 |
||
| » Vissza a tanulmány elejére « | » Jegyzetek « | » Várjuk levelét « |
|
||
|
Terebessy Károly és a pszichoanalízis
Adam Bžoch A szlovák pszichológia, amely intézményi alapjait csak 1928-ban tudta megteremteni, kezdettől fogva élesen elhatárolódott a pszichoanalízistől és a mélylélektani iskolától, tehát ezeknek az irányzatoknak értelemszerűen nemcsak a terápiás és teoretikus, hanem a kultúrfilozófiai és kultúrkritikai törekvéseitől is. Anton Jurovský (1908–1985), az első szlovák pszichológiaprofesszor 1948-ban írott visszaemlékezésében azt olvashatjuk, hogy a kialakulás stádiumában lévő új hazai tudományágnak “nem volt ideje arra, hogy különféle kimódolt és absztrakt problémákkal foglalkozzon: csakis a mindennapi élet olyan valós, életszerű és aktuális kérdései foglalkoztatták, amelyekre maga az élet követelt megoldást.”{1} Az 1928-as alapítású Pszichotechnikai Intézet gyakorlati feladatok felé orientálódott, ami lényegében annyit jelentett, hogy különböző munkaterületeken dolgozó alkalmazottak számára pszichológiai teszteket állítottak össze és értékeltek ki. A kassai ideggyógyászati klinikán működő úgynevezett Kassai Csoport (J. Stuchlík, Lóránd Sándor, E. Windholz, J. Frank) pszichoanalitikus praxisa, továbbá egyes pozsonyi gyermekgyógyászok arra tett szórványos kísérletei, hogy megfelelő kiképzés nélkül pszichoanalitikus kezelésbe vegyenek betegeket (S. Löwy, J. Tusserer), nem hagytak olyan nyomot sem a szlovák lakosság tudatában, sem a szlovák orvosok és pszichológusok közösségében, hogy a pszichoanalízis szlovákiai jelenlétéről bármiféle képzetük kialakulhatott volna. A szlovák pszichológusok közössége különben is igen kicsi volt akkoriban – 1945-ben csak tíz pszichológus volt Szlovákiában!{2} –, úgyhogy nemigen lehet csodálkozni azon, hogy nem történt meg a pszichoanalitikus, illetve mélylélektani alapvetések feldolgozása, hogy a hiányzó kiképzésről már ne is beszéljünk, hiszen olyan rengeteg tudományszervezési feladat állhatott egy alapító generáció előtt. A pozsonyi egyetemen pszichológiát 1938-ig a filozófia keretein belül oktattak, a Comenius Egyetem filozófiai fakultásán csak 1957-ben alakult meg a Pszichológiai Intézet.{3} A szóban forgó pszichoanalitikus kezdeményezések hatása így kezdetben leginkább a magyar orvos-értelmiség Szlovákiában az idő előrehaladtával egyre szűkülő körére korlátozódott, úgyhogy Harmat Pál joggal sorolhatja Lóránd Sándor írásait inkább a pszichoanalízis magyar fogadtatásának kontextusába.{4} A szlovák lakosság szélesebb köreiben a legtartósabb hatása talán még a pszichoanalízis katolikus kritikájának volt, ami a harmincas években Alexander Spesz nihil obstat jelzést kapott írásai{5} révén nyert bebocsáttatást a templomba, és ezzel a népesség katolikus hányadának a tudatába is (1930-ban a katolikusok a szlovák összlakosság 71,6%-át tették ki.). Ez a tudományos szempontból messzemenően a korszerű morálteológiai érvelésre támaszkodó kritika emocionális indíttatását tekintve erősen magán viseli az antiszemitizmus, az antifeminizmus és számos más, a “hétköznapi tapasztalatra” és az “egészséges emberismeretre” hivatkozó előítélet nyomait. A pszichoanalízis eszmekincse csak az 1946–1948 közötti rövid időszakban lépett először valódi funkcionális kapcsolatba a szlovák pszichológiával, amikor a nemzeti kultúrintézmény, a Matica Slovenská pszichológiai tagozata Turócszentmártonban kiadta a szlovák pszichológia első periodikáját, a Pszichológiai Évkönyvet (Psychologický sborník). Ez az évkönyv szinte minden akkoriban létező lélektani iskolára reflektált, és ennek a pluralitásnak pragmatikus szempontból az volt a jelentősége, hogy serkentette a köztük zajló információáramlást. A tudomány emancipációjának égisze alatt aztán, már a 40-es évek elején, megteremtődtek Szlovákiában a pszichoanalízis befogadásának feltételei. Ebből a szempontból produktívnak bizonyult három kezdeményezés találkozása: az egyik a fiatal pszichológia volt, a másik a Tudományos Szintézis Egyesületének programja, a