JEGYZETEK

[1] Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben. Kortárs Kiadó, Bp., 1997. 56.

[2] Füst Milán: Napló I. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1976. 214.

[3] Füst Milán, 1997. 164.

[4] A vizsgálat többféleképpen történhet. Felvehetnénk ugyanis egy biográfiai nézőpontot is, amely elsősorban (élet)történeti dokumentumokkal dolgozva keresné a kapcsolatot Füst Milán és a pszichoanalízis között. Mivel azonban ilyen történeti dokumentumok csak igen csekély számban léteznek, s sok esetben azok is megkérdőjelezhetők, ezért ezeket csupán háttér-információknak tekintjük. Nézőpontunk sokkal inkább poétikai, abban az értelemben, hogy a Füst Milán-i esztétika és a pszichoanalízis fogalomrendszere között keresi a párhuzamokat. A dolgozatban használt "találkozás" kifejezés is a paralelizmus értelmében szerepel főképp "a pszichoanalízis mint közvetlen hatás" gondolatköre helyett.

[5] Az Emberismeret körkérdése magyar írókhoz (A pszichoanalízis hatása írókra és irodalomra) Emberismeret 1935. II. évfolyam. I. kötet., idézve In: Helikon 1990/2-3. 324.

[6] In: Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok. Magvető Kiadó, Bp., 1967. 276-279.

[7] Füstnek több tanulmánya is született pszichológiai kérdésekről, pl. az "Általános lelki jelenségek eredete" című írása, vagy a Szexuál-lélektani írások mint önálló kötet. Jungnak pedig az archetípus-, illetve extrovertált, introvertált személyiségtípus-elméletével kapcsolatban több helyütt is hangoztatta, hogy ezekkel ő lényegében megelőzte Jungot.

[8] Bár ezen a ponton el lehetne gondolkodni, hogy egy-egy Freud általi esettanulmány narrációja és az irodalmi narrációk között milyen párhuzamok fejthetők fel, mint arra többen felhívták már a figyelmet, akik Freud hermeneutikáját vizsgálják. Magyar szerzőként pl. Szummer Csaba: Freud nyelvjátéka. Cserépfalvi Könyvkiadó, 1993. S ne felejtsük el, hogy Freud "irodalmi munkásságát" nyilvánosan is elismerték, hiszen műveiért irodalmi (Goethe-)díjat kapott.

[9] Így ez az Esztétika 1947-ben jelent meg először.

[10] Kosztolányi Dezső: Füst Milán: Változtatnod nem lehet. In: Szellemek utcája. In memoriam Füst Milán. (Szerk.: Kis Pintér Imre.) Nap Kiadó, 1998. 29.

[11] In: Füst Milán, 1997. 183.

[12] Uo. 189.

[13] Uo. 161.

[14] Uo. 162.

[15] Uo. 157.

[16] Füst esztétikájában a "modern" terminust főként abban a történeti értelemben használja, hogy az újdonság csupán történeti értéknek tekinthető. Illetve a "modernnek" megtalálhatjuk azt a pejoratív értelmezését is, mely szerint az "új" iránti igény már-már követelménnyé vált az irodalomban, így az aktualitást, a "korszerűséget" követelő igények az elfogultságok világába utalandók véleménye szerint: "nincs még valami a művészetben, ami ily mértékben tiszavirág-életű, olyannyira efemer-jellegű volna mint az újdonság". In: Füst Milán, 1997. 315.

[17] Uo. 190.

[18] Füst Milán: Általános lelki jelenségek eredete. 1. Az élvezeti mérgek szeretete. In: Füst Milán, 1967. 625.

[19] "Az ember előre elképzeli élményeit, s nyilván ez is serkenti – aztán: hogy azokat utólag ki akarja javítani, s nyilván ez is közrehat művészete létrejöttében s annál inkább: mert, ha lelke érzékelhetetlenségéből valami érzékletes alakot ölt, és külvilággá válik számára, ez megnyugtatóan szokott hatni reá." In: Füst, 1997. 56.

[20] "A költő ugyanazt teszi, mint a játszó gyermek; fantáziavilágot teremt, amit nagyon komolyan vesz, azaz igen nagy affektusmennyiséggel ruház fel, miközben élesen elkülöníti a valóságtól." S. Freud: A költő és a fantáziaműködés. In: Bókay Antal-Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum Kiadó, Bp., 1998. 60.

[21] Uo. 61.

