújtja, és az egész
görög mûvészet gyökerét ebben látja.
Másrészt a szokratizmus értelmezését
nyújtja: elsõként ismeri fel, hogy Szókratész
a görög felbomlás eszköze, jellegzetesen décadent."
(Ecce homo, A tragédia születése 1., Horváth
Géza ford.) A dionüszoszi elem felfedezése a görög
költészetben a létet illetõ egészen új
felfogás kialakításához vezette el Nietzschét,
amely felfogásnak meghatározó eleme az "[i]gen-mondás
az életre, még ennek legidegenebb, legkeményebb gondjai-bajai
közepette is." (Bálványok alkonya, Mit köszönhetek
…, 5) Igen-mondás az életre még ha az embert szükségképpen
a "transzcendentális otthontalanság" jellemzi is, elfogadni
az életet még ha nincs is remény. "… a görögöknél
a remény a legfõbb rossznak, a tulajdonképpeni álnok
rossznak" számított (Az Antikrisztus, 23).
Nincsen megváltás, nem lehetséges a megváltás,
a megváltás nemhogy nem szükséges, hanem a megváltásba
vetett minden remény a rossz forrása, mert a "boldogtalanok
hitegetése", ez talán a nietzschei életmû
legfontosabb üzenete; Nietzsche úgy tekintett a görög
világra mint az eddig egyetlenre, amely tudta és tudomásul
vette ezt. Úgy látni a világot mint "isten pillanatról
pillanatra elért megváltásá"-t
amint azt A tragédia születéséhez írott
1886-os "Önkritika-kísérlet"-ében megfogalmazta.
(Kertész Imre fordítása)
Tudjuk persze, hogy a gondolkodás décadence-formája,
amelynek fõ megtestesítõjét Nietzsche a kereszténységben
látta, véleménye szerint már a görögöknél
kialakult: a görög filozófia szemben a görögök
tragikus mûvészetével és költészetével
az ösztönök feletti uralmat hirdette, s ennek megfelelõen
az ész zsarnokságát képviselte. "A filozófusok
[…] a görögség dekadensei, ellenirányú mozgalmat
jelentvén a régi, az elõkelõ ízléssel
szemben…" (Bálványok alkonya, Mit köszönhetek
… 3) A görög filozófia már tagadása annak
az élethez, a léthez való egészséges
viszonynak, melyet a görög tragikus költészet képviselt.
Elfogadni az életet olyannak, amilyen, elfogadni a létet
minden szenvedéssel, minden ellentmondásos mozgásával,
mélyen rejlõ idegenségével együtt, tagadni
a metafizikát, amely valamennyi lehetséges formájában
valóságos életünktõl különbözõnek
akarja látni az igazi-igaz valóságot, amely így
hamis reményeket táplál, közöttük a
legabszurdabbat, "a leginkább megvetésre méltó"-t,
"a személyes halhatatlanság szégyenletes taná"-t
(Az Antikrisztus, 41) ez a fontos hozama számunkra Nietzsche
az antikot illetõ új látásmódjának,
számunkra, akik átéltük a hamis ígéretek
mozgalmai okozta szörnyûségeket; ezért lett Nietzsche
ma, az ezredfordulón ismét olyan népszerûvé.
A kérdés csak az, hogy vajon Nietzsche attitûdjébõl
nem következik-e minden szörnyûségnek a tudomásul
vétele, mint ami az élethez, az ember létéhez
hozzátartozik?
Nem így látom. Az életnek a görögök
tragikus szemléletével egybehangzó elfogadása,
amely tudomásul veszi a szenvedést, a harcot, az idegenséget,
s mindenek elõtt a halált, mint ami hozzátartozik
az élethez, éppen az ellenkezõje a nihilizmusnak,
amit Nietzsche azon világszemlélet következményének
tekint, amely az igazságnak tekintett hamis ígéretekre
épül. A morál genealógiájához
címû mûvében (III/27) a következõket
mondja: "…mi lenne a mi egész létünk értelme,
ha nem az, hogy az igazság ilyetén akarása bennünk
mint probléma ébredjen önmaga tudatára?
… Semmi kétség, az igazság akarásának
emez öntudatosodása folytán a morál most fokozatosan
elpusztul: száz felvonásos nagy színjáték
veszi ily módon kezdetét, a legfélelmetesebb, a legtöbb
kérdést felvetõ, s talán legtöbb reményt
hozó színjáték, mely a következõ
két évszázadra vár…" (Vásárhelyi
Szabó László ford.) Az "igazság akarásának"
következményeként, annak következményeként,
hogy az európai történelemben megalapozatlan, hamis
meggyõzõdéseket örök igazságokként
kezeltek, szükségképpen elkövetkezett a nihilizmus
kora. De ezen félelmetes, sok kérdést felvetõ,
és mégis talán reményt hozó közjáték
híján semmiféle lehetõsége nem lenne
az olyanfajta lény megszületésének, amely képes
igent mondani az életre, amely képes túllépni
a filozófia és a keresztény vallás következményein.
