A kötet egy szimpózium anyagát tartalmazza, tíz tanulmányt, melynek szerzői gyakorló analitikusok, pszichiáterek és a pszichoanalízis elméletével, történetével foglalkozó pszichológusok, egyetemi tanárok: a szerbiai lélektan élgárdája. A szimpózium témája a pszichoanalízis mérlegelése volt, visszatekintés a mostani ezredfordulóról a múlt századfordulóra az előretekintés igényével, annak felmérése, hogy mi az, ami a pszichoanalízisben maradandó, továbbfejleszthető, s mi az, ami elavult, hol a helye, van-e egyáltalán helye a pszichoanalízisnek az ezredforduló szellemi horizontján, és száz év távlatából milyen jelentőségűnek tűnnek Freud tanai.
    A legnegatívabb álláspontot Slavoljub Radonjić professzor képviseli, aki Wittgenstein és Popper radikális pszichoanalízis-kritikája – azaz elutasítása –, valamint Grünbaum kritikai vizsgálódásai alapján, a tudománytalanság, a verifikálhatatlanság (falszifikálhatatlanság) rábizonyításának pozíciójából – tehát előítélettel – lát neki a pszichoanalízis elméleti alapvetésének racionalista “szétszedéséhez”. A freudi alapfogalmakat homályosnak, bizonytalannak, pszichológiailag megalapozatlannak, a módszereket pedig megbízhatatlannak, az önkényeskedést tápláló eljárásoknak tartja. Úgy gondolja, az egész elmélet számos következetlenséget és ellentmondást rejt, gondolatilag igencsak fegyelmezetlen. Freud interpretációi konstrukciók, s az analitikus a maga elképzeléseinek megfelelően, elfogultan, mondhatni, erőszakosan értelmezi az anyagot, mindenáron ráhúzza a sémáit, belemagyaráz, szuggerál és elhallgat. Továbbá magyarázatai igen gyakran ad hoc jellegűek, főleg amikor egy hipotézis megmentésre szorul. Habár a freudi kulcsfogalmak globálisan nézve meggyőzőnek tűnnek (nem utolsósorban Freud kitűnő előadó-képességének köszönhetően), ha közelebbről, konkrétabban vesszük őket szemügyre, kiderül hogy nagyon is gyenge lábakon állnak. A tudattalan fogalmát például “úgy használjuk, mintha a jelentése egész jól meg lenne határozva – ám kiderül, hogy igen sok probléma van e fogalom tartalmával, akárcsak a konkrét esettörténetekben a tudattalan tartalmak felfedezésének processzusával”. Az empirikus vizsgálatok is kétségbe vonják Freud számos megállapítását – Freud pedig leggyakrabban nem alapozta meg empirikusan a fogalmait. Radonjić a freudi gondolkodásmódot tulajdonképpen hatásvadásznak tartja; “a pszichoanalitikus elmélet legnagyobb gyengesége a magyarázás elviselhetetlen könnyűsége”, írja. Freud kibővítette egyes közkeletű fogalmak jelentését, metaforákat, analógiákat, perszonifikációkat vetett be, rosszul definiált, sőt misztikus fogalmakat használt, felemásan költői stílusban írt, metaforikus téziseket állított fel, más tudományokból kölcsönzött modelleket – mindez erősen megkérdőjelezi az elmélet tudományos érvényét, s ezzel, Radonjić szerint, elfogadhatóságát és a hasznát is. Végül a szerző összeállítja azoknak a fogalmaknak a részleges listáját, amelyekkel “valami nincs rendben”: a pszichoanalízis-szótárak magvát alkotó fogalmak ezek. Megfordítva az egyébként nem részletekbe menő, racionalisztikus tézis- és fogalomboncolást is tartalmazó tanulmányt (mely a leghosszabb a kötetben), nézzük, hogy írásának elején mégis mit tart Radonjić értékesnek Freud pszichoanalízisében (hozzáfűzve, hogy a tudomány- és ismertelméleti megfontolások itt is kiteszik a kérdőjeleket): új jelenségek felfedezése és új problémák, sőt új kutatási területek felvetése; a korai lelki történések és a korai tapasztalatok jelentőségének megállapítása; a tudattalan lelki folyamatok és az elhárító mechanizmusok felfedezése; az álmok jelentőségteljességének, funkcióinak tételezése; némely klinikai hipotézisek (pl. a neurotikus zavarok osztályozása) és etiológiai hipotézisek (pl. a paranoia s a fóbiák eredetéről).