[22] Ha a korábbi interpretációt fenntartjuk, akkor a fenti teóriák értelmében a műalkotás a művész számára alapvető örömforrásként értelmeződik, következésképp az örömnek mint az affektusok egyikének központi pozíciója azt eredményezi, hogy mind a freudi, mind a Füst Milán-i elméletről állíthatjuk, hogy azokba az érzelmi jegyek igen erőteljesen beépültek.

[23] Az ismétlés fogalmán keresztül is adekvátan rávilágíthatnánk erre a párhuzamra, a freudi ismétlési kényszer és a füsti ismétlésfogalom összevetésével. Az általános művészetelmélet kapcsán azonban ezt most nem tesszük meg, hiszen a dolgozat a későbbiekben még kitér az ismétlés központi szerepére, amikor a Füst Milán-i szabad vers sajátosságait elemzi.

[24] Hogy ez mennyiben igazolható, illetve, hogy egyáltalán mennyire hozható párhuzamba ez a két elmélet, s hogy valójában milyen átfedések találhatók, külön vizsgálatot érdemelne, amelytől jelen esetben eltekintünk; bár e kérdés nem teljesen érdektelen e dolgozat szempontjából sem.

[25] In: Füst Milán , 1997. 146.

[26] Lásd Georg Groddeck: Könyv az ősvalamiről (Részlet) Thalassa 1996/3.

[27] Vö. "A pszichoanalízis használata az irodalom tanulmányozásában olyan redukáló műveletek alkalmazását sejteti, amelyek nyomán a kreatív szövegek elvesztik gazdagságukat és helyükön elcsépelt kategóriák jelennek meg, így a várva várt új történet helyett a már jól ismert régieket kapjuk." In: Peter Brooks: A pszichoanalitikus kritika eszméje. In: Bókay-Erős (szerk.), 1998. 42.
A továbbiakban P. Brooks felhívja a figyelmet arra, hogy a legalapvetőbb probléma az, hogy a pszichoanalitikus kísérletek az irodalmi művek elemzésekor újra és újra elvétették az elemzés tárgyát, hiszen főként a szerző, az olvasó, illetve a szövegbeli fiktív szereplők alapján hoztak megállapításokat. Ehelyett, emellett – s ebben a jelen dolgozat szerzője is egyetért – az irodalmi és a lelki folyamatok közti megfelelések felderítésére nagyobb odafigyeléssel kellene koncentrálni, s a pszichoanalitikus elemzéseket főként az irodalmi szöveg szerkezete és retorikája felől kellene megközelíteni. "Azt gondolom, hogy egy pszichoanalitikus szempontból tájékozott irodalomkritika létrehozása azért szükséges, hogy erősítse az emberi szubjektumok megértését az általuk és értük létrejött fikciók találkozási pontjában." In: Uo. 45.

[28] Füsttel ellentétben Freud megmarad a művészi élményfogalom klasszikus értelménél, s a műalkotást a művész személyes, biográfiai eseményekre visszavezethető élményeinek közvetlen kivetüléseként fogja fel. Jung esetében pedig a kollektív tudattalan magyarázza meg azt a viszonyt, amely az élmény és a költői mű között fennáll.

[29] In: Füst Milán, 1997. 332.

[30] Uo. 339.

[31] Uo. 137.

[32] Annak ellenére, hogy a szubjektum-objektum oppozíció használatát a modern filozófia többszörösen megkérdőjelezte, a jelen írás mégis megtartja ezt az oppozíciót, főként azért, hogy egy pszichopoétikai nézőpontból újragondolja azt. A szubjektum-, objektumfogalom összetettségét, illetve tisztázatlanságát, (kimeríthetetlenségét?) egyébként számos mai írás is problémaként veti fel. Lásd (vonatkozásaiban) Heller Ágnes: A szubjektum halála? In: Heller Ágnes: Életképes-e a modernitás? Latin Betűk, Debrecen, 1997.

[33] In: Füst Milán, 1997. 408. Füst ezt a későbbiekben dionüzoszinak hívja, pontosabban azt állítja, hogy az újabb esztétika nevezi ezt "dionüzoszi típusnak". Az esztétikának nemcsak ez a pontja, de számos más is felkínálja azt a lehetőséget, hogy összevessük teóriáit a nietzschei gondolatokkal. Ez az összehasonlítás is legalább olyan érdekes lehetne, mint a freudi vagy a jungi, hiszen a század eleji magyar Nietzsche-kultusz szintén nagyon ismert, de nem problémamentes kérdés.

[34] In: Mátrai László: Élmény és mű. Gondolat Kiadó, 1973. 49.

[35] In: Füst Milán, 1997. 489.

[36] Uo. 479.

