A kötet egy szimpózium
anyagát tartalmazza, tíz tanulmányt, melynek szerzői
gyakorló analitikusok, pszichiáterek és a pszichoanalízis
elméletével, történetével foglalkozó pszichológusok,
egyetemi tanárok: a szerbiai lélektan élgárdája. A
szimpózium témája a pszichoanalízis mérlegelése volt,
visszatekintés a mostani ezredfordulóról a múlt
századfordulóra az előretekintés igényével, annak
felmérése, hogy mi az, ami a
pszichoanalízisben maradandó, továbbfejleszthető, s mi az, ami elavult, hol a
helye, van-e egyáltalán helye a pszichoanalízisnek az
ezredforduló szellemi horizontján, és száz év távlatából
milyen jelentőségűnek tűnnek Freud tanai.
A legnegatívabb álláspontot Slavoljub
Radonjić professzor képviseli, aki Wittgenstein és Popper
radikális pszichoanalízis-kritikája – azaz elutasítása
–, valamint Grünbaum kritikai vizsgálódásai alapján, a
tudománytalanság, a verifikálhatatlanság (falszifikálhatatlanság)
rábizonyításának pozíciójából – tehát előítélettel – lát neki a pszichoanalízis elméleti
alapvetésének racionalista “szétszedéséhez”. A freudi
alapfogalmakat homályosnak, bizonytalannak, pszichológiailag
megalapozatlannak, a módszereket pedig megbízhatatlannak, az
önkényeskedést tápláló eljárásoknak tartja. Úgy
gondolja, az egész elmélet számos következetlenséget és
ellentmondást rejt, gondolatilag igencsak fegyelmezetlen. Freud
interpretációi konstrukciók, s az analitikus a maga
elképzeléseinek megfelelően, elfogultan, mondhatni,
erőszakosan értelmezi az anyagot,
mindenáron ráhúzza a sémáit, belemagyaráz, szuggerál és
elhallgat. Továbbá magyarázatai igen gyakran ad hoc jellegűek, főleg amikor egy
hipotézis megmentésre szorul. Habár a freudi kulcsfogalmak
globálisan nézve meggyőzőnek tűnnek (nem utolsósorban Freud
kitűnő előadó-képességének köszönhetően), ha
közelebbről, konkrétabban vesszük őket szemügyre, kiderül
hogy nagyon is gyenge lábakon állnak. A tudattalan fogalmát
például “úgy használjuk, mintha a jelentése egész jól
meg lenne határozva – ám kiderül, hogy
igen sok probléma van e fogalom tartalmával, akárcsak a
konkrét esettörténetekben a tudattalan tartalmak
felfedezésének processzusával”. Az empirikus vizsgálatok is
kétségbe vonják Freud számos megállapítását – Freud
pedig leggyakrabban nem alapozta meg empirikusan a fogalmait.
Radonjić a freudi gondolkodásmódot
tulajdonképpen hatásvadásznak tartja; “a pszichoanalitikus
elmélet legnagyobb gyengesége a magyarázás elviselhetetlen
könnyűsége”, írja. Freud kibővítette egyes közkeletű
fogalmak jelentését, metaforákat, analógiákat,
perszonifikációkat vetett be, rosszul definiált, sőt
misztikus fogalmakat használt, felemásan költői stílusban
írt, metaforikus téziseket állított fel, más tudományokból
kölcsönzött modelleket – mindez erősen megkérdőjelezi az
elmélet tudományos érvényét, s ezzel, Radonjić szerint, elfogadhatóságát és a
hasznát is. Végül a szerző összeállítja azoknak a
fogalmaknak a részleges listáját, amelyekkel “valami nincs
rendben”: a pszichoanalízis-szótárak magvát alkotó
fogalmak ezek. Megfordítva az egyébként nem részletekbe
menő, racionalisztikus tézis- és fogalomboncolást is
tartalmazó tanulmányt (mely a leghosszabb a kötetben),
nézzük, hogy írásának elején mégis mit tart Radonjić értékesnek Freud pszichoanalízisében
(hozzáfűzve, hogy a tudomány- és ismertelméleti
megfontolások itt is kiteszik a kérdőjeleket): új jelenségek
felfedezése és új problémák, sőt új kutatási területek
felvetése; a korai lelki történések és a korai tapasztalatok
jelentőségének megállapítása; a tudattalan lelki folyamatok
és az elhárító mechanizmusok felfedezése; az álmok
jelentőségteljességének, funkcióinak tételezése; némely
klinikai hipotézisek (pl. a neurotikus zavarok osztályozása)
és etiológiai hipotézisek (pl. a paranoia s a fóbiák
eredetéről).