    Josip Berger pszichiáter, aki “párton kívülinek” mondja magát, és szintén erős fenntartásai vannak a pszichoanalízissel szemben, Freud stílusát éleselméjűségével együtt “divatjamúltnak”, tudományos módszerét “elavultnak” tartja, ám éppenséggel a pszichoanalízis “fogalmi hálóját”, “konceptuális erejét”, pszichodinamikai rendszerét, emberképét érzi máig ható jelentőségűnek.
    Žarko Trebješanin professzor a pszichoanalízis apologétái közé tartozik, aki kiemeli Freud metapszichológiájának komplex jellegét, s a dinamikai, ökonómiai, genetikai, mélypszichológiai és strukturális (topikus) aspektusok együttesét hangsúlyozza. Szerinte az interpretációk helyességének igenis vannak mércéi: érthetővé teszik azt, ami egyébként érthetetlen, rendet visznek a lelki történések látszólagos káoszába, lehetővé teszik az előrelátást, megteremtik a beteg viselkedés és gondolkodás kontrolljának és modifikációjának lehetőségét. Csak a helyes, koherens értelmezés teszi lehetővé a tudatosítást és a korrekciót.
    Vladeta Jerotić akadémikus, a szerb pszichológia doyenje üdvözli a pszichoanalízishez való kritikai viszonyulás mai elevenségét, sokkal inkább tart a banalizációtól, leegyszerűsítéstől, amit pedig felró Freudnak, azok a következők: a 19. századi természettudományos materializmus és mechanisztikus kauzalitás, az evolucionizmus, a biológiai ösztönelmélet, a determinizmus, a tudatosítás túlbecsülése, a patriarchális szemlélet. Ez a pravoszláv lélekgyógyász rossz szemmel nézi Freud ateizmusát, illúzióoszlatásait, zsidóságának tisztázatlanságait, ám nagyra becsüli és a kora keresztény szentatyákéihoz hasonlítja morális igényességét és az ember önmaga iránti erkölcsi felelősségének hangsúlyozását, mellyel megkövetelte pácienseitől is, hogy vállalják a felelősséget betegségükért és annak szimptómáiért.
    A tanulmánykötet szerzőinek másik csoportja, mégpedig a gyakorló analitikusok, nem akadnak fenn a tudományosság kérdésén, inkább Poppernek azt a belátását látszanak követni, hogy a tudományosság nem igazságmérce; a természettudományos kritériumok egyáltalán nem foglalkoztatják őket, érezhetően az élő praxisból fakadnak problémafeltevéseik, és a pszichoanalízis legújabb fejleményeit igyekeznek elsajátítani. Milan Popović “A pszichoanalízis, a pszichoanalitikus terápia és a pszichiátria viszonya” című tanulmányában úgy gondolja, hogy a szcientifikus hozzáállás nemcsak a pszichoanalízistől, hanem a pszichiátriától is idegen. Felhívja a figyelmet Freud etikusságára, miszerint a lélekgyógyászatban természetszerűen a segítség, a gyógyítás az elsőrendű fontosságú, ami viszont elválasztandó a “furor therapeuticustól” (Bálint) és az agresszív pszichiátriai gyógykezelésektől csakúgy, mint a technicista szemléletű terápiaipartól. A pszichoanalízisben az elmélet szolga, “segít áthidalni az ismeretlen reménytelenségét”. Popović Bion bátorítását idézi: a pszichoanalitikus egyesítse tudását és nem tudását “binokuláris vízióvá”, egyik szeme legyen azon, ami a páciensnél az elmélet segítségével követhető, a másik pedig azon, ami ismeretlen. Így létrejön a kívánatos “kreatív feszültség”, és elkerülhető a pácienssel szembeni elméleti represszió. Popović kiemeli, hogy terapeuta–páciens viszonyra való összpontosítás segített a pszichiátriának a kezelés individualizálásában, mely a pácienst szubjektumnak, nem pedig a kezelés tárgyának tekinti. Különösen a szelfpszichológia (Kohut) és a kötődéselméletek ösztönző hatását emeli ki. “Ma beszélhetünk klasszikus és modifikált pszichoanalízisről, mely utóbbi a korai fejlődési zavarok pszichopatológiájához alkalmazkodik”, és összemosódik az analitikus pszichoterápiával.