[37] Uo. 175. Füst alkotás-lélektani elképzelései azért érdekesek főként mert a poétikai, formai nyelv és a költői szubjektum között átjárhatóságot feltételeznek, s ezt gyakran a hagyományos alkotás-lélektani fogalmakkal írják le, mint például az ihlet. "Az ihlet tehát valószínűleg formai tartalmú mindenekelőtt". In: Uo. 172.

[38] Ezen a ponton is találhatunk további analógiát a freudi koncepciókkal.

[39] In: Füst Milán, 1997. 86.

[40] Uo. 233.

[41] Uo. 87.

[42] Uo. 130.

[43] Uo. 129.

[44] Uo. 132.

[45] Uo. 130.

[46] Uo. 290.

[47] Uo. 288. Richard Rorty egy helyütt ezt állítja a művészről: "Képes akar lenni arra, hogy életét saját fogalmaival foglalja össze." In: R. Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Jelenkor, Pécs, 1994. 114.
E meghatározás a Füst Milán-i esztétika ismeretében különösen érdekessé válhat, s olyan interpretációs lehetőséget hordoz, amely a művészi szubjektum és az általa megteremtett "sajátos fogalmiság" mint poétikai nyelv közti kapcsolat vizsgálatára vállalkozhat.

[48] In: F. Nietzsche: A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról. In: Athenaeum 1992 I/3. 10.

[49] A Füst Milán-i teória nem iktatja ki teljes mértékben a költői szubjektummal kapcsolatban az élményfogalmat, hanem – mint már említésre került – csak a biográfiai értelemben vett, s közvetlenül meghatározónak tekintett élményfogalmat nivellálja. A költői élményfogalmat mint olyat, amely a poétikai nyelvet kíséri, megőrzi az Esztétika, sőt hangsúlyos funkcióval is ellátja azt. Az élmény-koncepcióval kapcsolatban Füstnél érdekes lenne továbbgondolni, hogy mi is annak a következménye, hogy a költői szubjektum/szubjektum kategóriája mégis összemosódik nála az előbbi javára.

[50] In: Füst Milán, 1997. 374.

[51] Füst élményfelfogásának radikalizmusa ismerhető fel ezen a ponton. Erre az újszerűségre egyébként Lukács György is felhívta a figyelmet, mikor a Jelentés Dr. Füst Milán "Tíz előadás az esztétikából" című magántanári értekezéséről című 1946-os írásában a következőket fejti ki: "Általában véve úgy áll a helyzet az esztétika irodalmában, hogy azok a kutatók, akik az objektív mű elemzéséből indulnak ki, gyakran helyeznek nagy súlyt művészi élmény és objektív mű inkongruenciájára, míg ellenben azok a kutatók, akiknek kiindulási pontja a művészi élmény, igen gyakran a homogeneitás viszonylatát tételezik alkotási folyamat és mű között, egyenes úton igyekeznek levezetni a kész művet az azt létrehozó élményből. Füst Milán mindjárt ebben a módszertani kérdésben eredeti álláspontot foglal el. Igen nagy radikalitással helyezi kutatásai középpontjába a művész élményét és az abból létrejövő alkotási folyamatot. E folyamat elemzésénél azonban élesen az előtérbe helyezi a benne létrejövő összes belső ellentmondásokat. Megmutatja azt a távolról sem egyenes vonalú, hanem ellenkezőleg, igen tekervényes utat, amely az igazi művésznél, aki tudatosan előtérbe helyezi a mű szépségének kérdését, az eredeti élménytől a mű megalkotásáig vezet. Ezért Füst Milán álláspontja ebben a tekintetben az élmény és a műalkotás szükségszerű inkongruenciája. (…) Ennek az igen fontos módszertani szempontnak éles kihangsúlyozását és nagy számú beható elemzéssel való igazolását komoly vívmánynak kell tekinteni esztétikai irodalmunkban." In: Kis Pintér Imre (szerk.): Szellemek utcája. In memoriam Füst Milán. Nap Kiadó, 1998. 194-195.

[52] In: Füst Milán, 1997. 452.

[53] Uo. 425.

[54] Uo. 449.

[55] Az ismétlésről szóló Füst Milán-i és freudi teóriák főként ezen a ponton mutatnak erős párhuzamot. Freud többek között A halálösztön és az életösztönök című írásában az ismétlésről és az ismétlési kényszerről hosszasan értekezik, rámutatva arra, hogy a lelki mechanizmusok közül az ismétlés főképp a múlt feldolgozását (összevetve: Füstnél a múlt kijavítása szerepel) szolgálja. S míg a tudattalant elsősorban az ismétlési kényszer uralja, addig a tudatosra az újdonság iránti fokozott érdeklődés jellemző. Füstnél hasonló elképzelést találunk, mely szerint az emocionális, az indulati tartomány esetén az ismétlés igénye, míg az értelemre, a racionális instancia esetén az újra való törekvés a meghatározó.