Josip Berger pszichiáter, aki “párton kívülinek” mondja magát, és
szintén erős fenntartásai vannak a pszichoanalízissel
szemben, Freud stílusát éleselméjűségével együtt
“divatjamúltnak”, tudományos módszerét “elavultnak” tartja, ám éppenséggel a pszichoanalízis
“fogalmi hálóját”, “konceptuális erejét”, pszichodinamikai
rendszerét, emberképét érzi máig ható jelentőségűnek.
Žarko Trebješanin professzor a pszichoanalízis apologétái közé
tartozik, aki kiemeli Freud metapszichológiájának komplex
jellegét, s a dinamikai, ökonómiai, genetikai,
mélypszichológiai és strukturális (topikus) aspektusok együttesét hangsúlyozza.
Szerinte az interpretációk helyességének igenis vannak
mércéi: érthetővé teszik azt, ami egyébként érthetetlen,
rendet visznek a lelki történések látszólagos káoszába,
lehetővé teszik az előrelátást, megteremtik a beteg
viselkedés és gondolkodás kontrolljának és
modifikációjának lehetőségét. Csak a helyes, koherens
értelmezés teszi lehetővé a tudatosítást és a korrekciót.
Vladeta Jerotić akadémikus, a szerb pszichológia
doyenje üdvözli a pszichoanalízishez való kritikai
viszonyulás mai elevenségét, sokkal inkább tart a
banalizációtól, leegyszerűsítéstől, amit pedig felró
Freudnak, azok a következők: a 19.
századi természettudományos materializmus és mechanisztikus
kauzalitás, az evolucionizmus, a biológiai ösztönelmélet, a
determinizmus, a tudatosítás túlbecsülése, a patriarchális
szemlélet. Ez a pravoszláv lélekgyógyász rossz szemmel nézi
Freud ateizmusát, illúzióoszlatásait, zsidóságának
tisztázatlanságait, ám nagyra becsüli és a kora keresztény
szentatyákéihoz hasonlítja morális igényességét és az ember önmaga
iránti erkölcsi felelősségének hangsúlyozását, mellyel
megkövetelte pácienseitől is, hogy vállalják a
felelősséget betegségükért és annak szimptómáiért.
A tanulmánykötet szerzőinek másik csoportja, mégpedig a gyakorló analitikusok,
nem akadnak fenn a tudományosság kérdésén, inkább Poppernek
azt a belátását látszanak követni, hogy a tudományosság
nem igazságmérce; a természettudományos kritériumok
egyáltalán nem foglalkoztatják őket, érezhetően az élő
praxisból fakadnak problémafeltevéseik, és a pszichoanalízis
legújabb fejleményeit igyekeznek elsajátítani. Milan Popović “A pszichoanalízis, a
pszichoanalitikus terápia és a pszichiátria viszonya” című
tanulmányában úgy gondolja, hogy a szcientifikus hozzáállás
nemcsak a pszichoanalízistől, hanem a pszichiátriától is
idegen. Felhívja a figyelmet Freud etikusságára, miszerint a
lélekgyógyászatban természetszerűen a segítség, a
gyógyítás az elsőrendű fontosságú, ami viszont
elválasztandó a “furor therapeuticustól” (Bálint) és az
agresszív pszichiátriai gyógykezelésektől csakúgy, mint a
technicista szemléletű terápiaipartól. A pszichoanalízisben
az elmélet szolga, “segít áthidalni az ismeretlen
reménytelenségét”. Popović Bion bátorítását idézi: a
pszichoanalitikus egyesítse tudását és nem tudását
“binokuláris vízióvá”, egyik szeme legyen azon, ami a
páciensnél az elmélet segítségével követhető, a másik
pedig azon, ami ismeretlen. Így létrejön a kívánatos
“kreatív feszültség”, és elkerülhető a pácienssel
szembeni elméleti represszió. Popović kiemeli, hogy
terapeuta–páciens viszonyra való összpontosítás segített
a pszichiátriának a kezelés individualizálásában, mely a
pácienst szubjektumnak, nem pedig a kezelés tárgyának
tekinti. Különösen a szelfpszichológia (Kohut) és a
kötődéselméletek ösztönző hatását emeli ki. “Ma
beszélhetünk klasszikus és modifikált pszichoanalízisről,
mely utóbbi a korai fejlődési zavarok pszichopatológiájához
alkalmazkodik”, és összemosódik az
analitikus pszichoterápiával.