harmadik pedig az avantgárd művészet, vagyis a megkésett szlovák szürrealizmus, amely belföldi kontextusban saját néven fut (kb. “realizmus feletti” irányzat). Vannak, akik ma “a neopozitivizmus árnyékaként”{6} írják le a pszichoanalízis, vagy akkoriban (a katolikus egyház kritikáját kikerülendő) gyakrabban használt álnevén a mélylélektan szlovák recepcióját a Tudományos Szintézis Egyesületében, ebben a Pozsonyban működött szabad tudományos közösségben, amelynek filozófiadocensek, etnológusok, nyelvészek és irodalomtudósok voltak a tagjai. Hogy milyen összefüggést ragad meg ez a metafora, az némi magyarázatot igényel. A Tudományos Szintézis Egyesülete, amely 1937-ben alakult Pozsonyban, a különböző szakterületeken folyó tudományos kutatások koordinálását tűzte ki céljául. Nem volt itt szó semmiféle interdiszciplinaritásról, a fiatal tudósok igyekezete a különféle tudományágak elméleti és módszertani egységesítésére irányult. Ennek megfelelően automatikusan felvetődött ebben a körben a tudományos szaknyelv szabványosításának igénye is. Ebben a tekintetben sokat ígérőnek tűnt a Tudományos Szintézis egyik vezető elméje, Igor Hrušovský{7} számára az együttműködés a mélylélektannal, amely az értelmezést természettudományossággal ötvözi. “A kultúrtörténet a mélylélektannal karöltve feltárhatná azt is, milyen gyakran abszolutizáltak és tárgyiasítottak színtiszta fikciókat abban az esetben, ha valaminek társadalmi-emocionális alapjai voltak.”{8} A mélylélektan (a pszichoanalízis) azonban nem töltötte be a Tudományos Szintézis keretein belül neki szánt szerepet. Egyrészt ugyanis a pszichoanalízis, mivel alapvetően nem tudott elterjedni, csak mellékága maradt ennek a mozgalomnak, semmi esetre sem válhatott Hrušovský szintetizáló törekvéseinek katalizátorává. A Tudományos Szintézis Egyesületében a szintézis eszméjének helyét pedig hamarosan teljesen átvette a Bécsi Kör logikai formalizmusának hegemóniája. Másodszor azoknak a “mélylélektani” elméletkísérleteknek, amelyekről a későbbiekben szó lesz, nem volt elég hatóerejük ahhoz, hogy valóban lerántsák a leplet a társadalmi és tudományos gondolkodás megcsontosodott fikcióiról. A szlovák közönség – a tudományos közéletet is beleértve – ebben az időben teljesen felkészületlen volt arra, hogy befogadja és feldolgozza a mélylélektan sajátos téziseit. A pszichoanalízis fogalmi apparátusának nem létezett szlovák megfelelője, illetve azok a fogalomjavaslatok, amelyek az akkor egyetlen szisztematikus recepció – nevezetesen a katolikus kritika – eredményeképpen létrejöttek, elméleti szempontból tökéletesen alkalmatlanok voltak. A fogalomhasználatot emiatt nagyvonalúság és önkényesség jellemezte. Ezt példázza az is, milyen szabadon használja mindenki a mélylélektan kifejezést úgy, hogy voltaképpen a pszichoanalízist érti alatta. Az egyesület végzett ugyan felvilágosító tevékenységet, többek között előadásokat is szervezett a pszichológia témakörében (1939 és 1948 között összesen hét, közös vitával záruló előadás volt), ennek ellenére a tisztán elméleti problémák felvetésére irányuló mélylélektani, illetve pszichoanalitikus kísérletekkel szemben még később is valamiféle tanácstalanság érezhető, többek között a korábban már említett Pszichológiai Évkönyv recenzió rovatában is, ahol jó szándékúan, ámde mindenféle tudományos álláspont nélkül tárgyalnak aktuális külföldi pszichoanalitikus publikációkat. Másfelől a kultúra szilárd pozícióban lévő, idősebb és középgenerációhoz tartozó őrei, akik bizonyos klasszikus tudományterületekre teljes egészében jogot formáltak (ilyen volt a történelem, az irodalomtörténet és az irodalomkritika), már előre, a negyvenes évek első felétől kezdve olyan heves kritikával fogadták a pszichoanalízis tételeit, hogy a mélylélektan (a pszichoanalízis) nem tudott megmaradni az uralkodó pozitivizmus árnyékában a tudományos szintézisen belül, hanem teljesen helytelenül abba az irányba mozdult el, hogy autonóm és transzparens társadalom- és eszmekritikává fejlődjön, ahogy ezt