[56] In: Füst Milán, 1997. 422.

[57] Nyilvánvalóan releváns elemzési szempontnak tűnik annak megvizsgálása, hogy a Füst Milán-i szabadvers-felfogás mennyiben tér el a korábbi, illetve későbbi, a magyar, illetve az európai koncepcióktól, a whitmani, az elioti, vagy a magyarok közül például a kassáki szabadvers-felfogástól, illetve a különböző koncepciók a poétikai megvalósulásoktól. E dolgozat azonban a Füst Milán-i szituációra koncentrálás, szoros olvasás igényével eltekint ennek a szempontnak az elemző kibontásától.

[58] A dolgozat fő célja elsősorban a Füst Milán-i esztétika által leírt szabad vers – vagyis teoretikus meghatározottságú vers- és formafogalom – vizsgálata, s ennek keretében az e köré épített fogalomrendszer, diskurzus olyanfajta áttekintése, amely e beszédmódnak a pszichoanalitikus beszédmóddal való kapcsolatát, s annak számos ellentmondását igyekszik tisztázni; ebből következően magának a Füst Milán-i szabad versnek - verseknek – a részletes elemzésétől eltekintünk ebben a dolgozatban. Azokat az általános formai jegyeket azonban nem hagyjuk figyelmen kívül, amelyek lehetőséget teremtenek egy előzetes összevetésre, főképp azt a kérdést feszegetve, hogy az Esztétika által körülírt és a valójában megalkotott Füst Milán-i szabad versek hogyan találkoznak a pszichoanalitikus tanokkal korreláló gondolatok jelenlétében.

[59] Ez a motívum összecseng a Kis Pintér Imre által is használt – Bori Imrétől vett – "személytelen személyesség" fogalmával. In: Kis Pintér Imre: A semmi hőse (Füst Milán költői világképe). Magvető, 1983. 68.

[60] In: Rába György: A képzelet szertartásai. Füst Milán költészete. In: Rába György: Csönd-herceg és a nikkel szamovár. Szépirodalmi, Bp., 1986. 130.

[61] Rába hangsúlyozza, hogy ezekre Gáldi figyelt fel. In: Uo.

[62] In: Uo. Rába ezt többek között A hold című versen keresztül bizonyítja.

[63] In: Füst Milán: Napló I. Magvető, Bp., 1976. l70.

[64] In: Abody Béla: A gondolkodás látványa. In: Abody Béla: Félidő. Szépirodalmi, Bp., 1973. 24.

[65] In: Kis Pintér Imre, 1983. 149.

[66] E dolgozat szándékosan kihagyta a Füst Milán-Jacques Lacan-párhuzam végiggondolását, kifejtését. Legfőképp azzal az indokkal, hogy ez egy olyan, önmagában is igen bonyolult, de kétségkívül érdekes probléma, amely valószínűleg egy következő dolgozat tárgyaként szerepel majd. A kérdés nagyfokú relevanciáját többek között az is indokolja, hogy Füst Milán és J. Lacan közvetett gondolati párhuzamán túl, úgy tűnik – ahogy erre Z. Varga Zoltán is felhívta a figyelmemet – egy közvetlenebb is létezik. Füst Milánnak egy 1936-os naplóbejegyzése így szól: "Egy fiatal francia pszichoanalitikus, mint hallom, megírta a tükör-stádiumot – arról írt, amit húsz éve hirdetek, hogy >>minden, ami van, lenni akar és tükröződni és azáltal is válik valamivé, hogy tükröződik<<". In: Füst Milán: Napló II. Magvető, Bp., 1976. 344.
Ez a fiatal pszichoanalitikus Jacques Lacan volt, amiről pedig Füst hallott, az a tükör-stádiumról szóló 1936-os előadása. Nyilvánvalóan nemcsak ez a Füst által nyíltan bevallott gondolati analógia az a pont, amely kettejük viszonyának elemzését sürgeti, hanem annak a kérdésnek a végiggondolása is, hogy vajon mennyiben hozható párhuzamba kettejük Freud utáni pozíciója, amely többek között Freud tanainak korrekcióját is elvégezte.

[67] In: Füst Milán: Gondolatok vázlata. A külső és belső szemléletről. In: Füst Milán, 1967. 616.

[68] In: Füst Milán: Napló II. 1976. 160-161.