Ksenija Kondić az énpszichológia jelentőségét
hangsúlyozza, tanulmányában át is tekinti történetét és
fejleményeit, majd kitér a szelfpszichológiára, mely
lehetővé teszi a borderline valamint a narcisztikus
megbetegedések kezelését. Tamara
Štajner-Popović még egy lépéssel tovább megy, és az interakciós
pszichoterápiával foglalkozik, amit “posztklasszikus
pszichoanalízisnek” nevez, melynek lényegi része “a
terápiás folyamat támogató, az értelmezési tartományon kívül eső elemeinek
koncepciója”. Rangell definíciójára hivatkozik, miszerint
az interakciót az intrapszichikus mezőben a szelf és a
tárgyreprezentációk tartalmazzák, az acting out, az
internalizáltak reexternalizációja és a szerepek
aktualizációja pedig olyan struktúraként mutatják fel az
interakciót, melyben a múltbéli anya–gyermek viszony
képletei ismétlődnek. “Hozzáállásával,
gondoskodásával, empátiájával, kreativitásával az
analitikus, csakúgy, mint az analizált, hozzájárulnak ahhoz,
hogy a diádikus univerzumban kibontakozzék az interakció”.
Számos elem, amit azelőtt nem analitikusnak,
“szennyezőnek” tartottak a pszichoanalízisben, ezáltal új
elbírálás alá esik. A szerző a továbbiakban a winnicotti
terápia alapfogalmaival foglalkozik, valamint az átváltozási tárgynak fordítható transzformációs,
illetve
“Verwandlungsobjekt”-tel (Bollas); meg kell különböztetni
azt, amikor az analizált libidinális tárgyat lel fel az
analitikusában attól, amikor átváltozási tárgyat, azaz a
szelf átváltozásának médiumát keresi benne. Ezzel kapcsolatban jól
használhatónak tartja az “előtér”, a “háttér”
fogalmait (Sandler). Az analizált szabad asszociációi és az
analitikus szabadon lebegő figyelme akkor találkozhatnak az
előtérben, ha a háttérben fennáll a
közvetlen nem verbális kommunikáció a felek között. “A
háttér az intuíció csatornája, az analitikus diád
tudattalan interakciójának mezeje.” A terápiás folyamat
hátterében beálló zavarok kezelése döntő lehet (Treurniet). Az áttétel
és a viszontáttétel tekintetében Štajner-Popović az analitikus “konténer”, azaz
anyai-tartalmazó (Bion), és Winnicott “elég jó anya”
funkcióját emeli ki, valamint a kétfajta áttételt: a freudi
“gyengéd áttételt”, amit Greenacre primordiális, Stone
alapvető, Kohut narcisztikus, Modell pedig függő tartalmazó
(konténerizáló) áttételnek nevez, szemben az áttételes
neurózisban jelentkező “ikonikus transzfer”-rel. “Az
áttétel első fajtája a köztes anyát illeti, a másik pedig
a tárgy-anyát. Az első a kötődésre, a második a
szexualitásra vonatkozik. Az első, a függő-tartalmazó
áttétel az én átváltozásra és átváltoztató
preobjektumra való igényét fejezi ki. A másik, az ikonikus
áttétel a tárgy birtoklásának és az
ösztönkielégülésnek igényét fejezi ki; az előbbi a
terápiás folyamat hátterében, az utóbbi az előterében
zajlik.” Az áttétel és a viszontáttétel teszi lehetővé,
hogy a traumák új módon kerüljenek feldolgozásra: “az
áttétel egyszerre a régi konfigurációja és az új
kreálása”. Az analízis célját a szerző Treurniet nyomán