Hrušovský is sürgette. Amit a pszichoanalízis valóban köszönhet az Egyesületnek, az az új irányzatnak szóló szimpátia és jóakaratú hozzáállás, amellyel fogadták. Szlovák miliőben a pszichoanalízis a fiatal szlovák “realizmus feletti” avantgárd művészek környezetében tudott méltó és viszonylag kötetlen inspiráló szerephez jutni. Az Álom és valóság (Sen a skutočnosť, 1940) és a Nappal és éjjel (Vo dne a v noci, 1942) című szürrealista gyűjteményes kötetekben, amelyek egyfajta esztétikailag érzékeny interdiszciplinaritás szlovák kontextusban egyébként is ritka példáit képviselik, van néhány szlovák cikk, amely művészet és társadalom problémáit mélylélektani (pszichoanalitikus) nézőpontból tematizálja. Szeretnénk néhány szót szólni a szerzőjükről, a szlovák művelődéstörténet elfelejtett alakjáról. Terebessy Károly,{9} akiről szó van, 1910-ben született Nyitrán. Apja ügyész volt, anyja (leánykori nevén Hackenberger) pozsonyi cukrászdatulajdonos családból származott. A család a gyermek születése után Pozsonyba költözött. Terebessy itt járta ki a kereskedelmi akadémiát (középiskola). Ezután Prágában a kereskedelmi főiskola hallgatója lett, később eltöltött valamennyi időt Párizsban és Londonban is. A 1930-as évek elején részt vett Pozsonyban a Sarló mozgalom (fiatal szlovákiai magyar marxista értelmiségiek köre) munkájában, azonban hamar konfliktusba került az egylet sztálinista vezetésével. Ebben az időben fordította magyarra Trockij néhány rövidebb írását, és 1935-ben közreadta Az ár ellen című folyóirat két számát, amelyet hasonló szellemben szerkesztett. Alapító tagja volt a Magyar Demokrata Írókörnek (1937). Az 1939-es év meghiúsította azt a tervét, hogy átszökjön Lengyelországba, és a csehszlovák légió oldalán harcoljon a fasizmus ellen. A háború alatt Pozsonyban lakott, tartotta a kapcsolatot a szürrealista költőkkel, néhány szürrealista gyűjteményes kötet mecénásaként is szerepelt, 1942-től pedig egyik alapítója és szerkesztője volt az Urbánkova vedecká knižnica című tudományos publikációsorozatnak, amely a Tudományos Szintézis Egyesülete számára néhány évig a nyilvánosság egyetlen fórumát jelentette. 1946-tól (valószínűleg 1950-ig) a Pszichotechnikai Intézetben dolgozott Pozsonyban, röviddel ezután pedig a Forma (Tvar) nevű művész szakszervezetben. Emellett fordított is magyarból és angolból. 1952-ben trockista múltja miatt fizikai munkássá minősítették vissza. 1957-ben letartóztatták “államellenes tevékenység” vádjával. Kilenc év börtönre ítélték, büntetése idejét (az 1960-as amnesztiáig) a csehországi Príbram kényszermunkatáborban töltötte. Ezután (1974-ig) villamosvezetőként dolgozott Pozsonyban. 1985-ben halt meg, nem túl terjedelmes, mindazonáltal a szlovák kultúrtörténet szempontjából igen érdekes életművet hagyva hátra, amelynek kritikai kiadása éppen most van előkészületben. Az első szöveg, amellyel Terebessy belépett a szlovák irodalmi kommunikáció közegébe, a Szlovák Hamlet (Slovenský Hamlet) című tanulmány volt, amely az 1941-es Álom és valóság-kötetben jelent meg. Ez a szöveg Ladislav Novomeský fiatal szlovák költő{10} Szent a falu végén (Svätý za dedinou) című verseskötetének pszichoanalitikus interpretációját adja. A verseskötet Prágában jelent meg 1939-ben, a Csehszlovák Köztársaság szétzúzása után, és az akkori irodalomkritika (csakúgy, mint később a szlovák irodalomtörténet is) aktuális, kortárs témájú költészetként értékelte. Terebessy értelmezése gyökeresen eltér ezektől a magyarázatoktól. Egészen más mozzanatokat tart hangsúlyosnak ebben a költészetben, olyanokat, amelyek a politikai aktualitással akár ellentétben is állhatnak. A verseskötet szándékolt (manifeszt) tartalma az értelmező számára csak annyiban érdekes, amennyiben a költő személyes történetének mélyebb, latens, általánosításra alkalmat adó értelmét takarja. Ez a történet Novomeský Ödipusz-komplexusának története, ez jelenik meg a versek szimbolikájában. Az elemi szimbolikát (ló, ház, vonat) Terebessy nem az alapvető művészi újszerűség