JEGYZETEK

[1] Lásd: Naomi Segal: Adulteress's Child (1992); Judith Armstrong: The Novel of Adultery (1976); Tony Tanner: Adultery in the Novel (1979). Tanner elemzése rávilágít "egy speciális nemi aktus, egy speciális társadalom és egy speciális elbeszélés összefüggéseire". (12. old.) A házasságtörési motívum természetesen visszanyúlik a középkori irodalomig, lásd Denis de Rougement nagyszabású áttekintését: L'Amour et l'occident (1939).

[2] René Girard: Mensonge romantique et vérité romanesque (1961). (Angol fordításban: Deceit, Desire and the Novel)

[3] Eve Kosofsky Sedgwick: Between Men: English Literature and Male Homosocial Desire (1985)

[4] Érdekes módon mindkét film egy hím kutyát kapcsol a lánygyerekhez, humoros, sőt gyanús pillanatokban, melyek az állat nyaldosási hajlamán alapulnak.

[5] Lásd: Tania Modleski (1991), különös tekintettel az 5. fejezetre.

[6] The Mirror Cracked: the Career Woman in a Trio of Lansing Films című könyvében Roslyn Mass (1987/88) a Sherry Lansing filmjeiben szereplő erélyes nők ábrázolását vizsgálja meg, akik rendszerint "rossz véget érnek"; ezek közé tartozik a Kramer kontra Kramer és a Végzetes vonzerő. Betty Kaplan rámutat, hogy Egyedülálló Dolgozó Nő létére Alex nagyon keveset látható munka közben (In Work but Out of Sense, 1988, 25. old.).

[7] Leslie Fiedler: Love and Death in the American Novel ([1960], 1967)

[8] Lásd: Colleen Keane: Recent Thrillers: Postmodern Play and Anti-Feminism (1994).

[9] Egészében kiváló tanulmányában Jean Désobrie rámutat a gőzölgő folyadékok visszatérő felbukkanására Alex betolakodásakor (1989, 139-140. old).

[10] Shaun Usher észrevétele (1988, 26. old.). A yuppy párról és társairól hasonlóan cinikus véleményen van Michael VerMeulen (1988, 21. old.).

[11] Durbin: The Cat's Meow (1987, 90. old.): "Douglas élménye Glenn Close-zal való tombolása nyomán leginkább a klasszikus női rémálomra (és szerencsétlen női realitásra), a nem kívánt terhességre emlékeztetett: egy óriási, gyötrő, látszólag vég nélküli következményre, amitől a férfi nem szabadulhat meg. És mindez csak azért, mert a szegény fiú egy kicsit szórakozott. Ilyen igazságtalan az élet, vagy mi? Még abortusszal is próbálkozik, de Alex nem kér belőle. Bocs, haver, mondja, neked nem lehet abortuszod. Ó, a szerepcsere! Ó, a keserű gyönyör!"

[12] Merck, Mandy: The Fatal Attraction of the Intercourse. In: Perversions. London, Virago, 1993, 210-211. old.

[13] Lásd Adrian Lyne-t egy Brian Case-zel készített interjúban (1988, 31. old.): "Nézze, ha nagyfokú empátiával szerelkezünk fel a házas férfi és családja iránt – és én ebből sokat a magaméra alapoztam –, és aztán azt mondjuk, bocs, haver, őt bebörtönzik, mi egyedül maradunk, ennyi – én nem hiszem, hogy ez méltányos. Szóval, megadni a közönségnek az előjátékot, és aztán…" Vagy Sherry Lansing, kevésbé élénk színekkel, a Massban, op. cit. 33. old.: "Imádom a végét. Tökéletesen kielégítő."

[14] Lásd Lizzie Francke (1993, 224. old.): "Egy ideig nem tudtam gondolkodni, pláne írni a Zongoraleckéről remegés nélkül. Érzések kavalkádját váltotta ki, legalább annyira fizikai és érzelmi, mint intellektuális reakciókat… A mozi kezdete óta, amikor a közönség egymást taposva menekült a vásznon felbukkanó vonat elől, nem tudtam elképzelni, hogy a film médiumának ilyen erőteljes hatása lehet.

[15] Kate Pullinger, akinek könyve alapján a film készült (és akitől Jane Campion néhány fejezet után elszakadt) kifejti, hogy "Ada azért nem beszél, mert hatévesen, miután nem fogadott szót szüleinek, megtiltották, hogy aznap megszólaljon, mire elhatározta, hogy örökre megnémul" (Marianne Brace, 1994, 11. old). Akármi legyen is a kiváltó esemény – és miért ne lehetne ez akár a legkisebb trauma –, az eredmény szükségképpen valami más, mint ami ennek oka volt.

[16] Lásd Campion interjúját Ian Pryorral (1993, 25. old.) valamint Valerie Hazelt (1994).

[17] Adam Mars-Jones: Poetry in Motion (1993, 26. old.)

[18] Campion, akinek egyik célja, hogy "megvizsgálja fetisizmus és szerelem kapcsolatát" (Katherine Dieckmann, 1992, 82. old.), a zongora mint tehetetlen tárgy tulajdonságait hangsúlyozza, és számos kritikus megemlíti a hasonlóságot a Fitzcarraldo hajójával. Érdekes azonban, hogy az eredeti cím nem a tárgyra, hanem a Zongoraleckére utalt, amelyet a francia változat pontosan követett, míg az olasz verzió többes számú: Lezioni di Piano.

[19] Például itt, a mintás függönyben, mely mögött Baines vár meztelenül, Flora Piros Kapucnis Lovaglóköpenyében és a fehér kötényre fröccsenő vérben.

[20] Campion kijelentette, hogy szándéka a régi Új-Zéland gyarmati történetéről szóló filmsorozat elkészítésére a XIX. századbeli maorik "európai átöltözése" iránti lelkesedéséből származik (lásd Geoff Andrew: Grand Entrance, 1993, 24. old.). Általánosabban, szembeállítja egymással a "furcsa örökséget … mint pakeha új-zélandi" a maorik történelmi tudatával (Campion, The Piano (Zongoralecke), forgatókönyv, 1993, 135. old.). Azóta maoriábrázolását a filmben leegyszerűsítéssel vádolják, mely a csodálatos bennszülöttek/elnyomó britek ellentétet hegyezi ki. Lásd például Richard Cummings és Stella Bruzzi vitáját a Sight & Sound levelezési rovatában (Febr. 1994, 72. old. és March 1994, 64. old.).

[21] A The Piano (Zongoralecke) forgatókönyve (1993, 90., 93. old.)