Ismét egy utópia, amely most éppen arra ösztönzi
az embert, hogy tagadván a zsidó-keresztény kultúra
minden értékét, melyek azért csak-csak megszelídítették
a szokásokat és erkölcsöket, váljék
elõbb nihilistává, hogy végül is képes
legyen leküzdeni a nihilizmust? Ez az a nézet, mellyel Nietzsche
mint abszolút hazugsággal radikálisan szembehelyezkedett:
a hegeli dialektika. Nézete szerint a zsidó-keresztény
kultúra nem szelídítette meg a szokásokat és
erkölcsöket. A modernitás embere nem jobb, nem szelídebb,
csak õszintétlenebb mint az antik tragikus kultúráé.
A zsidó-keresztény kultúra embere nemcsak dekadens,
hanem teli van nehezteléssel, gyûlölettel és bosszúvággyal.
Nem képes az élet urává válni, nem tud
igent mondani az életre annak minden fájdalmával és
szenvedésével egyetemben, a vereség benne rejlõ
lehetõségével egyetemben. Nem tudja elfogadni végességét,
gyûlöli az életet, s ezért veti minden reményét
egy másik világba, jöjjön el az akár a halál
után, akár itt a földön. Nietzsche persze nem a
szelídség ellen van. Aki valaha is olvasta fanatikus és
megszállott Antikrisztusában Jézusról,
az idiótáról, a félkegyelmûrõl
szóló sorait, nem gondolhatja, hogy a szelídséget
ne tartaná értéknek. Talán nem véletlen,
hogy utolsó leveleit már szinte teljesen elborultan vagy
"Dionüszosz"-ként vagy "A megfeszített"-ként
írta alá. Semmi baja sem volt a szelídséggel,
csakhogy úgy gondolta: az emberek, kivéve az olyan rendkívüli
személyiségeket mint Buddha vagy Jézus, képtelenek
nem érezni ressentment-t, és bosszúvágyat,
ha legyõzik õket. Inkább igent mondani hát
az életre és keménynek, néha egyenesen kegyetlennek
lenni, minthogy telve legyünk nehezteléssel, ami azután
a legszörnyûségesebbekhez vezet, a csõcselék
lázadásához, amit a leggonoszabb aszketikus papok
arra használnak ki, hogy a maguk hatalmát rendezzék
be az egész világon.
Kereszténységgyûlölete nem irányult
Jézus magatartása ellen, Jézus hite ellen, egy hit
ellen, amely "nem is formulázza meg önmagát él,
szembeszegül a formulákkal" (Az Antikrisztus, 32),
gyûlölete nem irányult az Evangélium ellen, az
örömhír ellen; gyûlölete Szent Pál
tanítása ellen irányult, amely eltorzította
az eredeti örömhírt, kiforgatván egész értelmét.
"Az »Evangélium« pszichológiájának
egészébõl hiányzik a bûn és a
büntetés fogalma; de hasonlóképpen a jutalomé
is. A »bûn« illetve bármiféle distancia,
ami Isten és az ember között áll fenn erõltetett
épp ez az »örömhír«"
(uo. 33). "A gyakorlat az, amit hátrahagyott az emberiségnek:
magatartását a bírók elõtt, a fogdmegek,
a vádlók elõtt s mindenféle gyalázkodással
és gúnyolódással szemben magatartását
a kereszten." (uo., 35) Az öröm, isten birodalma
itt és most a földön: ez volt az üzenet.
Pál tanításában ebbõl semmi sem
maradt. "Az engesztelõ áldozat, ráadásul
annak legvisszataszítóbb, legbarbárabb formájában,
az ártatlan feláldozása a bûnösök
bûneiért! Micsoda irtóztató pogányság!
Jézus ugyanis magát a »bûn« fogalmát
szüntette meg elutasított mindennemû szakadékot
Isten és ember között, s saját »örömhíreként«
élte Isten és ember egységét… S nem
úgy, mint elõjogot! Ettõl kezdve [ugyanis Pál
idejétõl] a Megváltó típusába
fokozatosan behatol az Ítéletrõl és a Második
Eljövetelrõl szóló tan, a halálról
mint mártíriumról s a feltámadásról
szóló tan, mellyel az »üdvösség«
egész fogalma, az Evangélium teljes és egyedüli
realitása semmivé foszlik mégpedig egy halál
utáni állapot kedvéért!" (uo.,
41) "Ha az élet súlypontját nem az életbe,
hanem a »túlnani«-ba a semmibe helyezzük,
akkor az életet mint olyat súlypontjától megfosztottuk."
(uo., 43) Ez Nietzsche kereszténységkritikájának
értelme. Ezzel a tanítással szemben az életre
mondott tragikus görög igen az valami emelkedett, még
ha van is valami durvaság és kegyetlenség a görög
magatartásban. A görögök jobbak voltak a zsidó-keresztény
kultúra képviselõinél. Nemesek voltak nem
csõcselék, rabszolgahad. Õszinték voltak,
úgy viselkedtek, ahogy az emberi nemhez tartozók viselkedni
egyáltalában képesek lehetnek. Csakis Zarathustra,
nem pedig Nietzsche tudott elképzelni egy másfajta magatartást,
az emberen túli emberét. Maga Nietzsche csak az embert
ismerte.
|