jeleként kezeli (Novomeský végül is nem volt tagja a “realitás felettiek” csoportjának, csak szimpatizált velük), hanem olyan konstans rejtjelek rendszereként fogja fel, amelyeket az ortodox pszichoanalitikus szimbolika segítségével kell megfejteni. Pszichoanalitikus magyarázatában kitér az elfojtásra is, ami Novomeský költészetének védekezés jellegét adja: Terebessy úgynevezett “társadalmi felettes-énről” beszél, amely rákényszeríti cenzúráját az énre. Ezt a fogalmat nem közvetlenül veszi át a freudi terminológiából; a cenzúrát mint funkciót nem az egyéni cselekvésből és az egyéni felelősségből vezeti le, hanem a társadalom szervezetének működésmódjából. Az esszé zárómondatai olyan terápiás célt fogalmaznak meg, amelynek lényege az én racionális önmegismerése: “Amikor az ember megtanulja uralni ösztöneit, és elkezdi gyémánttá csiszolni tudat alatti életének nyersanyagait, amikor az eredendő bűn árnyai elvesztik hatalmukat, akkor az emberiség új korszaka kezdődik. Az emberi együttélés harmóniája az egyén testi és lelki összhangjában tükröződik vissza. Érzékei kifinomulnak, cizellálódnak, mozdulatai hajlékonyabbá és ritmikusabbá válnak, hangja csengőbb lesz. Viselkedésével és mimikájával azt fogja kifejezni, amit érez és gondol.”{11} A Szlovák Hamlet bekerült annak a kommunikatív interakciónak az erőterébe, amely a konzervatívoknak a szürrealistákkal szemben en bloc tanúsított ellenállása körül forgott. Jozef Kútnik-Šmálov,{12} aki az 1940-es évek első felében a szürrealista költők és teoretikusok elleni, irodalmilag és érvelésmódjukban is alantas támadásaival vált ismertté, azzal a megjegyzéssel utasította el Terebessy értelmezését, hogy “foglalkoznunk vele ugyanolyan felesleges lenne, mint amilyen nevetséges”.{13} Šmálov meg volt róla győződve, hogy az Ödipusz-komplexus Szlovákiában nem más, mint divatos, mesterséges külföldi importcikk. Ebben az értelemben csak az Ödipusz-komplexust illető 1930-as évekbeli szlovák katolikus kritika (A. Spesz) előítéleteit variálta tovább. Terebessy Šmálov kritikájára írott, nem publikált válasza amellett, hogy kivédi a támadást, azt is megpróbálja tisztázni, mit jelent az irracionalitás a művészetben, illetve az esztétikatudományban. Ez esszenciális kérdésnek tűnt ahhoz, hogy el lehessen különíteni, mi tekinthető a művészetben és reflexiójában megerősítő-konzerváló, és mi kritikai (és terápiás) komponensnek. Terebessy, aki számos, az Ödipusz-komplexus létezését elismerő orvosi szaktekintélyre (Homburger, Lange, Meinerz, Bleuler) hivatkozik, a pszichiátria terápiás gyakorlatában használt “feltáró” és “elfedő” módszerek közötti összekötő láncszemről beszél. Az “ötvözés” – a pszichoanalízis, a hipnózis, az organikus pszichiátria és a különböző kiértékelő módszerek összekapcsolása – tudja megteremteni annak lehetőségét, hogy kapcsolatba kerülhessen a racionális az irracionálissal, és így az analitikus végül bizonyos felismerések közelébe juthasson. A továbbiakban Terebessy megemlíti Šmálov Élet a szóban (Zivot v slove) című, Milo Urban{14} szlovák prózaíróról szóló könyvét,{15} és rámutat, hogy Šmálov szövegében minden utalás az új pszichoanalízisre puszta formalitás, mivel a szerző ignorálja a pszichoanalízis alapkérdését, a szexus (az Ödipusz-komplexus) szerepét. Tény, hogy a pszichoanalízis szexualitásfelfogása maradt a katolikus kritika számára az elmélet legsúlyosabban megbotránkoztató momentuma. Sőt, Michael Šebek cseh pszichoanalízis-történész úgy véli, hogy a pszichoanalízist körülvevő cseh kulturális közeg legfeljebb a tudattalan gondolatát értette meg és dolgozta fel igazán, a szexualitás témáját soha. Még inkább jellemző ez szlovák kontextusban, és itt nemcsak annak a hárítása áll a háttérben, hogy egy kis közösségben, ahol “mindenki mindenkit ismer”, a kreativitást szexuális összefüggésekben kelljen magyarázni, hanem a katolikus kritika klasszikus előítélete is. Hogy Terebessy számára nem a személyes elégtétel volt ennek a polémiának a lényege, az világosan kitűnik a következő, Megjegyzések az automatikus szövegről (Poznámky k automatickému textu) című írásából.