    Ksenija Kondić az énpszichológia jelentőségét hangsúlyozza, tanulmányában át is tekinti történetét és fejleményeit, majd kitér a szelfpszichológiára, mely lehetővé teszi a borderline valamint a narcisztikus megbetegedések kezelését. Tamara Štajner-Popović még egy lépéssel tovább megy, és az interakciós pszichoterápiával foglalkozik, amit “posztklasszikus pszichoanalízisnek” nevez, melynek lényegi része “a terápiás folyamat támogató, az értelmezési tartományon kívül eső elemeinek koncepciója”. Rangell definíciójára hivatkozik, miszerint az interakciót az intrapszichikus mezőben a szelf és a tárgyreprezentációk tartalmazzák, az acting out, az internalizáltak reexternalizációja és a szerepek aktualizációja pedig olyan struktúraként mutatják fel az interakciót, melyben a múltbéli anya–gyermek viszony képletei ismétlődnek. “Hozzáállásával, gondoskodásával, empátiájával, kreativitásával az analitikus, csakúgy, mint az analizált, hozzájárulnak ahhoz, hogy a diádikus univerzumban kibontakozzék az interakció”. Számos elem, amit azelőtt nem analitikusnak, “szennyezőnek” tartottak a pszichoanalízisben, ezáltal új elbírálás alá esik. A szerző a továbbiakban a winnicotti terápia alapfogalmaival foglalkozik, valamint az átváltozási tárgynak fordítható transzformációs, illetve “Verwandlungsobjekt”-tel (Bollas); meg kell különböztetni azt, amikor az analizált libidinális tárgyat lel fel az analitikusában attól, amikor átváltozási tárgyat, azaz a szelf átváltozásának médiumát keresi benne. Ezzel kapcsolatban jól használhatónak tartja az “előtér”, a “háttér” fogalmait (Sandler). Az analizált szabad asszociációi és az analitikus szabadon lebegő figyelme akkor találkozhatnak az előtérben, ha a háttérben fennáll a közvetlen nem verbális kommunikáció a felek között. “A háttér az intuíció csatornája, az analitikus diád tudattalan interakciójának mezeje.” A terápiás folyamat hátterében beálló zavarok kezelése döntő lehet (Treurniet). Az áttétel és a viszontáttétel tekintetében Štajner-Popović az analitikus “konténer”, azaz anyai-tartalmazó (Bion), és Winnicott “elég jó anya” funkcióját emeli ki, valamint a kétfajta áttételt: a freudi “gyengéd áttételt”, amit Greenacre primordiális, Stone alapvető, Kohut narcisztikus, Modell pedig függő tartalmazó (konténerizáló) áttételnek nevez, szemben az áttételes neurózisban jelentkező “ikonikus transzfer”-rel. “Az áttétel első fajtája a köztes anyát illeti, a másik pedig a tárgy-anyát. Az első a kötődésre, a második a szexualitásra vonatkozik. Az első, a függő-tartalmazó áttétel az én átváltozásra és átváltoztató preobjektumra való igényét fejezi ki. A másik, az ikonikus áttétel a tárgy birtoklásának és az ösztönkielégülésnek igényét fejezi ki; az előbbi a terápiás folyamat hátterében, az utóbbi az előterében zajlik.” Az áttétel és a viszontáttétel teszi lehetővé, hogy a traumák új módon kerüljenek feldolgozásra: “az áttétel egyszerre a régi konfigurációja és az új kreálása”. Az analízis célját a