fogalmazza meg: önnön létezésünk újbóli, érzelmileg
átélt megértése úgy, ahogy az az analízisben történt, és
olyan fejlődés, belátás, mely lehetővé teszi a
legszemélyesebb meggyőződést és választást. Tamara
Štajner-Popović is készített egy listát, mégpedig azokról a
fogalmakról, amelyeket a posztklasszikus-interakciós pszichoanalízisben a
legfontosabbaknak tart. Ezek az “előtérben” a tárgy-anya,
a tárgylibidó-áttétel, az áttételes neurózis, a konvergens
konfliktus, az értelmezés, a “háttérben” pedig a köztes
anya, az átváltozási tárgy, a függő-tartalmazó áttétel,
a munkaszövetség, a projektív identifikáció. Az előtér a
tudatos megfigyelés, a kutatás terepe,
míg a háttér nem verbális, néma, az intuíció és az
empátia világa. “Az analitikus és az analizált mellett egy
harmadik tárgy is létezik, egy mozgató, megtartó és a pszichoanalízist
túlélő tárgy. Ez maga a
pszichoanalitikus viszony.”
“A nem irányítottság és a pszichoanalízis tiszta aranya” című
tanulmányában Vladimir Petrović Freud “A pszichoanalitikus terápia
útjai” című esszéjének metaforáját vizsgálja, és
kitér az analitikus semlegesség, az áttétel és a
viszontáttétel fogalmaira. A freudi “Einfühlung”-ot, a
beleérzést empátiává mélyítve, az
analitikus ebbéli képességében lelheti fel a pszichoanalízis
“tiszta aranyát”. Szerinte a nevezetes analitikus
semlegességet csak az empatikus képesség biztosíthatja, az
analizált pedig csak olyan mértékben bocsátkozik bele az önvizsgálatba,
amilyen mértékben valóban megértő személynek éli meg
analitikusát. Petrović (akárcsak Štajner-Popović) csupán futólagosan említik
Ferenczit (aki az irodalomjegyzékekben nem szerepel), ám
nyilvánvalóan az ő elképzelései, felfedezései is javában
átszűrődtek hozzájuk az újabb angol nyelvű szakirodalom
közlekedőedényein. (Tegyük hozzá, hogy
a szerb analitikusok az utóbbi évtizedben Budapesten keresztül tartották a
kapcsolatot a nemzetközi pszichoanalízissel, emlegetik is a
budapesti konferenciákat és Hidas György segítőkészségét.)
Végezetül Dragan Vukotić “Pszichoanalízis és lingvisztika”
című tanulmányát említem meg, mely természetesen Lacanra
támaszkodik, a pszichoanalízist nem befejezett, nem is zárt
építménynek tartja – a lingvisztikai, a nyelvre figyelő
hozzáállás pedig lényegtelenné teszi a
tudományosság/tudománytalanság kérdéskörét. “Az új
paradigma keretében a »régi« fogalmak kibővített, friss értelemre tettek
szert”, írja. Ugyanakkor elfogadhatónak találja a “másik
szubjektivitás” hipotézisét, melyről az individuális
tudat, az, aki beszél, nem tud semmit és nem érti a nyelvét,
ám tudattalanul létezik valami, ami megjelölhető,
objektiválható, a szó a szubjektumon belül is közvetít; a tudattalannak is van retorikája, melyet a
tudatos beszéd asszimilál. Az ember egész drámája a nyelvben
és a nyelvvel történik, írja Vukotić, egy szerb
közmondással zárva tanulmányát és egyúttal a kötetet: a
nyelvnek ugyan nincs csontja, mégis csontot tör.
Radics Viktória |