{16} Šmálov szürrealizmus elleni vitairata gyenge argumentatív értékű kirohanásokból állt ugyan, de kétségtelenül azokat az “örök” konzervatív kétségeket vezette elő, amelyek a normák (jelen esetben az esztétikai normák) eltörlésének következményeivel kapcsolatosak. Az említett Megjegyzésekben Terebessy a metafizikai szorongást és az ürességtől való félelmet kiindulópontul véve keres magyarázatot arra, miért tűnik úgy, mintha a szürrealista költészet a rendet veszélyeztetné, amikor szétroncsolja a logikus versszerkezetet. Ebben a viszonylag rövid szövegben Terebessy azt javasolja, hogy szemléljük az automatikus írás problémáját a kortárs pszichiátria nézőpontjából, mivel az a kérdés, hogy “az automatikus szöveg által tökéletesen megragadható-e a belül zajló gondolatfolyam, nem olyan egyszerű, mint ahogy a szürrealizmus teoretikusai korábban gondolták, és ennek a kérdésnek a valódi megválaszolása kívül esik a művészet kompetenciáján.”{17} Terebessy a pszichiátria szemszögéből nézve (itt Eugen Bleulerra hivatkozik) patológiás jelenségként értékeli a tudattalanból felfakadó spontán kreativitást. Nem a tudattalan, hanem csak “a tudatos és a tudattalan közötti pszichikus feszültség” képes arra, hogy esztétikai tartalmakat közvetítsen és a művészet kritériumait hordozza magán, és “ebből a szempontból az automatikus szövegek teljességgel elégtelennek bizonyulnak”.{18} Elismeri ugyan, hogy van összefüggés az elmebetegek és az avantgárd művészek (a “skizofrének” és a “futuristák”) spontán kreativitása között, de arra az álláspontra helyezkedik, hogy a két dolog közös elemeinek keresése megkerüli az esztétikai kritériumok kérdését. “A futurista is, a skizofrén is szétrombolja a mondatszerkezetet, infinitivusban használja az igét, eltávolítja a központozást, sok neologizmust talál ki, és mindkettő esküdt ellensége a logikus gondolkodásnak. Műveiket Marinetti művészetelveinek szellemében komponálják: Logikátlan sorozatokat akarok létrehozni... mellékes analógiákból, amelyek nem állnak egymással kapcsolatban. Ezzel a megjegyzésünkkel nem a futuristák művészi érdemeit akarjuk kisebbíteni, csak arra szeretnénk rámutatni, hogy ha a pszichológia nézőpontjából egyszer józan és elfogulatlan pillantást vetünk a művészetre, számos sokat vitatott kérdést megvilágíthatunk. A realizmus feletti mozgalom nagy érdemének tartjuk, hogy a futurizmus automatikus szövegei és követelményei nem elégítik ki, hanem azon fáradozik, hogy teljes terjedelmében ragadja meg a művészi kreativitást, amennyiben súlyt fektet a tudatalatti emberi impulzusok valóságára, egyúttal azonban strukturálisan nagy teret ad a költészet és a képzőművészet fejlődési tendenciáinak is, tehát ragaszkodik a művészi érték bizonyos kritériumaihoz.”{19} Terebessy a művészet (a művészi nyelv) reflexiójához keresett tudományosan megalapozott pszichológiai bázist. Abból a feltevésből indult ki, hogy a nyelv mint forma alapját és jelentésadási módját tekintve{20} lényegileg konzervatív, és nem enged meg olyan költői nyelvi forradalmat, amely a forma- és jelentésadás fundamentális megváltoztatásával járna. Soron következő, Nyelv és mélylélektan (Jazyk a hlbinná psychológia) című írásában, amely szintén a már említett kötetben jelent meg,{21} arra a kísérletre vállalkozik, hogy a jövő számára felvázolja a nyelvtudomány és a pszichológia szintézisét; megemlíti, milyen “legyűrhetetlenek tudnak lenni a kulturális fejlődésre nézve azok a béklyók, amelyekkel a beszéd és az írás megköt bennünket”.{22} Terebessy a nyelvnek azt az oldalát helyezi előtérbe, amely szerinte az ősi affektív energiákat őrzi. Ezeknek az energiáknak a kutatásában ígéretesnek tartja a pszichológiát. Egyúttal megjegyzi, hogy “az affektív erők jellegére mindenesetre csak a mélylélektannak sikerült jobban rávilágítania”.