szerző Treurniet nyomán fogalmazza meg: önnön létezésünk újbóli, érzelmileg átélt megértése úgy, ahogy az az analízisben történt, és olyan fejlődés, belátás, mely lehetővé teszi a legszemélyesebb meggyőződést és választást. Tamara Štajner-Popović is készített egy listát, mégpedig azokról a fogalmakról, amelyeket a posztklasszikus-interakciós pszichoanalízisben a legfontosabbaknak tart. Ezek az “előtérben” a tárgy-anya, a tárgylibidó-áttétel, az áttételes neurózis, a konvergens konfliktus, az értelmezés, a “háttérben” pedig a köztes anya, az átváltozási tárgy, a függő-tartalmazó áttétel, a munkaszövetség, a projektív identifikáció. Az előtér a tudatos megfigyelés, a kutatás terepe, míg a háttér nem verbális, néma, az intuíció és az empátia világa. “Az analitikus és az analizált mellett egy harmadik tárgy is létezik, egy mozgató, megtartó és a pszichoanalízist túlélő tárgy. Ez maga a pszichoanalitikus viszony.”
    “A nem irányítottság és a pszichoanalízis tiszta aranya” című tanulmányában Vladimir Petrović Freud “A pszichoanalitikus terápia útjai” című esszéjének metaforáját vizsgálja, és kitér az analitikus semlegesség, az áttétel és a viszontáttétel fogalmaira. A freudi “Einfühlung”-ot, a beleérzést empátiává mélyítve, az analitikus ebbéli képességében lelheti fel a pszichoanalízis “tiszta aranyát”. Szerinte a nevezetes analitikus semlegességet csak az empatikus képesség biztosíthatja, az analizált pedig csak olyan mértékben bocsátkozik bele az önvizsgálatba, amilyen mértékben valóban megértő személynek éli meg analitikusát. Petrović (akárcsak Štajner-Popović) csupán futólagosan említik Ferenczit (aki az irodalomjegyzékekben nem szerepel), ám nyilvánvalóan az ő elképzelései, felfedezései is javában átszűrődtek hozzájuk az újabb angol nyelvű szakirodalom közlekedőedényein. (Tegyük hozzá, hogy a szerb analitikusok az utóbbi évtizedben Budapesten keresztül tartották a kapcsolatot a nemzetközi pszichoanalízissel, emlegetik is a budapesti konferenciákat és Hidas György segítőkészségét.)
    Végezetül Dragan Vukotić “Pszichoanalízis és lingvisztika” című tanulmányát említem meg, mely természetesen Lacanra támaszkodik, a pszichoanalízist nem befejezett, nem is zárt építménynek tartja – a lingvisztikai, a nyelvre figyelő hozzáállás pedig lényegtelenné teszi a tudományosság/tudománytalanság kérdéskörét. “Az új paradigma keretében a »régi« fogalmak kibővített, friss értelemre tettek szert”, írja. Ugyanakkor elfogadhatónak találja a “másik szubjektivitás” hipotézisét, melyről az individuális tudat, az, aki beszél, nem tud semmit és nem érti a nyelvét, ám tudattalanul létezik valami, ami megjelölhető, objektiválható, a szó a szubjektumon belül is közvetít; a tudattalannak is van retorikája, melyet a tudatos beszéd asszimilál. Az ember egész drámája a nyelvben és a nyelvvel történik, írja Vukotić, egy szerb közmondással zárva tanulmányát és egyúttal a kötetet: a nyelvnek ugyan nincs csontja, mégis csontot tör.

Radics Viktória