{23} A pszichés diszpozíciók és a nyelv közötti összefüggéseket kutató Terebessyt a mélylélektan iránti érdeklődése egyúttal arra is rávezeti, hogy tudatára ébredjen az egyénpszichológia határainak. Az affektív energiák ugyanis, mint írja, nemcsak az individuum, hanem a tömegek és népek nyelvét és emlékezetét is meghatározzák. Ezek az erők, mivel a hatásuk tetten érhető a mindnyájunk által használt szavak és fogalmak keletkezésénél, mindenképpen befolyásolják a kultúrát. Terebessy úgy vizsgálja a nyelvet, hogy “nyelvfilozófiájában” elsősorban izolált szavakra és fogalmakra koncentrál, amelyeknek szimbolikus jelentést tulajdonít, és nem foglalkozik a konkrét nyelvhasználat jelenségeivel, ahogy azok például a költői szövegekben megmutatkoznak. Terebessy kulcsszavakra és kulcsfogalmakra (szimbólumokra) összpontosító irányvonalának ugyanebben az időben Mikuláš Bakoš{24} strukturalista teoretikus törekvéseiben lelhető fel a pandanja; Bakoš, aki a Tudományos Szintézis és a “realizmus feletti” csoport környezetéhez tartozott, a jelentéskohézió szétrombolását tanulmányozta a szürrealista költészetben, és figyelmét az egyes szavak jelentésére irányította. Terebessy mindazonáltal azokhoz a szaktekintélyekhez maradt hű, akik szeretett tudományához, a mélylélektanhoz állnak közel. Jóllehet gyakran hivatkozott a svájci iskolára, Bleulerhez vonzódott a leginkább, és egyáltalán nem vett tudomást C. G. Jungról, aki pedig az archetípusok elméletével teoretikusan következetes koncepciót teremtett a freudi topológia egyénpszichológián túli alkalmazásához, amivel Terebessy is kísérletezett. Van még egy svájci, aki nyilvánvaló hatással volt Terebessy elméleti munkásságára: a 19. századi jogász és kultúrtörténész, Johann Jakob Bachofen (1815–1887). Az, hogy Terebessy reflektált Bachofenre és közreadta két írását,{25} az 1940-es években valamiféle megkésett visszhangja volt az 1920-as és 1930-as évek széles körű, Európára és Amerikára kiterjedő vitájának Bachofennel és a Homérosz előtti idők matriarchátusával kapcsolatban, amelyet a szóban forgó elméletek szerint később váltottak volna fel a patriarchális társadalmi viszonyok az ókori Görögországban. Az 1927 körül kezdődött vitának, amelyben R. Briffault, Wilhelm Reich, Erich Fromm, Bronislaw Malinowski, több berlini pszichoanalitikus és a frankfurti Társadalomkutató Intézet (Institut für Sozialforschung) néhány munkatársa is részt vett, az volt az alapkérdése, hogy mennyiben fogható fel a ginekokrácia történelmi periódusa az emberiség “aranykoraként”, és mennyiben tekinthető ebben az értelemben a nemek olyan együttélési modelljének, amely tájékozódási pontul szolgálhat a jövő társadalmi utópiái számára.{26} Terebessyt mindazonáltal nem a fent említett vitában kirajzolódó felszíni, aktuális problémák és világos politikai implikációk (az autoriter személyiség, a fasizmus és a kapitalizmus kritikája) érdekelték igazán: Bachofen egykor felvázolt problematikájának egy másik aspektusa foglalkoztatta, amely a kortárs recepció nézőpontjából első pillantásra kevésbé tűnt izgalmasnak. Az anyajogról (Vom Mutterrecht – O materskom práve) című könyv előszavát – Bachofen Az anyajog. Vizsgálódás az ókori ginekokrácia vallási és jogi természetéről című chef d’oeuvre-jének első fejezetéről van szó –, amely Terebessy Johann Jakob Bachofen – a mélylélektan előfutára című cikkének bővített változata, tekinthetjük egyrészt a szlovákiai Bachofen-recepció programszövegének, másrészt pedig fontos építőkőnek is Terebessy mélylélektani elméletalkotó munkájában. Szerzőnk Az anyajogról című műhöz írt előszavában Bachofent bizonyos tekintetben a mélylélektan egyik előfutáraként jellemzi: legalapvetőbb teljesítményének az irányzat szempontjából azt tartja, hogy Bachofen “állandóan hangsúlyozta a pszichikus valóság érvényességét, elmosta a határokat mítosz és történelem között, és úgy vélte, hogy mindenképpen véget kell vetni a történelem racionalizálásának”.{27} Ugyanakkor elméletének néhány konkrét sarkpontjára is felhívja a figyelmet, mindenekelőtt a nőuralom és a férfiuralom közti történelmi kapcsolatot illető alapgondolatokra. “A mítosz a szimbólum magyarázata”, mondja Bachofen, Terebessy pedig ebből a tézisből kiindulva viszonylag szabad szemléletet alakított ki a nyelven belüli szubtilis kapcsolatok mikrovilágának vizsgálatához, és utat talált a nyelvi ambivalencia problematikája felé, amellyel Freud már 1916-ban, a Bevezetés a pszichoanalízisbe előadásaiban foglalkozott. Az ambivalencia fogalma egyébként a pszichológiában eredetileg szintén a Terebessy által különösen nagyra tartott svájci orvostól, Eugen Bleulertől származik. A nyelvi megnyilatkozásokban megjelenő ellentmondásosság problematikája, ahogy Bleuler és Freud látta, Terebessy figyelmét arra kérdésre irányította, hogy miért különbözik az ún. szimbolikus szavak nyelvtani neme a különféle nyelvekben. Itt látott ugyanis lehetőséget arra, hogy Bachofennek a szimbólumok nemi tartalmára vonatkozó elméletét valamiféle nyilván spekulatív, de mindenképpen plauzibilis szintézisbe lehessen hozni a pszichoanalízis fogalmi apparátusával. Ennek a szintézisnek a célja abban állt, hogy felfedje az egykori kultúrák nemhez kötöttségének elemeit, amelyek valószínűleg még mindig benne rejlenek a (modern) nyelvekben, és bizonyos körülmények között láthatóvá válnak, működésbe lépnek. Bachofen mítoszértelmezésekre alapozott meglátásait – például, hogy a nőuralom és a férfiuralom közötti különbség hogyan hatja át az egész kultúrát – jól kiegészítették Terebessy közép-európai multietnicitással kapcsolatos megfigyelései és tapasztalatai. Neki az volt a véleménye, hogy az egyes közép-európai nyelvekben – a magyarban, a németben és a szláv nyelvekben – a szimbólumnak tekintett szavakra (főnevekre) megkülönböztetett szexuális túldetermináltság jellemző, amit vagy a nyelvtani nem eltérő használatában, vagy az ezt helyettesítő formákban lehet megfigyelni. Úgy gondolta, hogy ebben megmutatkozik az egyes a közép-európai kultúrák lényegi különbsége abban a vonatkozásban, hogy andokratikus vagy ginekokratikus társadalmi modellekhez kötődnek-e. A szexuális túldetermináltságról Freud már 1900-ban írt az Álomfejtésben. Itt utánaolvashatunk, hogy a szexuális túldetermináltság olyan affektusokból származik, amelyek lényegüknél fogva ahistorikusak és változtathatatlanok. Terebessy az ember szexuális alapbeállítottságának a biszexualitást tartja, és kifejti, hogy ebben keresendők annak az ambivalenciának a gyökerei, amelyek az emberi alapszimbólumok kettős szexualitásáról tanúskodnak. A nyelvtani nem a nyelvben ezek szerint a társadalmi fejlődésnek csupán azt a szintjét (nőuralom vagy férfiuralom) tartja meg, amelyre a mindenkori nyelv (és ezzel értelemszerűen a mindenkori kultúra is) a nemi struktúráit alapozta, és ezáltal egy nemileg konkretizált (női vagy férfi) túldeterminációról tanúskodik: “Ha a nyelveket a szimbólumok pszichológiája felől nézzük, érdekes és értékes felismerésre juthatunk. A mélylélektanból ismert, hogy sok szimbólumnak van ambivalens, kettős jelentése, egy férfi és egy női. Ilyen pl. a híd, a gyilkosság, a halál. Érdekes, hogy a szláv nyelvekben ezek a szavak ellentétes neműek, mint a germán nyelvekben. Ez nem véletlen. A germánság nyelvi-kulturális kifejlődése alapvetően a ginekokrácia korában zajlott le, míg a szlávoké csak az apai princípium hegemóniájának korában.”{28} Ez a tézis Ariadné fonalaként szövődik tovább nyelvészeti kutatásainak labirintusában A nyelvfejlődés ambivalenciájának problémájához{29} című párhuzamos szerkezetű cikkében is. Azon nem nagyon lehet meglepődni, hogy a szlovákiai kulturális nyilvánosság nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a gazdag empirikus anyaggal (különböző nyelvekből származó példákkal) alátámasztott feltételezéssel. Terebessy ugyanis nem adott semmiféle aktualizáló élt ennek a tézisnek, és szimptomatikus, hogy mindössze egyetlen reagálás jelent meg rá, a szlovákiai Bachofen-kiadás egy recenziójában: “Terebessynek Az anyajogról elé írott bevezetője rendkívül érdekes ugyan, de néha olyan távoli területekre kalandozik, ahol könnyen eltévedhet az ember. (...) Elhamarkodottnak tűnik számunkra pl. az a végkövetkeztetés, hogy »A germánság nyelvi-kulturális kifejlődése alapvetően a ginekokrácia korában zajlott le, míg a szlávoké csak az apai princípium hegemóniájának korában.« A kisszámú példából nem lehet ilyen nagy horderejű végkövetkeztetést levonni, ehhez alaposabb kutatásra lenne szükség. Amit a szlávok földműves-kultúrájáról tudunk, kevéssé fejlett vallásos elképzeléseikről és szervezeteikről, vendégszeretetükről, a haza mint apa iránti szeretetükről stb., az Bachofen alapján inkább az anyai princípium hosszú továbbéléséről tanúskodna, talán egészen a történelem hajnaláig.”{30} Akaratlanul is összeütközésbe kerül itt két pszeudohistorikus, romantikus képzetvilág a szlávok múltjáról: az egyik, amelyet a fiatal kritikus, M. Chorváth{31} is képviselt, a szlávság reflexiójának abban az eszmekörében gyökerezett, amelyet 1848 után mindenekelőtt a szlovák politikus és irodalmár, L’udovít Štúr kultivált. Ez az eszmekör kezdettől fogva – egészen a mai napig – a szlovák nacionalisták áltörténelmi önigazolási kísérleteinek képezte az ideológiai alapját. A másik az a szlovák kultúra kontextusában mindaddig ismeretlen képzetvilág, amely a nyelvi szimbólumok magyarázatán nyugodott, és ugyancsak valamiféle késő romantikus konstrukciót hozott létre. A polémiának ez a kis szikrája mindazonáltal nem lobbantott fel további vitát. Terebessy ezt követő munkái – mindenekelőtt 1942-ben megjelent terjedelmes tanulmánya, Az ambivalencia problémája a nyelvfejlődésben – szélesebb spektrumot felölelő empirikus bizonyítékokkal támasztják alá az egyes kultúrák eltérő nemi hovatartozásának tézisét, ugyanakkor arra is kísérletet tesznek, hogy alkalmazhatóvá tegyék a pszichoanalízis fogalmi apparátusát a jövő nyelvfilozófiájában. Terebessy itt már nem szorítkozott a “szimbolikus szavakra”, hanem alászállt a nyelv fonetikai alapjának mélységeibe. Később egyenesen az affektusok mechanikáján alapuló “fonetikai-szimbolikus túldetermináltságról” beszél:{32} “Míg a szláv nyelvekben a »duch« [szellem] a férfiúi potencia szublimációjának eredménye, a német »Geist« [szellem] hangtani jellemzőivel (»ge« és »ei«) rendkívül erős ginekokratikus túldetermináltságra utal.” Elgondolásait megpróbálta a cseh strukturalizmus közegéből vett nyelvészeti ismeretekkel is alátámasztani. Valamikor 1964 előtt jutott például arra a meggyőződésre, hogy a nyelvtani nemeknek a különféle nyelvekben megjelenő variabilitása összefüggésbe hozható a nyelvi jelenségek potencionalitásának Vilém Mathesius cseh nyelvész által kifejlesztett fogalmával. Potencionalitáson Mathesius már 1911-ben a nyelvi (elsősorban fonetikai) jelenségek “statikai kilengését” értette, ami a különféle dialektusokban a kiejtés eltérését eredményezi. Hogy Terebessy elméletei, illetve alkalmazásai nem találtak visszhangra sem a szlovák nyelvészek, sem a pszichológusok körében, az kutatásainak különlegességével is összefügg ugyan, de azzal is, hogy a hazai művelt csoportok képtelenek voltak ezeket a kísérleteket a független, emancipált tudomány szemszögéből mint spekulatív hipotéziseket vagy tudományos intuíciókat kritizálni. Ehelyett csak olyan összeszólalkozásokra találtak bennük alkalmat, amelyek legfeljebb az ellenfelek világnézeti előítéleteit voltak képesek bemutatni. 1948 után Terebessy nem publikálhatott többé. A Tudományos Szintézis legtöbb képviselőjéből hamarosan marxista lett, a pszichoanalízist pedig, mint nem marxista tudományt, betiltották. Terebessy munkássága annyit mégis feltétlenül megérdemel, hogy pro domo, a szlovák kultúrtörténet keretein belül megőrizzük mint a kor előítéleteivel szembeszállni kész, formabontó próbálkozást. Sokáig nem lehetett foglalkozni ezzel az életművel, de mégis pro mundo is megvan a helye a pszichoanalízis kelet- és közép-európai hatástörténetében.{*} Nádasdy Nóra fordítása |
|
||
| » Vissza a tanulmány elejére « | » Jegyzetek « | » Várjuk levelét « |
|
||
|
||
| » vissza az elejére « | » következő tanulmány « | » várjuk levelét « |
|
||